Péntek délután elmentem bevásárolni a Bérkocsis utcai segítőknek (Segítsünk együtt a menekülteknek! csapat). Több barátommal együtt az elmúlt időben többedszer adunk össze pénzt, én meg elmegyek bevásárolni, a kis Fiestám csomagtartója és a hátsó ülés tele lesz ilyenkor. Ráadásul a baráti pókerpartin előző este nyertem is, semmit nem is jelentett a kis adomány nekem sem, időm meg volt – épp a nyári szabadságom utolsó napját töltöttem. A Bérkocsis utcai csapat egyik tagja vett 20 kiló kenyeret, azt levittem a Bérkocsisba a saját cuccunkkal együtt (hagyma, banán, natúr joghurt, gyümölcsös joghurt, sajt, barack, ilyesmik).

(Fotó: 444.hu)

Gyakorlatilag annyi ember segít abban a kis pincében, hogy megmozdulni is alig lehet. Együtt menekültek és itthoniak. A pult mögött természetesen ott dolgozott Aziz is, akivel tele van a média. Tudjátok, a fiú, aki 16 évesen életet mentett tegnap. A tettén túl szerintem a legdurvább az arca, a minden portálon megjelent felvételen. Olyan nyugodtan ül a súlyosan vérző sebesült mellett, mint ahogy én nézek mesét. De volt ott több másik, vele hasonló korú srác. Az egyikük az ízesített joghurt láttán elcsodálkozott, hogy van ilyen is, és hogy ez milyen finom. Egyszerre tragédia és csodálatos, hogy egy 79 forintos joghurtnak egy 16-17 éves fiú így tud örülni.

Aztán levittem a Köztársaság térre a hétéves kislányom kinőtt ruháit. Írni szeretek közéleti kérdésekről, de a cselekvő aktivizmus nem az én világom. Komfortzónámon kívül esik rengeteg idegen ember között olyat csinálni, aminek nincs közvetlen köze a szakmámhoz. Ennek ellenére egyedül lementem, mert nem volt kivel. A feleségem, aki óvónő már 15 éve, azt mondta, nem bírja sírás nélkül az ott alvó gyerekek látványát, ezért nem tud velem lejönni.

Hát, tényleg kemény. A tér tisztább, mint az a VII. kerületi utca, ahol én lakom, tökéletes nyugalom van. Próbálok az ott lévőkkel angolul beszélni, de nem értik a nyelvet. Szerencsére, a két nagy szatyorba pakolt ruhákat megmutatva értették, hogy nekik vittem. Az anyukák kipakolják a szatyorból cuccokat, felpróbálják gyerekekre, és ami nem jó, azt összehajtogatva visszaadják. Így 30 perc alatt körbejártam a tér felét és elfogyott a cucc. A szandál és a cipő a legmenőbb, az egyik, kb. 3 éves gyerek az egyik szandált felvette (nem volt rajta előtte cipő), a párjával meg örömében sétálgatva játszott és mutatta az ötéves tesónak a szerzeményt. Egy nagyobbacska, 10 év körüli lány eközben elkezdte nézegetni a szandálokat és a cipőket, és mutatja a lábát, kérdezve, hogy neki való nincs-e. Láthatólag egy papucsa van csak. Jelzem neki, hogy sajnos nincs. Beletörődve, de mosolyogva veszi tudomásul, hogy neki most nem jutott lábbeli. És most is bánt, hogy nem mondtam neki, hogy jöjjön, vegyünk egy cipőt valamelyik közeli boltban. De persze milyen nyelven mondtam volna el ezt?

Mikor egy leterített pléden ülő csoporttól eljövök (ez most a szabad ég alatt a családok otthona), mindenki csak annyit mond hálás tekintettel, hogy "Thank you, Mister". És néz kicsit a semmibe, szemében a hála és a reménytelenség groteszk elegye tükröződik.

Mielőtt jönne az obligát és egyben felháborító kérdés, elmondom, életemben eddig vittem ruhát többször magyar segítőszervezetnek, segítettem jogtalanul kirúgott munkavállalónak, tiltakozni kívánó civilnek, beteg gyereknek, roma gyerekeket oktató szervezetnek, éhező hajléktalannak, politikai nézeteimtől végtelenül távol álló, de rossz sorra jutott ismerős ismerősének, stb. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy semmi köze senkinek ahhoz, hogy a saját életemben a saját szabadidőmben kinek segítek. Legfeljebb a feleségemnek és a gyerekemnek, mert az időt tőlük veszem el, de ezt a meccset lejátszom velük.

Az összes felsorolt segítség nekem szinte semmibe nem került, az elmúlt 10 évem elhanyagolható töredékét tette ki, egyébként élem az életem, sokszor önző módon és értelmetlenül keseregve az élet és az ország szomorú dolgain. Megvannak a magam bűnei szép számmal.

Mi következik ebből? Az, hogy a "jóra való restség" (copyright Márai) valóban az egyik ősbűn. A tegnapi kis segítség az életemből két óra volt, semmiség. A barátaimnak, akik a pénz nagyobb részét összedobják, szintén semmiség. De szerintem több száz ember abból az alapanyagból és gyümölcsből részben jól lakik, mert eljutott azokhoz a segítőkhöz, akik ételt főznek belőlük és kiosztják őket a menekülteknek. És néhány gyerek, aki a szabad ég alatt éli most az életét szülőföldjétől pár ezer kilométerre, ruhához és cipőhöz jutott.

Szóval mi a tanulság? Csak annyi, hogy ne legyünk restek a jóra. Ha heti két órára belefér, már az is jó. Hogy kinek segítünk, az meg mindegy is.

(Ezt a cikket nem írom alá. Mert mindegy, ki a szerzője. Ha valakinek lenne joga most aláírni egy ilyen cikket, az azon segítők százai közé tartozik, aki több mint egy hónapja heti 50 órában dolgozik azért, hogy a számkivetettek kis emberséget érezzenek. Én nem tartozom közéjük.)

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több hasonló beszámolót olvasni a hazánkba érkező menekültekről, támogass minket!