Szorongásunk legalább részben „magunk okozta” szorongás: azért nehezedik ránk, mert hittünk egy sor babonában, a gazdagság lecsorgásának eszméjétől kezdve az erőforrásokat bámulatosan elosztó piac hittételéig, és most nagyon nem értjük, hova keveredtünk. Szorongásunk alapvetően azonban strukturális, ugyanis a kapitalizmus lényegéhez mindig is hozzátartozott, hogy kudarcait bármikor az egyénre, ránk háríthatta – WTF baloldal sorozatunkban Mesterházi Miklós írása. A korábbi cikkeket lásd itt.

Többféleképpen lehet megfogni a dolgot, ez egy a -féleképpenek közül:

Sok mindent kívánok a pokol fenekére magam körül, egyszerűen, mert oda való, ellenben a Téli Palota merrefelé-létét illetően az utóbbi időben valahogy bizonytalan vagyok, idétlenség volna azt gondolnom, az alábbiakból bármi is útbaigazításféleképpen volna olvasandó. Talán csak a következő meghatározáskísérlet dédelget ilyesfajta ambíciót:

baloldali, aki nem akar a definícióival feltétlenül egyelemű halmazt csinálni (az hiszem, így hívják) abból, hogy baloldal.

Megpróbálom ehhez tartani magam.

Baloldali, aki nem jelent föl engem, még ha erre kiváló alkalom kínálkoznék is. Jó, adom alább is: hacsak nem teszik a torkára a kést. Emberek vagyunk. (Ez a pont Eörsi-parafrázis.)

Baloldali, aki nem helyesli a zsidók, cigányok, menekültek stb. kiirtását. (Ez meg Esterházy-. A hivatkozásokat a továbbiakban azonban elhagyom.)

Baloldali, aki fölháborodik, ha a segélyükért ólba zárt öregekről, áruba bocsájtott asszonyokról vagy megvert gyerekekről hall; aki nem gyújtja föl az alvó hajléktalant, bármilyen vicces is az.

Az előbbiek elvekké átfogalmazható, illetve voltaképp elvekben, mi több (tágabban értett) törvényekben megfogalmazódott ügyletek, és beidegződéseink azt mondatják velünk, hogy valamiképp magasabb rendű, ha valakit a törvény tisztelete mozgat, mint ha érzelmeire hallgatna a cselekedeteiben. Érzelmeinkben megvesztegethetők vagyunk. Voltaképp az én beidegződéseim is ezt diktálnák, de azért e tárgyban megalkuvó vagyok: valahogy megnyugtatóbbnak érzem, ha X vagy Y nem azért nem jelent föl, mert nem akarhatja, hogy cselekedetének maximája mindenkor általános törvényadás elveként szolgálhasson, hanem mert eszébe sem jut följelenteni; és megfordítva, ha valakiről kiderülne (de szerencsére nem derül ki), azután sikeredett csak hitet tennie az emberi egyenlőség, a tolerancia és más dicséretességek mellett, hogy legyűrte a gyomrából föltörő „koszos …”-t, minden, az önfegyelemnek adózó tiszteletünkkel egyetemben is odébb húzódnánk mellőle az ülésen. Habozás nélkül megemelem tehát a kalapom azok előtt, akik számára a tolerancia, a „te is más vagy, te sem vagy más”, a segíteni akarás magától értetődik. Amiért is szeretném szentimentálisan tovább tágítani azt a hálót, amellyel a baloldal kihalászható:

Baloldali a pénztárosnő a boltban, ha grátisz rád mosolyog; baloldali a szerelő, aki nem azzal a mondattal kezdi jelenését, hogy „ki volt az a fakezű, aki utoljára hozzányúlt ehhez a…” (amiről szó van éppen); baloldali a szomszédasszonyom, aki sajnálta a menekülteket, csak mert szorult belé annyi emberségből meg képzelőerőből, hogy érzékelje, nem nagy mulatság egy szál amit-épp-fel-tudtam- kapniban világgá menni, noha amit hallott róluk, és amit látott belőlük, azt ott hallotta és látta, ahol hír és kép nem volt más, mint leplezetlen uszítás. És így tovább.

