Kevesen vagyunk, akik meg tudjuk írni, hogy kik, miként, milyen okból segítünk a menekülteknek. Egyszerűen azért, mert legtöbben teljesen elmerültünk a feladatokban, néha csak sodródunk az eseményekkel, minden nap kétségbeesetten rohanunk segíteni és halálosan fáradtan dőlünk ki a nap végén. Körülbelül egy hónapja dolgozom önkéntesként ezen a területen, így viszonylag jól átlátok egy külső szemlélő számára kaotikusnak és nehezen érthetőnek tűnő rendszert, ezért megpróbálom kicsit közelebbről is megmutatni azt.

Aminek a tanúi vagyunk, az lényegében egy klasszikus katasztrófahelyzet. Kiken kell segíteni? A világban egyre több és több helyen vannak rendkívül komoly belső feszültségek, polgárháborúk és tömeggyilkosságokat eredményező vallási és kulturális ellentétek, amelyek gerjesztik ezt a népmozgást. Magyarországra viszonylag kevesen érkeznek Afrikából és a Távol-Keletről, a többség a polgárháború sújtotta Szíriából jött, ahol közvetlenül is jelen van az Iszlám Állam nevű borzalom; illetve Afganisztánból, amely csak látszólag nyugodt, a siíta – szunnita és egyéb törzsi eredetű ellentétek miatt máig élhetetlen hely, ahonnan a maffiaszerűen szerveződő és működő fegyveres csoportok elől napról napra többen kénytelenek menekülni.

Akik ma hozzánk érkeznek, hónapokkal ezelőtt indultak el, ennyi idő alatt létesíthettünk volna speciális fogadó állomásokat, jól felszerelt táborokat, viszont a magyar kormány illetékesei ehelyett csak az uszító óriásplakátokkal készültek, így szinte sokkszerű volt a menekültek feltűnése a déli határon. Már a kezdetektől hátráltatta a segítő munkát a kormányzat és a szélsőjobboldal gyűlöletkampánya, de még így is ezrek indultak el segíteni, ezrek rohantak élelmiszert vásárolni a déli nagyvárosokban és a fővárosban feltűnő egyre sokasodó embertömegnek. Egyértelmű, hogy a magyar kormány kampánya és a magyar társadalom hozzáállása egymástól független. Összevetve a végeredményt, számomra úgy tűnik, büszkék lehetünk magunkra, mert a kiszolgáltatott helyzetben lévő menekülteket szinte mindenhol segítség fogadta. Sok ezer kilométeres útjuk során a hozzánk érkezők többsége először szembesült azzal az „európaisággal”, amelyet keresve elindult hazájából.

Az önkéntes, szinte teljesen szervezetlen szolidaritásnak azonban megvoltak a maga határai. Mi, magyarok természeti katasztrófákhoz vagyunk hozzászokva, a mostanihoz hasonló humanitárius katasztrófa évtizedek óta nem sújtotta az országot. Míg egy árvíz esetén a kritikus időszak egy hét, az utóhatásokkal együtt, addig ebben a helyzetben a menekültek száma folyamatosan növekedett, a segítség viszont egy idő után apadni kezdett. Az önkéntesek szerepét az első napok után át kellett volna vennie az állami segítő szervezeteknek. Ez azonban nem történt meg, mert a kormányzat nyilvánvaló módon érdekelt abban, hogy a probléma eszkalálódjon, a társadalom többsége egyszerűen megijedjen az emberáradattól. Az sajnálatos tény, hogy ezt az aljas és embertelen hozzáállást elfogadta a segítő, karitatív szervezetek többsége. 

Az tehát már két héttel ezelőtt is nyilvánvaló volt, hogy a segítők jóformán csak magukra számíthatnak és egyre kevesebb segítség érkezik, emiatt a támogatásokat és az önkéntes munkát hatékonyabban kell koordinálni, hogy a menekültek legalább minimális segítséghez hozzájussanak. A feszültség akkor kezdett el növekedni, amikor csökkent az adományok mennyisége, és nyilvánvalóvá vált, hogy a pályaudvarok és a főváros nem csupán tranzitállomások, hanem növekvő gócpontok is, ahonnan sokan próbáltak és próbálnak továbbindulni valamely nyugat-európai ország irányába. Az is hamar kiderült a menekültek számára, hogy a kijelölt bicskei, debreceni és vámosszabadi táborhelyek lényegében élhetetlenek, így egyre többen jelentek meg ezeken a gócpontokon, azok közül, akik inkább visszajöttek a táborokból.

