A kistarcsai kórház egyik irodáját kifestette Lakatos Norbert, aki így akarta meghálálni, hogy lánya a gyermekosztályon jó ellátásban részesült. A Roma Sajtóközpont találta meg a történetet, ami aztán gyorsan terjedt Facebookon is. A kommentelők és megosztók többsége a szolidaritásról és a hála nem pénzben való kifejezéséről beszél, példaértékűnek tartva az apa tettét. Azt a kérdést azonban senki nem teszi fel, hogy kivel szolidáris az ilyen segítség?
Forrás: Facebook
Sem azt, hogy miért érezte úgy az apa, hogy nem elég a „köszönöm”, hogy pénz-, idő- és munkabefektetéssel kell kifejeznie a háláját? Valóban egyedülálló eset, hogy a beteg vagy annak hozzátartozója úgy fejezi ki elismerését a magyar egészségügyi szolgáltatók felé, hogy javít azok munkakörülményein? Mivel Lakatos Norbert tettét magam is nagyra tartom, ezért szeretném egy másik, jellemző történet alapján megvilágítani, miért szomorított el a hálából végzett munkát kommentelők sora.
A kisnyugdíjas Sz. Júlia bokaműtéten esett keresztül, hónapokon át járt gyógytornára egy magyar nagyváros egyik kórházának fizioterápiás részlegére. Rendszeresen vitt savanyúságot, befőttet és süteményt az osztály dolgozói számára, ezzel kiegészítve a kórházi menza ebédjét. Mivel tudta, hogy égető szükség van rá, férje halála után annak kerekesszékét és járókeretét is az osztálynak adományozta, valamint rendszeresen járul hozzá két-háromszáz forinttal, hogy a gyógytornászok tudjanak fizioterápiás ragtapaszt venni a többi beteg részére. A szolidaritásnak ez a szép példája nem járta meg a médiát.
Nem azért, mert Sz. Júlia nem volt hálás, nem is azért, mert a gyógytornászok ne lettek volna hálásak Sz. Júliának, hanem azért, mert Sz. Júliából nagyon sok van. Úgy is mondhatnám, sokan vagyunk Sz. Júliák, sokan érezzük úgy, hogy az egészségügyben uralkodó munkakörülményeken és az ellátottság gyakran nagyon alacsony színvonalán kötelességünk változtatni. Azt is sokan érezzük, hogy ki kell fejezni a hálánkat a jó ellátásért, és ezt nem elég szóban megtenni. Valóban a szolidaritás hajt minket, vagy egy ki nem mondott elvárásnak engedelmeskedünk öntudatlanul, amikor hálánkat anyagi vagy tárgyi hozzájárulásban – esetleg munkákkal – kifejezzük ki? A paraszolvencia félévszázados rendszerében a kettő közti különbség szinte teljesen elmosódik.
Anyagi támogatásunkkal betömünk egyet a magyar egészségügyön tátongó megannyi lukból. A savanyúság hozzávalóit Sz. Júlia leadózott jövedelméből veszi meg, saját munkaóráját szánja a befőtt elkészítésére. A kórházban mindent elfogadnak, és nem azt mondják neki: „A magyar egészségügyi ellátásért ön havi összeget fizet, és mivel az mindenkinek egyenlően jár, önnek nem kell külön hálásnak lennie. Az nagyon jólesik, ha megköszöni. De amennyiben ön is úgy látja, hogy munkakörülményeink tarthatatlanok és az ellátás rovására mennek, úgy írja alá ezt meg ezt a petíciót, beadványt. Írjon panaszt, jöjjön el a tüntetésünkre, stb.”
Nem, a kórházi osztály vezetésében fel sem merül, hogy teljesen abszurd, hogy Sz. Júlia adja a kerekesszéket a kórháznak, és egészítse ki az aznapi ebédet. A kórház nem kíván határt szabni az Sz. Júliában túltengő hálaérzetnek. Ha nem is tartja természetesnek ezt az aránytalan hálaérzetet, örül, hogy legalább jut majd néhány betegnek fizioterápiás tapasz. És ezzel megerősíti Sz. Júlia meggyőződését, hogy teljesen természetes hálájának anyagiakban való kifejezése. Másodlagos üzenete a kórház hallgatásának az, hogy nagyobb háláért magasabb szintű ellátás jár. És ezt Sz. Júlia nagyon komolyan veszi, mert Sz. Júlia kisnyugdíjas nő, akinek az önérvényesítési ereje és lehetősége igen alacsony, csakúgy, mint Lakatos Norberté, aki roma kétkezi munkás.