Nem gárgyultam meg (vagy nem az előbbi bekezdés vall rá, ha netán mégis meggárgyultam volna). A pénztárosnő, a szerelő meg a szomszédasszonyom baloldaliak, mert persze nem eget rengető, amiért idecitáltam őket, mégis oldja alkalmasint azt a szorongást/szorongattatást, amely oly könnyen csinál belőlünk rosszabbat, mint amilyenek vagyunk. Enyhébb esetben azt a fajta visszataszító idiótát, aki a méltatlanul utcára hajítottat azzal vigasztalja, hogy mások is utcára kerültek, és sokkal méltánytalanabb körülmények között, aki ha botrányról hall, nem fölháborodik, dühöng vagy az utcára vonul, hanem gyorsan elősorol még vagy öt, sokkal botrányosabb botrányt, de ezzel a már mindennel leszámolt realizmussal csak azt vallja meg, hogy már réges-rég riadókészültségbe helyezte a hárításnak a pszichológia tankönyvekben számon tartott összes fegyvernemét, és most már annyit sem tud kinyögni, bocs, nagyon röstellem, de nem tudok segíteni. Mert csinálhat történetesen cinkost is. Amiről szép esettanulmányt olvashatni a BUKSZ-ban (2015 tavasz-nyár, 114-119.o.) az akadémiai gyakorlatból (hogy azon a terepen maradjak, ahol egy kicsit kiismerem magam).

Engedd, hogy annak az értelmét, amit csinálsz, elválasszák tőled és „magától a dologtól”, és hagyd, hogy a mércéket a nyakadba ültetett üzlet és a bürokrácia szabja meg, persze a világért sem pőrén a maga, hanem az Objektivitás, a mindenki számára oly előnyös Verseny és a persze össztársadalmi Haszon, szóval csupa szent dolog nevében – és engedd, hogy ezzel kicsit rád ijesszenek. És először majd csak azért töltöd ki a felülről rád küldött pontozólapot, mert csak nem hagyod, hogy ezek a hülyék zavarba hozzanak; aztán még meg is tetszik tán, milyen mulatságos teljesen mellékes dolgokból piros pontokat kreálni; nem sok kell hozzá, és mert kellemetlen úgy gondolni, merőben a hivatal szeszélyének köszönhetően jutott pénz neked, a másiknak meg nem, kezded majd azt hinni, a másik valahogy tényleg hitványabb, mint te – és ha már végleg elment az eszed, magad is úgy találod, hogy akinek ennyi szép piros pontja gyűlt össze Odafenn, az alighanem valóban a szellem fölkentje… Az előbbiek persze példabeszéd szeretett volna lenni: a piros pontjaiba habarodott főprofesszor a privilégiumait védi, hátát keményen nekivetve annak, amit önbecsülése maradékát mentendő összehazudott magának, de csak jólneveltségében különbözik a még nálánál is kisemmizettebbekre átkozódó mindjárt-munkanélkülitől stb., bár persze tudom értékelni, hogy akadémiai berkekben azért még nem baseballütőkkel szereznek érvényt a tudománypolitikai döntéseknek.

Illetve hátrább az agarakkal: rafinált ügylet ez a dolog a cinkossággal. A szorongás ügyesen bekúszik az ember bőre alá, rútul kikezdve érzékeit; bevallom, én is azóta járok fodrászhoz többé-kevésbé rendszeresen, hogy pár éve tüntetőleg elültek mellőlem a villamoson; valamiképp kínosan érintett, hogy clochard-nak néznek (lám, most is előkelősködöm; szóval hajléktalannak). Bár lehet, csak az bántott a dologból, hogy vénnek. (És az akkor jobb?)

Szorongásunk legalább részben „magunk okozta” szorongás: azért nehezedik ránk, mert hittünk egy sor babonában (és most mindegy is, hogy kinek), a gazdagság lecsorgásának eszméjétől kezdve az erőforrásokat (incl. humánerőforrás) bámulatosan elosztó piac hittételéig, és most nagyon nem értjük, hova keveredtünk. Amúgy és alapvetően azonban strukturális. A kapitalizmus makacs életigenléséhez (mondhattam volna szebben is: világraszóló teljesítményéhez, civilizatorikus vívmányainak megrendíthetetlenségéhez) mindig is hozzátartozott, hogy mutatványainak kudarcát bármikor az individuumra háríthatta. A reális (stb., ebbe most hadd ne menjek bele) szocializmusban mindjárt a „rendszert” szidta az ember, ha a konyhában kiégett a körte, tulajdonképpen sűrűbben szidta a konyhában kiégett körte, mint az ordas politikai balfogások vagy a jogi sérelmek miatt, és ez nem is volt egészen értelmetlen: a „rendszer” garanciát vállalt mindenféle jó dolgokért, és bár erről idővel igyekezett megfeledkezni, egészen nem bírt megszabadulni az ígéretektől – a kapitalizmus ezzel szemmel láthatólag nagyon másképp van: azért vallasz kudarcot (azért szakad rád a plafon), mert hülye vagy.

