Melyik az a válsághelyzet, ami 150 éve folyamatosan jelen van Magyarországon, alig történt benne rendszerszintű előrelépés és mégis alig akarunk tudomást venni róla? A lakhatási válság. Ez a helyzet az, ami arra indított minket – lakásszegénységben élő embereket és társadalomkutatókat –, hogy egy részvételi akciókutatás keretében feldolgozzuk a 20. századi lakhatási mozgalmak történetét és megtudjuk, mit tanulhatunk a múlt mozgalmaiból. Hogyan tudunk a leghatásosabban küzdeni azért, hogy jelentősen javuljon a ma is (lakás)szegénységben élő milliók helyzete?

A kiegyezés után az országban jelentkező gazdasági fejlődés rengeteg embert hozott mozgásba: sokan költöztek faluból városba, és fokozottan érvényesült a főváros és környékének szívóhatása. A Budapestre beköltözők száma 1874 és 1910 között közel 428 ezer volt. Mivel a főváros nem tudott lépést tartani az ideérkezők tömegeivel, emberek százezrei laktak méltatlan körülmények között zsúfolt dohos bérlakásokban és egekbe szökő lakbérekkel, tízezrek pedig maguk által épített kunyhóba vagy okba kényszerültek. Noha a lakásszegénység arca valamelyest megváltozott, ezt az örökséget a főváros lényegében másfél évszázada görgeti maga előtt anélkül, hogy hosszú távú és átfogó lakáspolitikával valós megoldást talált volna.

Az elmúlt több, mint egy évszázadban sokféle államformában éltünk már, de úgy tűnik, egyelőre egyik sem volt képes megoldani a tömeges lakhatási problémákat, erről tanúskodnak a Tettek ideje kutatócsapat  által feltárt lakhatási mozgalmak és önszerveződések.

Az Újpalotaiak Baráti Körének alakuló ülése a Zsókavár utca 15-ben. Fotó:Majorosi Attila (1984. május 10.)

Mit tanulhatunk?

Állami megoldás hiányában a lakhatási válság mindenkori áldozatai maguk is aktívan próbáltak megoldást találni helyzetükre – vagy úgy, hogy az állammal szemben fogalmaztak meg követeléseket vagy úgy, hogy saját kezükbe vették lakhatásuk megoldását. A Közélet Iskolája kutatásából egyértelműen látszik, hogy a Tettek ideje kiállításon bemutatott 11 lakhatási önszerveződés közül azok tudtak igazán sok ember lakhatási helyzetén javítani, amelyek felismerték, hogy a problémájukat nem saját egyéni hibájuk, hanem a társadalmi és gazdasági rendszer kudarca okozza és közösen fellépve tömegeket mozgattak meg a lakhatásuk javításáért. Ezen túl, a sikeres kezdeményezésekhez az érintettek szerveződésén és bátor kiállásán kívül szükség volt olyan értelmiségi szövetségesekre is, akik felismerték, hogy a probléma nem egyéni, hanem társadalmi és a megoldáshoz szükség van a közös, osztályokon átnyúló szerveződésre. Álljon itt most néhány példa arra, hogy mit is tanulhatunk a történelem eddig láthatatlan lakhatási jogi hőseitől.

A barlanglakások kialakítása a 19. század végén a legszegényebb emberek kísérlete volt arra, hogy a legnehezebb körülmények között is elfogadható lakhatást biztosítsanak maguknak. Annak ellenére, hogy a hatóság 1897-ben megtiltotta az új barlanglakások létesítését, 1910-ben Budafokon a település akkori lakosságának 24%-a élt barlangan. A hatóságok erőfeszítéseire sok barlanglakó ellenállással válaszolt: vagy nem volt hajlandó kiköltözni a barlangból, vagy kiköltöztetés után újra elfoglalták azokat. A barlangok elfoglalása már önmagában egyfajta lakhatási mozgalomnak tekinthető, hiszen a szegény emberek az uralkodó normákat megszegve foglalták el a barlangokat és alakítottak ki maguknak otthonokat.

Barlanglakások Budafokon. Fotó: Vasárnapi újság 1910. március 20. 243. o.

