„A menekültek egyszer csak el fognak fogyni, a gyűlölet meg itt marad, és áldozatot keres majd magának. És akkor majd mi leszünk a saját magunk áldozatai” – írja a szegedi Péter, akinek tizennégy éves lánya, Hanna minden nap órákat dolgozik a városba érkező menekültek segítésén. Töredékek a menekülő életről, kételyekről, emberségről, reményről.

(Péter)

Nagyon-nagyon sokfélék az érzéseim. Jó-e ez Európának? Egyébként pedig mi az az Európa? Mennyire valósak, vagy talmiak az európainak mondott értékek? Mi lesz azokkal az emberekkel, akik most elindulnak Berlin, Hamburg, London felé? Jó lesz nekik? Beilleszkednek? Be kell illeszkedniük?

Róma is elpusztult, Európa sem tart örökké. A dinoszauruszok is kihaltak, mi is ki fogunk. Szerintem ez nem tragédia, de elfogadni kétségkívül nehéz.

Aztán még van az, hogy ahogy öregszem, úgy gondolom egyre inkább (pl. mindenfajta filmek, színház miatt is), hogy az élet lényege a szeretet. És olyan mennyiségű gyűlölet halmozódott fel az emberekben, és annyira nem a szeretetben látják a megoldást, hogy egy légiónyi Jézus is kevés lenne nekünk. Szóval szerintem elpusztulunk, de előtte miért ne lehetne segíteni néhány nálunk sokkal szomorúbb helyzetben lévő embernek. Mert ugye ez a szeretet, amiben még lehetne hinni. Van, aki hisz; én nem. De Hanna sok apró történetet tud, amikor a vonatról csak annyit tudnak lekiabálni, mikor az elindul, hogy I love you. Az elmúlt hetekben napi 4-6 órát tölt az állomáson a menekültek szolgálatában. Nem válogat; ha kell, akkor az unalmas raktárban pakol, kávét és szendvicset csinál, ha szükséges, gyereket fürdet. Okosan tűri a gyűlölködő kalauzok menekülteket gyalázó mondatait, néha még okosabban visszaszól.

Valójában ő a hiteles hírforrás.

(Hanna)

Napi 4-6 órát talpon, rohangálva tölteni máskor fárasztó lenne, de amikor folyamatosan szükség van a segítségemre, nem érzek fáradtságot. Mert a „placcon” tényleg mindig szükség van minden önkéntesre, aki kinn van. Amikor befut egy busz, egy csoport kimegy vizekkel, a faházban a szendvicseket, gyümölcsöt, kekszet készítik elő, a második ablaknál már poharakban várja a kész kávé a fáradt, elcsigázott embereket.

Amikor az első nagy rohamnak vége, és a menekültek a padokon ülve elfogyasztják az ételt, kezdődik a második kör: a tisztálkodás. Fogkefét, borotvát viszünk ki, és látszik rajtuk, hogy örülnek neki. Láthatóan zavarja őket, hogy nem tiszták és ápoltak. Amint lehetőségük adódik, és odaférnek a négy csap valamelyikéhez, nekiállnak fogat mosni, borotválkozni – tükör nélkül, mert a vallásuk tiltja, hogy saját magukat nézzék. Így javarészt egymást borotválják, testvérek, barátok. Van, akinek valamelyik önkéntes segít.

Aztán következik az útbaigazítás: egy-egy angolul jól beszélő önkéntes, vagy a menekültek anyanyelvén beszélő fordító körül nagy tömeg áll, hiszen egy magyar nyelvű papíron és egy rosszul nyomtatott, néhol tollal pótolt vaktérképen kell kiigazodniuk. Elmondják nekik, hogy melyik táborba kell eljutniuk, hol kell majd leszállniuk a vonatról. Aztán felkísérjük őket a peronra, egy-egy hatos csomag vízzel a hónunk alatt, amit általában kivesznek a kezünkből, hogy segítsenek felvinni. Mielőtt felszállnak, elmondjuk nekik: nem dohányozhatnak a vonaton, és a vécét sem használhatják, amíg a szerelvény nem mozog. Megszámoljuk őket, hogy ki melyik táborba megy, hány férfi, gyerek és nő van közöttük, milyen nemzetiségűek – és telefonon értesítjük Budapestet.
Aztán, ha már mindenki a vonaton ül, még egyszer körbeszaladunk, hogy mindenkinél van-e víz, elég útravaló étel, megvan-e a jegye. Mindenkinek van mindene. Az ablakon kihajolva beszélgetünk arról, hogy ki hova megy, mi van a családjával, mióta van úton, és hogyan jöttek eddig. Aztán mindent megköszönnek, van, aki leugrik még egy csoportképre velünk, aztán megszólal a síp, a vonat elindul.