Magyarázhatod, hogy a válságot történetesen nem te találtad ki, meg azt sem, hogy a textilipar eltűnt valahol Ázsiában, aztán utánament a vaskohászat is meg minden pénz, attól még te maradsz a hülye (korszerűtlen vagy, nincs piacképes tudásod, és ha nem vigyázol magadra, még kádári kisember is lehetsz, a polgárosodás szellemi gátja, szóval tényleg a legjobb, ha fogsz egy ásót, kotorsz egy gödröt, és belefekszel, még lapátold is magadra a földet, ha kérhetünk). A méltányosság kedvéért: a dologban talán van valami a civilizatorikus haszonból, talán valóban előrelátóbbakká, önállóbbakká, fegyelmezettebbekké gyúrt a haladás vasmarka – fene tudja. A történelem történetei sokféleképpen elmesélhetők, a jelen sztorija meg pláne képlékeny, de: a dolog újabb változtában mintha úgy festene, hogy miközben valamifajta, szinte már érzékelhető határok nélkül való szabadság szakadt ránk, elszelelt volna valami, ami pedig nélkülözhetetlen volna ahhoz, hogy a szabadsággal élni vagy a szabadságot élvezni tudjuk (hogy legyen valaki, aki a szabadsággal élni tud, vagy azt élvezni tudja). A szinte már érzékelhető határok nélkül való szabadság, amely ránk szakadt, nem lebecsülendő: abból a fajtából való, amely az embert, amióta modernek lettünk, mint embert megilleti, ti. hogy „úgy keresheti boldogságát, ahogyan jónak látja, ha nem csorbítja ezzel mások abbéli szabadságát, hogy hasonló cél felé törekedjenek, mármint ha e szabadságuk mindenki más szabadságával valamely általános törvény szerint összefér” (Immanuel Kant: A fakultások vitája); és ebbéli szabadságunkban oly lehetőségek tárulnak föl előttünk (korrigálnom kell: nem mindenki előtt, tán egyre kevesebbek előtt, és jobbára előttük is csak másodikától tizenötödikéig), hogy olyanokról valaha uralkodók sem álmodhattak – és mégis, mintha kivettek volna a kezünkből valamit. Már az államról is süt, hogy legszívesebben eliszkolna, mármint nem abban az értelemben, hogy szélnek eresztené Audijait és államtitkári székeit, meg a bennük ülőket; azok bátran szaporodhatnak is, a megfoghatatlanul elillanó teendők nyomát végül is sokkal több szakértőnek kell bottal ütnie – amit nyújt, az van fogyóban. De foszladozik a vonzásoknak az a hálózata is, amelybe választásaink csimpaszkodnak. Istenkém, nem feltétlenül voltak olyan nagyon vonzók ezek a vonzások, ha meggondolom: munka, a munkából kicsikart értelem, ha kicsikarható volt belőle, pár kötelesség, ami nemcsak muszáj volt, de valami, amit komolyan vett az ember, a botlások története, amelyet az ember utóbb az életrajzának fogadhatott, a levegőből lehalászott dolgok, amelyek helyesnek, fontosnak tűntek, mert annak tűntek másoknak is. Mintha valamiféle embertani kísérlet zajlanék: mit csinál az ember, ha megpróbálják megfosztani egyik érzékétől, jelesül a Gemeinsinntől (az önnön szociális lény voltára való fogékonyságától).

Ez a foszladozás, fölteszem, nem attól következett be, hogy öt percre tőlünk nyers halat is kapni, albán péksüteményt is, és nem csak hortobágyi palacsintát, még csak nem is attól, hogy szomszédunk esetleg kecskét áldoz az erkélyen az isteneinek (aminek azért nem tudnék tiszta szívből örülni) – az ilyesmit a felvilágosodás óta egész jól meg tudjuk emészteni.  Inkább abból talán, hogy a sorsunkat befolyásoló hatalom megváltoztatta a szabályait; megmaradt ugyan a sorsunkat befolyásoló hatalomnak, de még annál is kísértetiesebbé vált, mint korábban volt: még csak azt sem tudjuk, merre nézzünk, ha meg akarjuk pillantani – fönt nincs, semmiképp sincs úgy fönn, ahogy valaha láttuk, frakkban, szivarral. Nincs kifundálva, hogy legalább valami összeesküvés-elméletbe beleférjen: még az is lehet, hogy nincs „ők”, hogy szőjék hálójukat, szorgos kereskedő-szofverek hajigálnak milliárdokat a világ egyik sarkából a másikba akkor is, ha a kutya nem csüng a képernyőn, a nyelvet meg, amelyet a hatalom beszél, néha úgy tűnik, még saját szakértői sem értik. Elpárologván a köz ügyei, a még egyáltalában megvitatható – jó, rendben, afféle Kávéházi Konrádokként megvitatható – ügyek, rajtunk magunkon is erőt vett már nem is a csereszabatosság érzése, istenem, az az érzés a dicső múltba veszett, hanem a bármikor kidobhatóságé. Az érzés, hogy erkölcsileg elavultunk már akkor, amikor megszülettünk.