A 20. században az egyik legsikeresebb kezdeményezés az 1910-es években tetőző bérlőmozgalom volt, amelynek keretében lakbérsztrájkok tucatja során egész házak, sőt háztömbök tagadták meg egységesen a lakbérfizetést. A sztrájkoló lakókat a szociáldemokrata mozgalom és a benne tevékenykedő ügyvédek is segítették. A lakásbérlők mozgalma nagy szerepet játszott abban, hogy az 1910-es években a fővárosban szociális lakásprogram indult, a lakók jogait és a tulajdonos kötelezettségeit biztosító – egyéni épületekre kötött – kollektív szerződések pedig közvetlenül a sztrájkok eredményei voltak. A sztrájkolók szolidaritásból is jelesre vizsgáztak, hiszen a sztrájkoló családok egymást és a kilakoltatott családokat is támogatták.

A 20. század elejének Budapestjén akkora volt a lakásínség, hogy ezrek éjszakáztak tömegszállásokon, százezrek éltek ágy- vagy albérlőként és bódévárosok nőttek ki a földből. Miközben az állam is létesített alacsony színvonalú barakk- és szükséglakótelepeket, a szegénységben élő emberek maguk is tömegesen foglaltak el földeket, ahol sok ezren éltek maguk építette viskókban. Noha a kunyhólakókból nem alakult önálló mozgalom, de puszta létük is szálka volt az uralkodó hatalom szemében és csoportos tiltakozásaikkal gyakran sikerült legalább elhalasztaniuk a kilakoltatásokat. A kunyhólakók példája mutatja, hogy bátorsággal és összefogással a legszegényebb emberek is képesek megakadályozni otthonaik elpusztítását. Ezen kívül, a saját építésű telepek és az ott élők fogékonysága a radikális eszmék iránt arra kényszerítette a városvezetést, hogy érdemben foglalkozzon a helyzetükkel és legalább szükségelepeket létesítsen a rászorulók számára.

Forrás: Elekes Boldizsár (1932). Krisztust... kenyeret! Budapest nyomora és hite.
Budapest: Szent Erzsébet Karitász

A századelő Budapestjén a fiatal művészeknek sem volt megfizethető lakhatásuk, ami számukra sokszor a munkát és a megélhetést is ellehetetlenítette. Főként a szobrászoknak kellett szembenézniük a lakások, és így a műtermek hiányával is. 1909-ben négy szobrász összefogott, és érdekeiket egy beadvánnyal próbálták érvényesíteni. „A művészet szent nevében” kérést intéztek a fővároshoz műtermes lakások építésére, amelyhez még negyven művész csatlakozott. Végül a művészek műteremlakás-igényét elfogadták és a Százados úti művésztelep építése 1911 májusában el is kezdődött. Ettől a maroknyi embertől azt tanulhatjuk, hogy ha egy maroknyi ember összeáll közös céllal és bátran fellép saját érdekében, eredményt érhet el. A művészek felismerték, hogy munkájukra, tehetségükre szükség van, amit arra is felhasználtak, hogy érdekeiket érvényesítsék.

Százados úti Művésztelep, Horváth Géza szobrász műterme (1927). Forrás: Fortepan/Mészöly Leonóra

Az 1956-os forradalom elsősorban a szabadságról szólt, de az egyik követelése éppen a megfelelő lakhatás volt. Nem csoda hát, ha a forradalom alatt és után a fővárosban több mint 10 ezer lakást foglaltak el többnyire gyári dolgozók és családjaik. A munkások által elfoglalt lakások jellemzően félig kész lakótelepi lakások voltak és a lakásokat kollektív munkában fejezték be. Az 1950-es években épült lakótelepek sok lakásában ma is élnek olyan családok, akik 1956-ban foglalás útján jutottak a lakásukhoz. A foglalt lakások legnagyobb részét végül éppen azért utalták ki hivatalosan, mert a foglalások tömegesen és következetesen történtek.