Ezután a segítőkön belül két álláspont fogalmazódott meg. Az egyik szerint a feladat továbbra is a menekültek mindenáron táborokba való irányítása, a másik álláspont szerint viszont ennél fontosabb a reménytelen helyzetben lévők segítése olyan alapvető szükségletekben, mint napi meleg étel, szendvicsek, ásványvíz, tisztálkodás, a gyermekek és nők ellátása. 

A mostani helyzetben már azt lehet látni, hogy a nyomás ugyan hatalmas, de az önkéntes szerveződések többsége kezd professzionalizálódni, idővel letisztulnak a szerepek is. A pályaudvarokon információt és időnként élelmiszert biztosító segítő pontok mellett létrejöttek azok a bázisok is, amelyek szervezik az adományok gyűjtését. A mi közösségünkben már napi több száz adag meleg étel készül, szinte minden nap több és több szendvicset kennek az önkénteseink és egyre nagyobb figyelmet tudunk fordítani a támogató jelenlétre, a segítő beszélgetésekre is. Nálunk is, de más helyeken is folyik a ruhaadományok, egészségügyi és higiéniai eszközök gyűjtése és eljuttatása a menekültekhez. Szerencsére rendelkezésre áll olyan hely is, ahol tisztálkodni is lehet. Lényegében, csak ennek az önkéntes munkának köszönhető, hogy a fővárosban tartózkodó menekültek legalább minimális szinten ellátáshoz jutnak. Természetesen mindez ezer sebből vérzik, de figyelembe véve, hogy nagyrészt csak egyéni felajánlásokból, önkéntesek közreműködésével jut segítség a több ezer fővárosban lévő menekültnek, ez egy rendkívüli dolog.

Belegondolni is rossz, hogy mi lenne e nélkül a segítség nélkül. Több ezer ember információ és élelem nélkül kóvályogna az utcákon, ami igen rövid idő alatt vezetne komolyabb társadalmi feszültséghez a felhergelt társadalmi csoportok és a reménytelen helyzetben hagyott menekültek között. A segítő közösségek tehát egyrészt közvetítik és erősítik a menekültekkel való szolidaritást, másrészt pedig megakadályozzák, hogy a társadalmi feszültségek növekedjenek ezen a területen.

Saját csoportom három héttel ezelőtt lépett a laza formalizálódás útjára és feladatként elsősorban az alapvető segítő munka megszervezését választottuk, amelyhez megfelelő technikai háttérrel is rendelkeztünk. Annak ellenére, hogy a Migration Aid néven szerveződő Facebook-közösségekben több ezren voltak, mi egy kisebb, a „Segítsünk együtt a menekülteknek” csoportot választottuk, ahol önkénteseket és élelmezési alapanyagokat gyűjtöttünk, toboroztunk. Készpénzt, utalványt egyáltalán nem fogadtunk és nem is fogadunk ma sem, mindenkitől vásárlást kérünk, amelyet online is lehet kivitelezni. Aktuális készletünk az interneten is megtekinthető, támogatóink akár a megkérdezésünk nélkül is tudják, hogy mire van szükségünk. Ennek a rendszernek köszönhetően ma már kétszer annyi embert tudunk ellátni zökkenőmentesen, mint az induláskor, és a kezdeti néhány önkéntes helyett jelenleg legalább harminc állandó embert mozgatunk, saját beosztással.

Azt nem lehet tudni, hogy meddig lesz szükség a szolidaritás mozgósítására, a segítség lehető leghatékonyabb koordinálására. A törvényi szabályozás már szigorodott, de ennek érezhető hatása még nincs. Ma is ezrek jönnek és utaznak át Budapesten, egy vagy több éjszakát töltve a közterületeken. Mivel a családok lassabban mozognak, így most egyre több gyermek és nő érkezik hozzánk, akiknek a segítése mindennél fontosabb feladat lesz a következő hetekben is.

Kalmár Szilárd

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több, a fentihez hasonló cikket olvasni, támogass minket!