Csak hogy jelezzem, az előbbi nagyon hozzávetőleges és talán egész másképp elmesélendő kilengés miatt azért nem felejtettem el, mi is volt a WTF baloldal kérdése, szóval

baloldali (továbbá) bárki, aki hajlandó kilépni abból a burokból, amelybe a szorongás zárja, mármint ha elég hülye (= a nevetségességet is kockáztatva nem normális) ahhoz, hogy ne vásárlásba fojtsa szorongásait, hanem valamiféle példát adjon arról, milyen volna, ha magunk intéznénk közös ügyeinknek  legalábbis az apraját: baloldaliak a menekülteket segítők, baloldali az a polgármesterasszony, aki ostorpattogtatás helyett virágzó termelőszövetkezetet (vagy mit) kreált a közmunkapénzből, az igazgatónő, aki nem restellt a Stanfordig menni olyan pedagógiai programért, hogy attól amúgy kirostálódásra ítélt kölykök is kedvet kaptak az iskolához (stb. – a Népszabadság hétvégi mellékletének utolsó oldalán időnként egészen káprázatos, rokonszenves, eredeti hülyékről olvashatni).

Baloldali (még továbbá) mindenki, aki valami varázsigével – valójában teoretikus elemzéseket értek varázsigén – legalább lazít valamennyit szorongásunkon, ha csak annyival is, hogy kipukkasztja babonásságunk némely lufiját, és ettől talán kicsit kevésbé bámulunk ostobán. Persze, majd gyorsan pótoljuk újabb babonákkal a kipukkantakat, babonásak, akik szoronganak. És lesznek, akik nem engedik a maguk léggömbjét kipukkasztani; szívesen hinném, de nem igazán hiszem, hogy bármifajta varázsigével rá lehetne bírni a baseballütő letételére azokat, akik beleszerettek az érvelésnek ebbe a változatába – ez a mutatvány ez idáig soha nem sikerült.

A félreértés egy lehetőségét azonban ki kellene zárnom talán. Úgy tűnhetett, ahogy őket lefestem, a baloldaliak türelmes és kedves emberek. Szeretném ha így volna, de nem föltétlenül van így. Megint csak példabeszédféleképpen: valahol Burundi táján, mondják, úgy tartják a népek, hogy az albínók húsából enni szerencsét hoz, mármint semmiképp sem albínó embertársaiknak, mivelhogy ebbéli hiedelmükből kifolyólag arrafelé a pigmenthiánnyal születettekből időről időre kisebb-nagyobb darabokat faragnak le, és főznek a levesbe… Mármost baloldaliaktól kézenfekvő módon távol áll a fehér ember kolonializmustól megörökölt gőgje, semmiképp sem tekinthetnek hát idegenkedve a civilizáció valamely alternatív útját járó népek hagyományaira, mindazonáltal úgy gondolom, senki baloldali nem reagálhatna másképp a dologra, minden türelméből és kedvességéből kivetkőzve, mint hogy tán méltóztatnának az arrafelé éldegélő népek földugni a s…ükbe a hagyományaikat. Ezért választottam ennyire egzotikus példát, mert így csak a rasszista név az, amit víz sem moshat le rólam, járhattam volna rosszabbul is, ha kézenfekvőbb példát választok; kikanyarodni mindenesetre csak oda akartam, hogy baloldalinak lenni, az is meghasonlással jár – miért pont az ne járna meghasonlással. (Mellesleg a tolerancia bátran lehet a megvetés egy formája: azoknak úgy is jó…. De ezt valóban csak mellesleg.)

Azok kedvéért, akik úgy találták, frivol engedékenységemben zavaró túlnépesedést idéztem elő a baloldalon, hadd vessem a jóleső kiszekírozás konkolyát a megengedőlegesség tiszta búzájába: baloldali az, aki törli a szótárából azt a szót, hogy „álbaloldali”.

Mesterházi Miklós

A sorozat korábbi darabjait ide kattintva lehet elolvasni.

November 14-én Eperjesi Ágnes, november  17-én Krasztev Péter írását közöljük.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek még olyan sorozatok, mint a WTF Baloldal, támogass minket!