Önkényes lakásfoglalók a félig kész házban. Forrás: Népakarat 1957.03.10

Az államszocializmus alatt épült lakótelepeken élők speciális élethelyzete sok szempontból akadályozta az érdekvédelmi fellépést. Mégis, a közvélekedéssel szemben a közéleti aktivitás ezeken a telepeken sem volt kisebb, mint másutt. A hivatalos érdekképviseletekben való részvételen túl megjelent a hétköznapi ellenállás számos formája: az elektromos berendezések közös használata, a vezetékek illegális át- és visszakötése, vagy a hiányzó szolgáltatások alulról jövő megszervezése. Ennél szervezettebb érdekképviselet bontakozott ki Újpalotán, ahol népművelők megalakították az Újpalotai Szabadidő Központot és itt kezdett el szerveződni az Újpalotaiak Baráti Köre Művelődési és Érdekvédelmi Egyesület is, amely az államszocialista korszak egyik első bejegyzett civil szervezete volt. Az Újpalotaiak Baráti Köre szép példája az osztályok közötti együttműködésben rejlő erőnek: a kezdeményezés sikeréhez éppúgy szükség volt a lakótelepre érkező „népművelő” értelmiségiekre, mint az aktív helyi lakókra. Civilség és politika nem zárják ki egymást! A civil érdekképviselet maga a politika, és ha ez intézményesül, az nagy eredményeket hozhat a helyi lakók érdekeinek érvényesülése terén.

Az Újpalotaiak Baráti Körének alakuló ülése a Zsókavár utca 15-ben.
Fotó: Majorosi Attila (1984. május 10.)

Az államszocialista munkásszállókon való élet sokféleképpen akadályozta a kollektív érdekvédelem kibontakozását: ilyen volt a szállón belüli elszigeteltség és gyökértelenség, amire a szállók vezetősége gyakran tudatosan ráerősített. Mégis találtunk elszórt példákat az egyéni érdekérvényesítésre és a hivatalos rendszerek megkerülésére. Ilyenek voltak az engedély nélküli helyiségfoglalások, amelyek esetenként sikerrel jártak: a foglalók számára lakást biztosítottak, vagy legalább az elfoglalt helyiségben maradhattak. A közösségi fellépés szép példája, amikor a Dobozi utcai szálló 11 lakója beadvánnyal fordult a fővároshoz, hogy kilakoltatás helyett hagyják meg a férőhelyüket vagy biztosítsanak számukra megfelelő elhelyezést. Nagyon fontos tanulság a ma embere számára, hogy az olyan átmeneti lakhatási intézmények, mint a munkásszállók vagy a mai hajléktalanszállók támogathatják, de gyengíthetik is a lakók érdekvédelmét. Összességében egyértelműnek tűnik, hogy az érdekvédelem csak akkor tud eredményes lenni, ha átfogó mozgalommá szerveződik.

A a kölcsönös társadalmi segítség formája, melyben egy közösség ingyen munkát végez egyik tagja számára, aki később ezt munkával viszonozza a közösség tagjainak. Mivel az 1970-es és 80-as években a tanácsi lakás kiutalásra gyakran 10-15 évet kellet várni, sok fiatal házasnak szinte az volt az egyetlen lehetősége az önálló lakáshoz jutásra, ha önerőből oldották meg az építkezést. Túl azon, hogy így lényegesen előbb jutottak a fiatalok saját otthonhoz, a költségek jelentős részét is megspórolták az élő munka révén. Jól mutatja egy társadalom vagy egy közösség erejét, hogy amennyiben igény mutatkozik valamilyen hiány pótlására, vagy egy probléma megszüntetésére, milyen módon tudja magát mozgósítani, mennyire képes az önszerveződésre. A kalákás építkezések segítségével is tömegek jutottak megfelelő lakhatáshoz.

Építkezés kalákában (1961), Forrás: Fortepan

Az 1980-as és 90-es években elsősorban Borsod és Szabolcs megyéből a fővárosba vándorló, nagyrészt roma családok a jobb élet reményében hagyták el korábbi lakóhelyüket. Sokan éltek munkásszállókon vagy olcsó albérletekben, és több ezer család élt „önkényes” beköltözőként is. Az államszocializmus alatt a tanácsok legtöbbször szemet hunytak a lakásfoglalások fölött, de a rendszerváltás közeledtével egyre inkább elfogadottá vált az elhelyezés nélküli kilakoltatás. A lakásfoglalók számos taktikát dolgoztak ki lakhatásuk megvédésre: voltak, akik a kilakoltatás napján lakást cseréltek, így az ellenük szóló végzést nem lehetett végrehajtani. A lakásfoglalók számos esetében elérték, hogy az önkormányzatok hivatalos szerződést kössenek velük az elfoglalt lakásokra. A zuglói Szatmár utcában mind a mai napig működő Családok Átmeneti Otthonát is önkényes lakásfoglalók és az őket élőlánccal védő civilek alapították.