Integetünk, puszikat dobálnak, és kiabálják, hogy mindent köszönnek, Szeged fantasztikus hely. Mi visszakiabáljuk, hogy szívesen, és sok szerencsét.

Aztán az egész kezdődik elölről.

Feltevés (Péter)

Azzal a feltevéssel szeretnék élni, hogy egyes életszakaszokat kivéve a legtöbb ember ott szeret élni, ahol született, ahol azt a nyelvet beszélik, amit ő is ismer. A legtöbb ember nem akarja elhagyni a szülőföldjét. A legtöbb ember akkor sem akarja elhagyni a szülőföldjét, amikor megbízhatatlan a hatalom, amikor nem lehet tudni, hogy holnap lesz-e munkám, lesz-e hol laknom. Igyekeznek maradni. És eljön az a pillanat, amikor menekülni kell a behívó elől (lásd még: erdélyi, vajdasági fiatalok szöknek át Magyarországra a behívó elől), vagy menteni kell a saját életét, a gyerekei életét. A Szegedre érkező menekültek többsége háborús, polgárháborús övezetből érkezett, a puszta életét menti. Több ezer kilométert tettek meg, sokan gyerekkel. A náluk lévő csomagon kívül semmijük sincs.

A látvány magáért beszél, ezeknek az embereknek segíteni kell, és mégis képesek vagyunk ellenséget látni bennük. És ebben csakis mi vagyunk a hibásak! A menekültek egyszer csak el fognak fogyni, a gyűlölet meg itt marad, és áldozatot keres majd magának. És akkor majd mi leszünk a saját magunk áldozatai.

Normális (Hanna)

A faházban ilyenkor persze mindenki csinál valamit. Fogkrémet keres, adományt pakol, kávét főz, vizet oszt. És mindenki segít a másiknak. Van, hogy csak bekiabálok a tisztálkodós részre, hogy kéne egy csomag zsepi, és már röpül is, de az is fontos, hogy a másik keze alá tudjunk dolgozni. Ha éppen szendvicseket osztok a pultnál, biztos lehetek benne, hogy valaki mindjárt jön, és a kezembe adogatja egyesével, hogy ne kelljen mindig hátrafordulnom a hűtőhöz. Ha látom, hogy odakint elfogyott a víz, rögtön kiszaladok pár darabbal, hogy ne a társamnak kelljen bejönnie értük, ezzel feltartva a sort. Szó nélkül megyünk padot takarítani, ha látjuk, hogy egy másik önkéntes a felmosó vödröt cipeli ki. Segítünk egymásnak, ahol tudunk, és ez a normális.

Minden korosztályból kerülnek ki önkéntesek. A legfiatalabb a magam 14 évével nem én vagyok, hanem egy másik önkéntes tíz éves kislánya. Heni ugyanúgy „hasznos munkaerő”, mint a felnőtt férfiak, akikre mondjuk pakolásnál van nagy szükség, hiszen ki tudna jobban eljátszani a kisgyerekekkel, mint egy velük egyidős lány? De vannak húsz-huszonöt éves fiatalok, akik perfektül beszélnek angolul, olyan is van, akinek a párja török, így néhány szót ő is tud fordítani a menekültek anyanyelvéről. Vannak középkorú anyák, akik közben a munkahelyükön is helytállnak, és idős, hatvan év körüli nők, akik minden éjszakájukat kint töltik, mert tudják, hogy ilyenkor ők érnek csak rá. És minden korosztály szót ért a másikkal, megbeszéljük egymással a gondjainkat, örömünket. És ez így normális.

Egyszer éppen tisztasági csomagokat pakoltam össze hátul, a tisztálkodó szereknél, amikor Ilona néni bejött, és megdicsért, hogy ennyi idősen itt vagyok és segítek. Azt válaszoltam, szívesen csinálom. Ő erre azt felelte, jó lenne, ha több ilyen segítőkész gyerek lenne a korosztályomban, akinek ilyen jó meglátása van az életre. Azt mondtam, ez számomra a normális.

- Kár, hogy a világ nem tudja, mi a normális – felelt Ilona néni.

