Magyarországon lakhatási válság van. Ez nem egy most, hirtelen felszínre kerülő probléma, hanem évek, évtizedek óta folyamatosan jelenlévő csendes válság. De mit is értünk ez alatt? A lakhatási válság azt jelenti többek között, hogy több tízezer embernek nincs hol laknia az országban, utcára kényszerül vagy a hajléktalanellátó rendszerbe. Azt is jelenti, hogy számtalan család veszti el az otthonát, amihez devizahitellel jutott hozzá. Vagy azt, hogy a háztartások negyedének van valamilyen hátraléka; sokan élnek az egészségükre káros vagy túlzsúfolt lakásokban. És azt is jelenti, hogy elszabadultak az albérletárak, Budapest belső kerületeiben akár 40-60%-kal emelkedtek az utóbbi hónapokban.

fotó: Veres Viktor

A magyar társadalom 90%-a saját tulajdonú lakásban él. Ez európai viszonylatban kiemelkedően magas, az Európai Unió 28 tagállamában átlagosan 70% körüli ez az arány. Kevés lehetősége van azonban azoknak, akinek nincs saját tulajdonú lakásuk és alacsony a jövedelmük –  számukra jelenthetne megoldást a szociális alapú bérlakás-rendszer.

Szociális bérlakás – egy nem létező kategória

A köznyelvben gyakran használt „szociális bérlakás” a mai magyar lakásrendszerben egy praktikusan nemigen létező kategória. A rendszerváltáskor az állami tulajdonú bérlakásokat a települési önkormányzatoknak adták át. Azok a nagy részüket privatizálták, így mára az önkormányzati bérlakások aránya a teljes lakásállományon belül mindössze 2,6%. Az önkormányzatok a tulajdonukban maradt lakásokkal belátásuk szerint gazdálkodhatnak – törvényileg egyáltalán nincs szabályozva sem a bérleti díj mértéke, sem a bérbeadás módja és feltételei. A lakástörvény pusztán lehetőséget ad rá, hogy a kérelmező szociális helyzetére tekintettel az önkormányzatok kedvezményes bérleti díjjal adják bérbe lakásaikat.

Ezen konstrukció lényege épp az lenne, hogy azok az emberek, családok, akik önerőből nem tudnak saját tulajdonú lakásba vagy piaci albérletbe költözni (annak ellenére, hogy esetleg rendelkeznek keresettel), állami segítséggel lakásban tudjanak élni, és ne kerüljenek be a szociális ellátórendszerbe – ahol egyébként az államnak is sokkal többe kerülnek, mint ha támogatnák őket lakásuk megtartásában. A szociális-bérlakás rendszernek legalábbis ez lenne a lényege, a magyar konstrukció azonban már jogi-elméleti szinten is rengeteg diszfunkcióval küzd. Összességében elmondható, hogy a magyar önkormányzati lakásállomány mérete elenyésző ahhoz képest, amire szükség lenne, illetve hogy ez a kis állomány sem tölti be igazán szociális funkciót.

Szociális alapú bérlemények esetén a lakástörvény csak annyit határoz meg, hogy az önkormányzat a saját tulajdonában álló lakásokat szociális helyzetre tekintettel is bérbe adhatja. Minden más részletszabály kidolgozását a törvény az önkormányzatok hatáskörébe utalja mindenféle egyéb kötelezettség megállapítása nélkül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ahány önkormányzat – 3200 helyi önkormányzat van ma Magyarországon – annyi lakásrendelet. Semmi sem írja elő, hogy egy önkormányzat a lakásállományának mekkora részét köteles ilyen módon hasznosítani, sem azt, hogy milyen szempontokat kell figyelembe vennie a szociális alapú bérleti szerződés megkötése esetén. A szabályozás emellett nagyon gyakran változik is, az önkormányzatok folyamatosan változtatgatják a rendeleteiket, amely követése egy joghoz értő ember számára is komoly nehézségeket okoz. Az átláthatatlan rendszer, és a folyamatosan változó jogszabályok következtében pedig - sok egyéb megfontolást érdemlő aspektus mellett - a jogbiztonság elve is sérül.

Külön érdekes aspektus, hogy az önkormányzati bérlakások kezelésével az önkormányzatok mellett működő vagyonkezelő gazdasági társaságok foglalkoznak. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a szociális bérlakásban élő emberekkel a vagyonkezelő ügyintézője tart kapcsolatot, ellenőrzi a bérleményt. Sem a jogalkotó - azaz az állam vagy az önkormányzatok-, sem a jogalkalmazó nem veszi figyelembe azt, hogy az ilyen bérleményben élő családok a legtöbbször sok nehézséggel küzdenek. Tipikusan alacsony jövedelmű, bizonytalan egzisztenciájú, kevés társadalmi, kulturális és gazdasági tőkével rendelkező családokról van szó, akik azért nem albérletben vagy saját tulajdonú lakásban élnek, mert önerőből képtelenek egy ennyire magas küszöbű piacra belépni. Így teljesen érthetetlen, már-már cinikus hozzáállás, hogy egy gazdasági társaság ügyintézői foglalkoznak ezekkel a családokkal szociális munkások helyett. Tehát hiába van alacsonyabb bérleti díj ezeknél a lakásoknál, piaci logika szerint működik a bérbeadás. Ahelyett, hogy komplex segítséget kapnának ezek a családok, hogy biztosan megőrizhessék lakhatásukat és növelni tudják az életszínvonalukat, folyamatos ellenőrzésnek, elszámoltatásnak vannak kitéve.

