Tisztán emlékszem arra a szép, verőfényes tavaszi napra. Középső csoportos voltam a Bükkös parti Óvodában Szentendrén. Ekkor még őszintén hittem a rendszerben, tizesével rajzoltam a hős szovjet tankokat, ahogy kisöprik a fasisztákat, felszabadítják a hazát. Kimondhatjuk: balról előztem a hivatalos politikát és alig vártam, hogy kisdobos lehessek majd. Ez a nap azonban örökre megváltoztatta életemet. Labanino Rafael írása

fotó: HVG Archív

Múlt hétfőn az LMP ismét benyújtotta ügynöktörvény javaslatát, ami végre tisztább vizet öntene a pohárba. Ezért borítékolható menetrendszerinti elkaszálása. Az, hogy az MSZP sosem engedte a kérdés tisztázását nem meglepő, de igazából az sem, hogy a magyar jobboldal sem. Az 56-os múltja ellenére a Kádár-rendszert a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat élén kibekkelő, és az egykori állambiztonságiak biztonságát ki tudja, miért, de szívügyének tekintő Boross Péter belügyminisztersége, majd miniszterelnöksége óta így van ez a létező jobboldalon. Orbánék meg egyenesen többek között Pozsgay elvtárs segítségével írtak Alaptörvényt (nem beszélve a kormányukban csúcspozíciókban ülő egyéb egykori elvtársakról), szóval nincs itt semmi látnivaló. Közben valamiért egy kormányközeli heccportál felkapta Szabó István filmrendező ügynökügyét, és mivel konkrétan a jelentéseiből idéznek, most talán még hihetünk is annak, amit leírnak.

Ismét pörög tehát az ügynökügy (leginkább saját maga körül). Valahogy félálomban tegnap minderről eszembe jutott a saját ügynöksztorim. Bizony, hiába vagyok mindössze 33 éves, nekem is van egy különbejáratú, piszkos kis ügynöksztorim. Mint tudjuk, egy ilyen történetben mindenki áldozat, főleg a besúgó. Előre félek attól, hogy jeles kortársaimat ez a történet is a besúgók melletti petíció aláírására ösztönzi, amit leginkább jeles kortársaimnak nem kívánok. Mégis vállalnom kell a kockázatot, és el kell mesélnem ezt a történetet mindnyájunk okulására. 1987-ben találtam magam szemben a Kádár-rendszer alvadt sturktúráival és kompromisszumaival egyszerre, és gabalyodtam bele a diktatúra abszurd logikájába.

Tisztán emlékszem arra a szép, verőfényes tavaszi napra. Középső csoportos voltam a Bükkös parti Óvodában Szentendrén. Ekkor még őszintén hittem a rendszerben, tizesével rajzoltam a hős szovjet tankokat, ahogy kisöprik a fasisztákat, felszabadítják a hazát. Kimondhatjuk: balról előztem a hivatalos politikát és alig vártam, hogy kisdobos lehessek majd. Ez a nap azonban örökre megváltoztatta életemet.

Történt ugyanis, hogy ebédeltünk kis pajtásaimmal, amikor a két óvónéninek ki kellett mennie a szobából  (biztos elnyomni egy cigit, gondolom mai fejjel). Megkértek két kislányt - két társunkat -, hogy figyeljenek ránk többiekre, amíg ők távol vannak. Figyelmeztették a csoportot, hogy a két kiválasztott jelenteni fogja nekik, hogy ki nem viselkedett rendesen. Nagyon összetartó és öntudatos középsősök voltunk, ezt mindenképpen le kell szögeznem a történetnek ezen a pontján. Nem is viselkedtünk rosszul, ettük a lebbencslevest, vagy a csigatésztás mócsingos pörköltöt vagy valami nagyon hasonlót a késő Kádár-kor méltán híres közétkeztetésének utánozhatatlan termékei közül. Talán beszélgettünk néhányan – igaz csak halkan -, ami abban az óvodában nem volt szabad ebéd közben, ha jól emlékszem. Úgy tíz perc múlva jöttek vissza az óvónők és meg is kérdezték a kislányokat, hogy ki nem viselkedett rendesen. Ők pedig, gondolkodás nélkül felsoroltak néhány nevet, köztük az enyémet is. Mondom, én akkor még hittem a rendszerben, ezért tagadtam, hogy rosszalkodtam volna, hiszen ez volt az igazság. Ez a két jeles pedagógust nem érdekelte, nem hittek nekünk megvádoltaknak és sarokba állítottak minket.

Az ügynek több olvasata is van. Az első, hogy a két kislány teljesíteni akarta a feladatot, mindenáron. Akár volt fegyelmi kihágás, akár nem. A második, hogy a két kislány különböző előnyök reményében szállított néhány mondvacsinált bűnöst. A szemük előtt lebeghettek olyan távlatok, hogy például „összekutyulhatják” a tejbegrízt és a kakaót, amit máig nem fogok fel ésszel, hogy miért nem volt szabad, vagy mondjuk, hogy megkapják a legszebb babákat a délutáni alvás után. A harmadik, hogy már ötévesen velejéig romlottak voltak, és ha már belekóstoltak a hirtelen rájuk ruházott hatalom ízébe egy jó kis visszaélésnek nem tudtak ellenállni. A negyedik, hogy egyik társunk elkövetett valamit, és hogy őt mentsék, néhány emberről azt állították, rosszalkodtak egy kicsit, így terelve el a figyelmet arról, aki, ha kiderül tette, nem úszta volna meg egy kis sarokba állítással. Az ötödik, hogy magukat mentették (felnőttek történeteit is nehéz követni ilyen téren, hát még ovisokét!).

Viszont az is lehet, hogy a két óvónőt akkor kellett volna örökre eltiltalni gyerekek közeléből, mert ahogy a történet bizonyítja, nemcsak rossz pedagógusok, hanem ostoba, rosszindulatú emberek voltak, akik két kisgyereket ilyen helyzetbe hoztak. Én ez utóbbira szavaznék.

Mi meg álltunk ott néhányan a sarokban és nem értettük az egészet. Ma már tudom: a kor áldozatai voltunk.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több cikket olvasni a témában, támogass minket!