Empátia (Péter)

Képtelenek vagyunk arra, hogy ezeknek a menekülő embereknek a helyébe képzeljük magunkat. A FB tele van olyan posztokkal és kommentekkel, amik arról szólnak, hogy hány ezer euró került elő zsebekből, hátizsákokból. Nem gondolnak arra, hogy valószínűleg mindent pénzzé tettek, hogy elindulhassanak, és abban a néhány ezer euróban ott van még a nagyszülők élete is. Már semmijük nem maradt, csak a pénzük és az emlékeik. Gazdagnak hazudjuk ezeket a szerencsétlen embereket, hogy gyűlölhessük őket.

És ezen nem csodálkozom már. Egymással is így bánunk - el. Minden nap. Hazudunk magunknak a másikról, hogy gyűlölhessük.

Emberség (Hanna)

Este nyolc körül fut be egy ötvenfős csoport, nőkkel, gyerekekkel. A taxisok már ott várják őket, amint leszállnak a buszról, hogy 500-600 euróért vigyék el őket Pestig. Ez a csoport ügyet sem vet rájuk, felénk jönnek, mi hideg vizet kínálunk nekik. Az első férfi, aki odaér hozzám, elveszi a vizet, és megkérdezi: mennyibe kerül? Elmosolyodok, mondom, hogy ingyen van. A szemében az eddigi aggodalmat öröm váltja fel, megköszöni, mosolyog. Mindenkinek jut víz, amint átveszik, megköszönik, van, aki fejet hajt, egy nő szemében könnycsepp ül. Így örülnek egy üveg víznek.

Az étellel is hasonló viszonyban állnak, nyugodt csendes csoport. Kávét nem is kérnek, csak teát, kicsit elbeszélgetünk, honnan jöttek, hová mennek. Kedvesek, hálásak, és csodálkozom: min mehetett keresztül az, aki sírva köszön meg egy kis vizet? Mint később kiderül, embertelen dolgokat éltek meg. Gyalog jöttek végig, volt, hogy egy teljes napon át nem jutottak vízhez, élelemhez.

Belegondolni is rossz: tőlük sajnálják az emberek azt, amit adunk nekik, tőlük, akik azért indultak el gyerekeikkel, feleségeikkel együtt, mert az életüket féltették. Úgy gondolom, ez nem gyávaság – ez a körülményeikhez képest a legjobb döntés volt. És ez a legrosszabb, hogy nem volt más választásuk, csak hogy ölbe tett kézzel várják a halált. Ilyeneken mentek keresztül, és még mosolyognak, nevetnek. Meg nem mondanám, hogy másfél hónapja vannak úton, miután megborotválkoznak, megmosakodnak.

Feltűnik, hogy egy család nem jön oda a pulthoz, nem kér semmit. Odamegyek hozzájuk, megkérdezem, tehetek-e értük valamit, hozzak-e esetleg egy teát, kávét. Megköszönik, nemet mondanak. A kis család egy idős asszonyból, két középkorú hölgyből és egy férfiból áll. Mint később kiderül, a fiatalabb nők az idős hölgy lányai, a férfi az egyik lány férje. A többi családtagjuk meghalt. Teát viszek nekik, nagyon hálásak, szinte elsírják magukat örömükben a pár jó szótól. Az idős asszony megmutatja a talpán lévő sebeket: hatalmas, felszakadt vízhólyagok, kisebesedve. Strandpapucsban gyalogoltak, ilyen sebes lábbal, több ezer kilométert. Felfoghatatlan távnak tűnik, melyet minden megmaradt értéküket pénzzé téve, otthonukat hátrahagyva tettek meg. És itt még nincs vége az útjuknak.

A sebeket ellátjuk, új cipőt is kapnak. A peronra vezető lépcsőn megyünk fel, segítek az öregasszonynak, nehézkes járásával nem halad gyorsan. Mielőtt felszáll a vonatra, megölel, és megköszöni, amit érte tettem.
Integetünk, kicsit sírok.

A legtöbb menekültnek erre van szüksége – kedves szavakra, segítségre.

Keresztény (Péter)

Tudomásom szerint a kereszténység, Jézus egyik legfontosabb üzenete a gyengék, a rászorulók, az elesettek támogatása. A ma hatalmon lévő pártszövetség egyik tagja nevében is hordozza a keresztény jelzőt, követelik, hogy az európai alkotmány hivatkozzon a kereszténységre, mégis mindent megtesz annak érdekében, hogy távol tartsa az országtól a menekülőket, de legalábbis megnehezítse a dolgukat. Kegyetlen. Hol van Erdő Péter? Mi a véleménye? Mit tesz?