A szociális alapú bérleti szerződéseket alapvetően két okból lehet egyoldalúan felmondani. Az egyik ok, ha tartozás keletkezik, azonban az nincs nevesítve, hogy pontosan mekkora összeget, milyen mértékű elmaradást takar. Ez azt jelenti, hogy akár pár tízezer forint miatt is elvesztheti valaki a lakhatását. Lakásvesztéshez vezet sok esetben, ha valaki pár hónapra kiesik a munkából, ami akár egy elhúzódó betegség következménye is lehet. Ilyenkor, ha nem tudja fizetni a bérleti díjat, és a közüzemi számlákat, a szerződését az önkormányzat jogszerűen felmondhatja, tovább súlyosbítva a helyzetét.

A másik ok, amit a lakástörvény nevesít az, amikor a bérlő magatartása az alapja a felmondásnak, ami praktikusan annyit jelent, hogy konfliktusa van a szomszédokkal vagy a társasház lakóközösségével. Esetenként azért veszti el valaki a lakhatását, mert családon belül feszültségek jelentkeznek, és sokat veszekednek, hangoskodnak. Azt, hogy az önkormányzatoknak hogyan kell dokumentálni és bizonyítani az erről szóló bejelentéseket vagy panaszokat, nagyon felszínesen szabályozzák a jogszabályok. Itt minden egyes esetben az dönti el egy-egy család sorsát, hogy az önkormányzat mellett működő vagyongazdálkodó kirendelt ügyintézője mennyire lelkiismeretes, alapos. Ez alapján is látható, hogy egy viszonylag könnyen alakítható gumiszabályról beszélünk.

Külön kategóriát képeznek a határozott idejű bérleti szerződések, melyeknél ha lejárt a határidő nem köteles az önkormányzat meghosszabbítani azt. Így előállhat az az eset, hogy egy rászoruló család, akinek nincs tartozása és nincs ellenük panasz, az utcára kerül.

Nem is olyan rég került az Utcajogász  (A Város Mindenkié csoport küszöb nélküli jogsegélyszolgálata) praxisába a következő eset. Egy budapesti belső kerület lakóját azért akarják kilakoltatni, mert beköltözött hozzá a lánya családja. A veje folyamatosan bántalmazta a lányát és a közös gyerekeiket, ez több esetben hangos dulakodással járt. Eltartott pár hétig, míg a férfit sikerült eltávolítani a család közeléből, és megszűnt az erőszak. A lakók azonban nem nézték jó szemmel a hangoskodást, nem is feltétlen értve miről van szó, és jelezték ezt a vagyonkezelő felé. Az önkormányzat pedig összeférhetetlenségre hivatkozva felmondta a szerződést azokkal az emberekkel, akik nem mellesleg családon belüli erőszak áldozatai, tartozásuk egyébként nincs. Ez a történet lehet egyedinek tűnik, de csak annyira az, mint bármelyik másik hasonlóan nehéz sorsú család esete.

Összességében tehát elmondható, hogy az önkormányzati lakásállomány nem tölti be szociális funkcióját, és a megfizethető lakást igénylőknek csak töredék része tud ilyen módon lakhatáshoz jutni. Ennek számos oka van; elsősorban az állomány folyamatosan csökkenő mérete, illetve az a tény, hogy még az önkormányzati lakásállomány egy jelentős része is üres. De hasonlóan fontosak a szelektív módon kiírt, rászorultsági szempontokat gyakran figyelmen kívül hagyó lakáspályázatok és az eladósodást hatékonyan megállítani képes intézkedések hiánya, ami végül kilakoltatásokhoz vezet. Az önkormányzatok szemében lakásaik elsősorban költségeket jelentenek, nem politikai vagy társadalmi felelősséget látnak bennük. Amíg nincs átfogó, országos lakáspolitika, addig ezek a lakások nem is fognak valós szociális funkciót betölteni, mert a települési önkormányzatok érdeke mindenképp az, hogy területükön fizetőképesebb bérlők éljenek. A kilakoltatások „eredményeként” a lakásszegénységben élő családok nem tűnnek el, csupán áthelyeződnek. A Magyarországon egyre mélyülő lakhatási válságra mindenképp országos szintű politikai válasz kell. Ezekről a problémákról fogunk beszélni a Város Mindenkié csoport és a Magyar Szegénységellenes Hálózat által szervezett Üres Lakások Menetén és tüntetésen a méltó megélhetésért most szombaton 11 órától, ahova minden érdeklődőtt - érintettet és szimpatizánst - is várunk.

Tóth Fruzsina, az AVM Utcajogásza

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a lakhatási válságról, támogass minket!