A párizsi események azt mutatják meg, milyen világ vár ránk, ha feladjuk azt az elképzelést, amely megkülönböztet minket a terroristáktól: hogy az emberi élet érték – minden emberi élet egyenlő mértékben érték, és bármilyen is legyen a saját kultúránk, világnézetünk, bármit is diktáljanak a meggyőződéseink, ezt az értéket nem vonhatjuk kétségbe. Kapelner Zsolt írása

A párizsi támadások után a világon a legkülönfélébb hangok kezdték ismét zengeni a „liberalizmus végének” szózatát, a The Guardiantól a miniszterelnökig. E szólamok mind variációk egy témára: a terrortámadás-sorozat megmutatta, hogy a liberális válasz a terrorfenyegetésre és a menekültválságra nem elégséges. Radikálisabb válaszra van szükség, amely az állampolgárok védelme érdekében bizonyos mértékig feladja, korlátozza a liberalizmus alapvető elveit: az emberek közti egyenlőség és a szabadsághoz és a boldoguláshoz való alapvető és univerzális emberi jogot. Csakugyan megbukott azonban ebben az értelemben a liberalizmus? És ha igen, úgy ez mit jelent a számunkra?

„A liberalizmus megbukott” – mit jelent ez valójában? Azt, hogy az európai államok többé nem fognak liberális politikát követni? Hogy az emberek többé nem fognak liberális pártokra szavazni? Mindkét tendencia kétségtelenül megfigyelhető – azok a kormányok, amelyek hagynak saját partjaiknál vízbe fulladni ártatlan gyerekeket, nemigen mondhatók a liberális – vagy bármiféle – egyenlőség bajnokainak; azok az európai polgárok, akik tapsolnak az ilyen és ehhez hasonló politikai döntéseknek, szintúgy.

De azt, hogy az európai liberalizmus mint olyan megbukott-e – úgy vélem –, nem elsősorban azon múlik, hogy ez vagy az a liberális párt népszerű-e, hogy politikai javaslatai működőképesek-e. A fő kérdés, hogy a liberális eszme, azok az alapelvek, amelyekre ezeknek a pártoknak elképzeléseiket, világnézetüket építeniük kellene, fenntarthatók-e.  Akik tehát a liberalizmus bukása mellett kívánnak érvelni, azoknak azt kell megmutatniuk, hogy a párizsi támadások fényében többé nem hihetünk a liberalizmus alapvető elveiben, nem gondolhatjuk őket többé komolyan. De valóban így van ez?

Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, először is fel kell tennünk a kérdést: melyek a liberalizmus alapelvei. Ahogy Kis János írja, a „liberális gondolat kiindulópontja […] a klasszikus tézis, mely szerint az emberek szabadnak és egyenlőnek születnek”.[1] Ebből az következik, hogy mindenkinek joga van szabadon kiteljesítenie életét és senkinek nincs joga mások élete fölött korlátlan hatalmat gyakorolni, megakadályozni őket abban, hogy teljes életet éljenek, alávetni érdekeiket saját érdekeinek. Aki így tesz, jogtalanságot, igazságtalanságot, erkölcsi bűnt követ el. Ezek az elvek egyébiránt nem csak a liberális pártok programjainak képezik alapját, de többé-kevésbé az európai szellemi közösség egészének is a felvilágosodás óta. Akik tehát azt állítják, ezek az elvek megbuktak, valami nagyon súlyos dolgot mondanak. Érdemes tehát alaposan megvizsgálnunk, igazuk van-e.

Milyen értelemben váltak tarthatatlanná a liberalizmus elvei a párizsi támadások fényében? A kritikusok szerint többé nem gondolhatjuk, hogy minden embert egyenlő jogok illetik meg a szabadsághoz – a terrorizmus megfékezése, a saját életmódunk fenntartása érdekében igenis korlátlan jogot kell vindikálnunk maguknak mások élete felett – jogot arra, hogy ezeket az életeket tönkretegyük, elvegyük. Igenis tagadnunk kell, hogy másoknak – a menekülteknek, a szíriai civileknek – ugyanannyi joguk van szabadon és boldogan élni, mint nekünk, igenis mindenki más elé kell helyeznünk magunkat.

Érdekes módon ez a nézet megegyezik a terroristák álláspontjával. Ez nem demagógia, sem retorikai fogás, hanem egyszerű ténymegállapítás: a terroristák is meg vannak győződve arról, hogy saját kultúrájuk, világnézetük, életmódjuk védelmében joguk van bárki élete fölött rendelkezni – mások életét elvenni, tönkretenni. Hogy a hitehagyókat és hitetleneket nem illetik meg a szabadsághoz és boldogsághoz való azon jogok, amelyekkel a kalifa rendelkezik.

A párizsi események szörnyűek. Szörnyűek, mert ártatlan emberek, akiknek lehetőségük lett volna teljes és boldog életet élni, örökre megfosztattak ettől a lehetőségtől olyan emberek által, akik szemében ezek az életek nem értek semmit – nem értek annyit, mint a sajátjuk, a saját világnézetük, a saját meggyőződéseik. Ha mi ugyanezt tesszük másokkal – menekültekkel, európai muszlimokkal, akárkivel –, tetteink nem lesznek épp annyira szörnyűek, mint a terroristáké?

Ha az emberi élet értékébe – a minden emberi élet egyenlő értékébe – vetett hitet feladjuk – mely mégis csak a liberalizmus legalapvetőbb tanítása – akkor ugyan milyen alapon ítélhetjük el a terroristákat? Ha a világ folytonos harc, amelyben ki-ki a saját érdekeit igyekszik érvényesíteni és ennek érdekében bármilyen eszköz megengedett, akkor mégis mi rosszat tettek a terroristák? Ők az övéik, mi a mieink érdekében gyilkolunk, mindenki azt teszi, amire az emberi természet folytán rendeltetve van.

Ez azonban nonszensz. A párizsi támadások tragédiája nem abban áll, hogy a „mieink pontot vesztettek”. Nem azért végtelenül tragikusak ezek az események, mert minket ért támadás, hanem azért, mert az emberiséget, és az emberi élet alapvető értékét érte támadás. És hogy e támadás Párizs utcáin, vagy Beirutban, vagy Rakkában történik, ebből a szempontból lényegtelen. Mert mind emberek vagyunk, mind vérzünk és szenvedünk, és mindünknek joga van ahhoz, hogy e szenvedés megszűnjék.

A párizsi támadások nem a liberalizmus végét jelentik. Éppen azt mutatják meg, hová jutunk, ha feladjuk a liberalizmus elveit. Éppen azt mutatják meg, milyen világ vár ránk, ha feladjuk azt az elképzelést, amely megkülönböztet minket a terroristáktól: hogy az emberi élet érték – minden emberi élet egyenlő mértékben érték, és bármilyen is legyen a saját kultúránk, világnézetünk, bármit is diktáljanak a meggyőződéseink, ezt az értéket nem vonhatjuk kétségbe.

[1] Kis János, Mi a liberalizmus? Kalligram, Pozsony. 2014. 561 o.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a magyar egészségügy helyzetéről, támogass minket!