Ha Isten (a katolikus) mindenható, és ezek az emberek Isten akaratából vannak itt, akkor a keresztény Európa miért nem fogadja el ezeket az embereket? Ők a vándorok, mint Jézus. Vagy nem mindenható az Isten, vagy Európa nem keresztény.

Önfeledt nevetés – ez kell, nem kerítés (Hanna)

Gyalog jön egy kisebb csoport a körforgalom felől. Nem kell eléjük menni, céltudatosan a házikóhoz igyekeznek. Megkínáljuk őket vízzel, étellel, örömmel fogyasztják el. Épp ekkor érkezik adomány: konzerv kukorica borsóval. Kis tányérokba öntjük, kiviszem nekik, mosolyogva, köszönik meg. Felnevetek, mikor az egyik srác ezt mondja:
- Thank you, my beautiful Hungarian sister! – ők is nevetnek. Szívből, igazán.

Aztán kávézni, legalább öt kanál cukorral isszák, ezen is jót nevetünk. Kiderül, hogy Elefántcsontpartról származnak, onnan Görögországig vonattal utaztak, utána csak gyalog jöttek.

Az egyik, húszas éveiben járó lánnyal beszélgetni kezdünk. Nehezen megy, egyikünk sem beszél jól angolul, de a kézzel-lábbal mutogatás beválik. Azt meséli, hogy az otthona felrobbant, a családja meghalt. A barátnője családjával indult útnak, akik mindenben segítették. Ruhákat kér, azt mondja, valami csinos darabot szeretne. Ezen is nevetünk, de tényleg. Egy ujjatlan, piros trikóval és egy pöttyös egyberuhával távozik, amit rögtön fel is próbál. Nagyon jól áll neked - mondom. Megköszöni, mosolygunk.

Itt az idő, indulunk a vonathoz. A hatfős csoportnak elég egy zsugorfóliányi víz, de az egyik srác azt is kiveszi a kezemből felfelé menet. Elmondjuk a nemdohányzást, a vécéhasználatot, szétosztjuk a vizet, kekszet. Hálálkodnak, mosolyognak, kezet fogunk, sok szerencsét kívánok. Az egyik fiú még lejön egy fényképre, a lány is, megfogja a kezem, így készül el a fotó. Egy önkéntes szól nekem: az egyik fiú megkérte a kezem. Nagyon nevetünk, elutasítom, mondván, még csak tizennégy vagyok. A fiú mosolyog, utoljára megszorítja a kezem. Mire felhangzik a sípszó, mindenki a vonat ablakában áll – integetnek, még ellőnek egy utolsó fotót, és a lány leakasztja a nyakából a nyakláncát. Felém nyújtja, miközben azt mondja, mindent nagyon köszön. Mindketten sírunk, a nyaklánc az én nyakamban lóg, és integetek.

Gyalog jön egy kis család a körforgalom felől. Apa, anya, meg egy egészen pici baba. Vizet viszünk, ételt, gyümölcsöt, egy dinnyét is felvágunk. Megköszönik, hálálkodnak, a férfi fizetni szeretne, és csodálkozik, hogy ingyen van. Leülnek, eszegetnek. A kicsinek bébiételt, ruhát, pelenkát keresünk. Eszembe jut, hogy van a raktárban egy kis zöld babakád, így megkérdezem, meg akarják-e fürdetni a babát. Az anyuka mosolyogva mond igent. A vízmelegítőt beüzemeljük, törölközőt, sampont, tusfürdőt keresünk. A kádban langyos víz, tiszta ruha a padon. A kisbaba boldogan vigyorog, fröcsköli a vizet, az anyuka elkezdi megmosni a haját, én meg fogom a kicsi kezét. Összemosolygunk az anyukával: egy gumikacsa is előkerül, ezen már muszáj nevetni. Pelenkázni is segítek, egy teljes babacsomagot összekészítünk. Van minden, amire szüksége lehet: kiskanál, előke, Bepanthen, pelus, bébiétel. Aztán jön még egy, kb. húszfős csoport. A kis család eltűnik szem elől. Utoljára az egyik kupéban látom a csecsemőt, ugyanúgy vigyorog, mint a kádban. Én is mosolyogva alszom el.

Európa (Péter)

Nem tudom, melyek az európai értékek. Politikusok szoktak mindenfélét mondani, de ha megkérdezhetnénk az Európában élő embereket, hogy szerintük mik az európai értékek, (talán) lenne nagy csodálkozás a válaszok olvastán.

