Baloldalinak lenni egy folytonos tudatossági állapot, egy mentális gyakorlat, amely során felismerjünk azokat a struktúrákat, kereteket, amelyek életünket, döntéseinket meghatározzák - állítja Cserháti Éva nőjogi aktivista, műfordító. Egy ilyen egyéni gyakorlat lehet az alapja a tágabb politikai cselekvésünknek is, hiszen így nem az egyént hibáztatjuk saját helyzetéért, hanem megpróbálunk változtatni azokon a kereteken, amelyek a privilégiumokat és a hátrányokat létrehozzák. (A WTF Baloldal sorozatunkban eddig megjelent írásokat lásd itt.)

Baloldaliságom számomra azt jelenti, hogy igyekszem állandóan tudatossá tenni magamban, hogy egy hatalmi viszonyok meghatározta társadalmi kontextusban élek. A tudatosság azért fontos számomra, mert így életem nem egymást értelmetlenül követő szerencsés és szerencsétlen események sorozata, hanem olyan hálózat, melynek működését legalább részben értem. Ebben a hálózatban hol hatalmi pozícióban vagyok, azaz az előjogokkal rendelkezők csoportjához tartozom, hol a jogfosztottakéhoz.

Privilégiumaim állandó tudatossá tétele hozzásegít, hogy nagyobb harmóniában éljek a környezetemmel. A baloldali keretben értelmezett jogfosztottságom pedig azzal az érzéssel tölt el, hogy nem vagyok egyedül a traumáimmal, és azok nagy része nem kizárólag engem sújtó, elemi sorscsapás, hanem a fennálló társadalmi rend hibáiból fakad. Mind előjogaim, mind az engem megillető jogok hiánya arra ösztönöz, hogy aktívan tegyek egy egyenlőbb társadalomért. Ez célt ad az életemnek, és az aktivitás segít megelőzni, hogy megkeseredjek, elfásuljak és közönyössé váljak. Harmónia, szolidaritás és aktivizmus – ezt nyújtja nekem a baloldaliságom.

Baloldali feminista vagyok, e két – számomra egy – ideológia nélkül, azt hihetném, különlegesen ver engem a sors gyerekkorom óta, vagy valami baj van velem, vonzom a bántalmazókat, esetleg magam tehetek róla, hogy fiatalon olyan sokszor voltam szexuális erőszak áldozata. Azt hihetném, hogy kelet-európaiként kevesebbre vagyok képes, mint úgynevezett „nyugati” kollégáim, akik mindig mindenben „előbbre” tartanak. Az életemet továbbra is valami megnevezhetetlen, alaktalan szorongás töltené ki, amit képtelen vagyok megfejteni.

A tényeken nem változtat, hogyan nézek magamra: szerencsétlenül járt áldozatként vagy olyan nőként, akivel szintén megtörtént az, ami ezer meg ezer nővel esik meg minden nap – hogy férfiak megerőszakolják. A különbség valójában hatalmas: a baloldali feminizmus sorstársakkal ajándékoz meg, oldja a magányomat, magyarázatot ad a szenvedésre és szavakat ad az addig leírhatatlan traumára. Ennek megtapasztalását és megértését nyújtja a feminista szemléletű terápia. Ezt kiszélesítve állítom, hogy baloldaliságom a mentálhigiéném alapja.

Baloldaliságom azonban lemondással is jár. Ahhoz, hogy teljességében élvezni tudjam a tudatosságomat, le kell mondanom néhány önmagammal kapcsolatos elképzelésemről. Ezek közé tartozik a magyar értelmiség körében oly gyakori morális felsőbbrendűség érzése, amely sznobizmust szül, holott teljesítményünk alapja sokszor az, hogy a szerencsésebb oldalon állunk a különböző hatalmi struktúrákban.

Három diplomámat nem csupán szorgalmamnak köszönhetem, hanem annak a ténynek, hogy jól szituált középosztálybeli családba születtem, ahol nemzedékek óta, minden nő egyetemre jár, és tanulmányaimat a családom maximálisan támogatta anyagilag. Nem okos vagyok, csinos vagy vékony, hanem genetikai adottságaimnak köszönhetően olyan intellektuális képességekkel rendelkezem, amelyek jól mérhetőek, és amelyeket nagyra értékel az európai kultúrkör; többé-kevésbé megfelelek a jelenleg uralkodó szépségideálnak, ezért minimális rajtam a nyomás, hogy igénybe vegyem a szépségipar eszközeit; nem vagyok se sovány, se kövér, soha nem szenvedtem a súlyproblémákkal küzdő embereket napi szinten érő megszégyenítéstől. Nem egyszerűen jó beszélgetőtárs vagyok, közkedvelt társasági ember, hanem neurotipikus, azaz számomra nem jelentett gondot a többségi társadalom számára elfogadott viselkedési kódok elsajátítása. Nőként férfiakhoz vonzódom, ezért szexuális orientációm nem gúny és lenézés tárgya. Ép testű vagyok, nem élek semmilyen fogyatékkal. Fehér európai vagyok, nem viselek se roma, se más rasszjegyet, amely akadályozná a boldogulásomat a magyar társadalomban. Az emberi fajhoz tartozom, azaz az én kényelmem előbbre való, mint a bolygónkat benépesítő flóra és fauna igényei. És nem utolsó sorban, van lakhatásom egy békés országban, nem azt utcán élek vagy menekülttáborban, és nem kell a fegyveres konfliktus elől menekülnöm.

Előjogaim listája hosszú, de ez nem jelenti azt, hogy ne küzdenék az engem és sorstársaimat megillető jogokért és azoknak a jogaiért, akiknek a listája jóval rövidebb.

Olvasóm most azt hiheti, tagadásban élek, baloldali aktivizmusba ölöm egzisztenciális szorongásomat, elhitetem magammal, hogy nekem jobb, relativizálok, hogy túléljek. Lehet, hogy igaza van. Öt éve élek komolyan ezzel a mentálhigiénés eszközzel. Nekem eddig bevált. Próbálja ki Ön is! (Vigyázzon, addiktív!)

Cserháti Éva

A sorozat korábbi darabjait ide kattintva lehet elolvasni.

Október 23-án Sipos Balázs, október 25-én Csendes József írását közöljük.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek még olyan sorozatok, mint a WTF Baloldal, támogass minket!