Házfoglalók a Szatmár utcában. Forrás: Karácsonyi Péter magángyűjteménye

Az államszocializmus alatt az állami tulajdonú lakások fenntartását az Ingatlankezelő Vállalatok (IKV) végezték, amelyek képtelenek voltak megfelelően karbantartani a lakásállományt. 1983 után több bérlőközösség alakult Budapesten, amelyekben a lakók társadalmi munkában végezték lakóépületeik fenntartását. Az 1980-as évek végén a Csengery Antal Lakáskezelő Közösséghez tartozó tíz épületben a lakók lényegében átvették az épületeik feletti ellenőrzést és jelentős felújításokat hajtottak végre. Részben ebből alakult meg a Lakásbérlők Egyesülete (LABE) az 1980-as évek végén, ami nyíltan politikai, érdekvédelmi tevékenységet folyatott. Miközben az önkormányzó bérlőközösség lehetővé teszi, hogy a közvetlenül érintettek a lakások privatizációja nélkül is bele tudjanak szólni a lakhatásukat érintő döntésekbe, a LABE országos érdekvédelmi hálózatot hozott létre, ezzel biztosítva, hogy a bérlők hangja markánsan megjelenhessen a lakáspolitikai vitákban.

Az államszocializmus évei alatt a hajléktalanság hivatalosan tabutéma volt, pedig már akkor is éltek emberek az utcán. A probléma akkor vált igazán láthatóvá, amikor 1989 novemberétől az utcán élő emberek több jelentős tiltakozási akciót szerveztek. A tüntetések közvetlen oka a pályaudvarok éjjeli bezárása volt, de a résztvevőknek átfogóbb követeléseik is voltak: munka és emberhez méltó lakhatás. Bár a tüntetők lakáshoz nem jutottak, az állam a nyomás hatására átmeneti intézményeket alakított ki a hajléktalanná vált emberek számára, amelyek lefektették a mai budapesti hajléktalanellátó-rendszer alapjait. A rongyosforradalom fontos tanulsága, hogy hajléktalan emberek és szövetségeseik tömeges és radikális fellépéssel rá tudták bírni a hatóságokat, hogy elismerjék a lakhatási válság létezését, és erőforrásokat szánjanak az állampolgári szükségletek kielégítésére. A tüntetők kiharcolták, hogy az állam évtizedek óta először elismerje a hajléktalanság létezését és erőforrásokat szánjon a probléma kezelésére.

Alul járók. Benkő Imre képriporta. Forrás: Képes7 1990.02.03

Lakásszegénység ma

Azok a helyzetek, amiket kutatócsoportunk történelmi szempontból vizsgált, mind a mai napig jelen vannak Magyarországon, csupán különböző léptékben és valamelyest eltérő formában. Szemben a századelőn tapasztalható mennyiségi lakáshiánnyal, ma Magyarországon elegendő lakás van ahhoz, hogy mindenki lakásban élhessen, azonban a meglévő lakások nincsenek megfelelő fizikai állapotban ahhoz, hogy emberek lakjanak bennük, az elérhető lakások pedig az alacsonyabb jövedelmű emberek számára egyszerűen megfizethetetlenek.

A Habitat for Humanity 2014-es lakhatási jelentése alapján Magyarországon összesen több mint 1,5 millió ember él lakhatási szegénységben, vagyis olyan körülmények között, hogy a lakhatásuk jogi biztonságát, minőségét, megfizethetőségét, elérhetőségét vagy elhelyezkedését tekintve nem felel meg az alapvető elvárásoknak. Azon kívül, hogy a köztulajdonban lévő lakások aránya nevetségesen alacsony (kb. 2%), a magánlakások is egyre kevésbé elérhetőek. Egyre gyakoribb a századfordulón is oly jellemző lakásuzsora, amikor a nagy kereslet miatt a piacinál jóval magasabb árat kérnek el egy-egy nagyon alacsony minőségű lakásért. Annak ellenére, hogy az emberek túlnyomó többsége saját lakásban él, jelentős részük el van adósodva: a Habitat for Humanity jelentése szerint 2014-ben a magyar lakosság közel egynegyedének volt valamilyen hátraléka, ami sok esetben nélkülözéshez vezet.