De tegyük fel, hogy az ember, az élet tisztelete a közös európai értékek közé tartozik. Ezt nem lehet úgy hitelesen hangoztatni, ha Európa határaira húzunk egy 10 méter magas kerítést, és ha valaki benéz a tetején, azt lelőjük. Hiába védjük meg magunkat a kintről érkezőktől, ezek után a bent lévők sem fogják elhinni, hogy bárki is tiszteli az életet, az embert. A gyűlölet bent marad, és ha látszólag meg is védtük magunkat, saját magunkat fogjuk felzabálni.

Politizáljon egy tizennégy éves? – Jó, de csak, mert el kell mondanom (Hanna)

Nem hiszem, hogy ezek közül a fáradt, elcsigázott, nyúzott emberek közül egy is rosszat akarna a magyaroknak. El vannak veszve, egy idegen országban, nem beszélik a nyelvet, nem ismernek senkit. És ellenségesek velük. Csak azt teszik meg, amit az ő kultúrájuk megenged. Amit ők ismernek. És ahelyett, hogy beléjük rúgnánk még egyet, segíthetnénk nekik.

Sokszor megkapjuk, hogy miért nem a magyarokon segítünk, miért nem nekik adjuk a pénzt.

Egyrészt: az önkéntesek nagy része más karitatív szervezetek munkájában is részt vesz. Segít a hajléktalanoknak, rászorulóknak.

Másrészt: amíg a minket kritizálók pénze nincs a menekültekre fordított pénz között, nem értem, milyen jogon szólnak bele, hogy mire költjük. Arra sem kötelezzük őket, hogy akár csak rá is nézzenek a menekültekre.

Harmadrészt: kérdem én – mennyi pénzt/időt/energiát áldoznak ők a rászoruló magyar embertársaikra?

Egyik menekült sem szeretne itt letelepedni. Semelyik magyar ember munkáját nem venné el. Nem bántaná senki gyerekeit. A magyar és afgán gyerekek sem járnának egy iskolába.

Hogy miért? Mert a menekülteknek is van eszük, olyan helyekre mennek, ahol meg tudnak élni és új életet kezdeni, nem akarnak egyik nyomorból a másikba esni. Ha pedig egy munkalehetőséget félt valaki egy szír menekülttől, megteheti, hogy úgy dolgozik, ahogyan elvárják, így nem léptetnék a helyére a Szíriából származó migránst.

Mondták már, hogy a kultúráink, vallásunk nem összeegyeztethető. Én azt gondolom (ha véletlenül maradna itt menekült), hogy nem kell összeegyeztetni kultúrákat: ha elég erős a magyar kultúra, nem vész el, ha meg olyan gyenge, hogy kis nyomástól is összedől, akkor teljesen mindegy. A vallásunk (ami elvileg a keresztény) azt tanítja, hogy segítsünk embertársainkon, az elesetteken, rászorulókon. És az az ember, aki az országot irányítja – és köztudottan keresztény – falat emel a határainkra, ahelyett, hogy segítséget nyújtana azoknak, akiknek szüksége van rá.

Hogy ők terroristák, akik megölik azt, aki nem muzulmán? Pont előlük, az Iszlám Állam elől menekülnek és ugyanúgy félnek a terroristáktól, mint mi.

Ha nekünk lenne szükségünk segítségre, és helyette tagbaszakadt, bakancsos férfiak támadnának ránk? Ha hónapok óta gyalogolnánk a hazánkból, ami mára földi pokol, és azt kapnánk, hogy gyávák vagyunk katonának állni? Ha hetek óta alig ennénk, és a gyerekeinket a kiszáradás veszélyeztetné, mire átvernének, és kisemmizve egy erdő közepén hagynának minket?

Legyek büszke arra, hogy magyar vagyok, magyar az anyanyelvem, magyarul beszélek?

Szégyellem magam miatta, hogy vannak ilyen magyarok is, és csak annyit tudok tenni, hogy segíteni próbálok.

Ez persze csak az én laikus véleményem, egy gyereké, aki nem ért a politikához. De én ezt látom, és ilyen magyar nem akarok lenni.

(Péter)

A gyermek dolgozik, még délután küldjük az ő írását is (Tök jó! Olyan érett, okos. Nem is tudtam.)

 Balogh Hanna, Balogh Péter

A Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független, baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! 
Ha szeretnél még több, a fentihez hasonló cikket olvasni, támogass minket!