Akármilyen alacsonyak is a bérek az egészségügyben, amíg Lakatos Norbert és Sz. Júlia ingyen és bérmentve adja munkáját, hálapénzét, festékét a kórháznak, addig a kórház dolgozói fizetésért látják el őket és gyermekeiket. A savanyúság készítése vagy az iroda kifestése a rendszert tekintve ugyanazt a célt szolgálja, mint a hálapénz. Se nem jobb, se nem rosszabb, bár ennek ellenkezőjét sugallhatja a Roma Sajtóközpont oldalán megjelent cím: „Hála pénz helyett”.
Amikor magasabb erkölcsi értéket tulajdonítunk annak, ha valaki pénz helyett a munkáját fekteti be, sőt az előzőt paraszolvenciának hívjuk, a másikat szolidaritásnak, akkor magunk is áldozatául esünk a rendszer manipulációjának. A kétkezi munka romantizálása teljesen hamis, és annak leértékeléséről szól.
A tény az, hogy elnyomott rétegeknek sokkal nehezebb az önérvényesítés az egészségügyben, ezért érzik úgy, hogy többet kell tenniük azért, hogy ugyanazt az ellátást kapják, mint akiknek futja „saját orvosra”. Ezek a társadalmi csoportok állandó lenézést és gyakran gyűlöletet tapasztalnak, ezért már a legalapvetőbb emberi jogaik érvényesülésére sem tartják érdemesnek magukat. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor aránytalanul hálásak. Amikor a rendszer erre nem világít rá, hanem hálájukat szó nélkül elfogadja, akkor azt erősíti meg, hogy alaphangon ők valóban nem érdemesek ugyanarra, mint mindenki.
Természetesen meg kell különböztetni a rendszer elemeit. Ebben a történetben más a felelőssége az alulfizetett ápolóknak, a hálapénzt el nem fogadó orvosoknak vagy azoknak, akik elfogadják, sőt elvárják azt. Az egészségügy mai állapota olyan lehetetlen választás elé állítja dolgozóit, hogy nekik kell eldönteni, hagyják-e, hogy a betegekre hulljon a vakolat, ne legyen fizioterápiás tapasz, vagy elfogadják-e a hálamunkát és hálapénzt, ha jobb körülményeket akarnak az ellátásban, vagy egyszerűen csak meg akarnak élni a munkájukból. Meggyőződésem azonban, hogy létezik egy olyan réteg, amely fenntartja a paraszolvencia rendszerét, mert érdeke fűződik hozzá, és számukra könnyebb a bérkiegészítésnek ezt az útját vállalni, mint belevágni a bérharcba, ahogy teszik azt az ápolók például.
Tény az is, hogy a magyar politikusok évtizedek óta aktívan vagy passzívan támogatják ezt a gyakorlatot, és fenntartják a rendszert, amely a közszolgáltatásokban, így az egészségügyben is érvényesülő egyenlőtlenséget táplálja. Akadtak, akik foltozgattak volna rajta, mások további forrásokat vontak ki belőle, tovább szélesítve a szakadékot a fizetőképes réteg és a többiek, a társadalom zöme között. Mindannyian arra építették stratégiájukat, hogy a magyar társadalomban nem lesz elegendő szervezettség és a rendszer haszonélvezőiben nem lesz elég szolidaritás ahhoz, hogy kiálljanak egy alanyi jogon járó minőségi szolgáltatásért.
Ezért lehetséges, hogy az egészségügyi ellátás a magyar társadalom egyik legsúlyosabban manipulált, legkizsákmányolóbb, legkorruptabb, legegyenlőtlenebb területe. Ha a magunkéval nem is, de szeretteink, különösen gyermekeink egészségével bármikor zsarolhatók vagyunk. Ezért ma Magyarországon, ha a gyerekemről lenne szó, én is kifesteném a kistarcsai kórházat és vödörszámra savanyítanám az uborkát.
Cserháti Éva
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 160 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.