Noha az 1920-as és 1930-as években jellemző tömeges nyomornegyedek látványa ma már kevésbé elterjedt a nagyvárosokban, még mindig ezres nagyságrendű azoknak az embereknek a száma, akik saját építésű kunyhóban kénytelenek élni. Ezen kívül, az országban összesen 1633 szegregált telep van, ahol összesen kb. 300 ezer ember él. Az itt lakó emberek többsége roma és mélyszegénységben él, hasonlóan a Horthy-korszakbeli nyomortelepeken élő emberekhez.

Manapság a fővárosban már nem jellemező, hogy emberek tömegesen barlangokban élnének, azonban még mindig vannak olyan emberek, akik megfelelő lakhatás hiányában ma is barlangokban vagy egyéb nem lakás céljára szolgáló helyiségben húzzák meg magukat (pl. elhagyott gyártelep, pince stb.) A 2011-es népszámlálás adatai szerint legalább 9500 ember lakik ún. egyéb lakóegységben, azaz raktárban, istállóban, mosókonyhában, üzlethelyiségben, garázsban, lakókocsiban stb.

A magyarországi lakásrendszer egyik legsúlyosabb problémája az olyan átmeneti lakhatási formák hiánya, mint például az államszocializmus alatt kiépített munkásszállók voltak. A munkásszállók száma az állampárti rendszer bukása óta drasztikusan csökken (míg 1980-ban 90 ezer ember élt munkásszállón, 2001-ben már csak kevesebb, mint 11 ezer), a meglévő helyek pedig sok esetben megfizethetetlenek a legszegényebb emberek számára.

Ami az effektív hajléktalanságot illeti, 2014-ben országosan közel 40 ezer ember volt kénytelen igénybe venni a hajléktalan-ellátás szolgáltatásait, vagyis egy év alatt legalább ennyien tapasztalták meg a hajléktalanságot. Noha az 1989-90-es rongyorsforradalomnak köszönhetően kialakult egy viszonylag átfogó hajléktalan-ellátórendszer, ennek színvonala nagyon alacsony, és a lakástalan embereknek semmilyen kilépési lehetőséget nem nyújt. Ráadásul Magyarország az egyetlen olyan ország, ahol a hajléktalanság büntetését az Alaptörvény mondja ki.

Ma szinte alig találhatók bérlakások Magyarországon és milliók élnek a lakásszegénység határán, miközben jövedelmük 40-50 százalékát lakhatásra fordítják. Sokakat fenyeget a kilakoltatás veszélye. A hajléktalan ellátás nem megoldott, ezrek élnek az utcán, a közterületen élőket büntetik, miközben több százezer lakás áll üresen. A főváros több, mint száz év alatt sem volt képes megoldani a méltó lakhatás problémáját. Pedig a lakhatás alapvető emberi jog! Ma is széles társadalmi összefogásra lenne szükség ahhoz, hogy minden embernek legyen méltó otthona. Sokat tanulhatunk elődeink példájából, akik mozgalmi szerveződéssel hívták fel a figyelmet alapvető jogaikra, és ami talán még fontosabb, ezek közül a legsikeresebbek éppen azok voltak, amelyek a legradikálisabb módszereket alkalmazták: a lakbérsztrájkok, a lakásfoglalások, és a hajléktalan emberek rongyosforradalma. A mindenkori hatalomnak pedig tudomásul kell vennie, hogy tiltással és kirekesztéssel ez a probléma nem kezelhető!

A Tettek ideje kutatócsapat

A kutatás során feldolgozott témák egy utazó kiállítás keretében tekinthetők meg,ahova mindenkit szeretettel várunk: http://www.kozeletiskolaja.hu/page/tettek-ideje-kiallitas.

A kiállítás április 4. és 17 között a Zuglói Család- és Gyermekjóléti Központban (1144 Budapest, Füredi park 6.) tekinthető meg, ingyenesen!

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 212 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!