Ismerjük be végre, hogy félünk. Fél az ápoló, fél az orvos, hogy sikertelen lesz a rendszerben, amely egyre rohad, de fél attól is, ha megszólal, kirúgják. Fél a tanár elmondani, hogyan törik meg. Fél az újságíró, hogy mi van, ha megírja ezt vagy azt, félnek a szerkesztőségek, mikor jutnak az Origo vagy a VS sorsára. Fél a munkavállaló, fél az elit, hogy lecsúszik, fél a szegény, hogy még ennél is rosszabb lesz, fél a társadalom a menekültektől, fél a Fidesz-szavazó a kommunistáktól, az idegen erőktől, fél a régi balos szavazó az antiszemitáktól. Fél az állampolgár az adóhivataltól, félünk, amikor hivatalos levelet kapunk, hogy meg tudjuk-e oldani, félünk gyereket vállalni, mert nem tudjuk, mi lesz 10 év múlva. De fél a diák a tanárától, fél a munkavállaló a főnökétől is. Félünk és rettegünk, mindennapi életünket, közösségi és politikai cselekvéseinket ezek a félelmek határozzák meg. Legyünk ezzel tudatosak, és keressük meg a választ, hogyan tudunk ebből kitörni.
Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.
Régen vettem le Bibó István könyvét a polcról, de amikor nemrég újra megtettem, mint mindig, most is tapasztaltam, hogy soha senki magyar nyelven nem írta úgy le Kelet-Európát, mint ő. A fenti bekezdésből, ami így is kiragadott egy kontextusból, az elmúlt 25 évben sorra „a demokrata nem fél” felkiáltást ragadták ki azok, akik pont ezt felhasználva próbáltak az ellenségképre, tehát a fenti imaginárius (azaz valóságban nem létező) veszedelemképek valamelyikére tábort szervezni. Bibó viszont pont az ellenkezőjét mondta, több különböző módon is. Ezek a különböző módok egyként fontosak most nekünk.
A közösségre, az országra, a nemzetre a legnagyobb veszedelmet az jelenti, ha a félelmek és az ellenségképek irányítják a közösség cselekvését, és ezzel működését. Azok, akik valamilyenfajta ellenségképre, veszedelemre építik a politikájukat, nem fogják a teljes közösség jólétét elhozni soha. A félelem nem egyéni érzés, hanem kollektív cselekvéssor, amely pont az egyéni kezdeményezések lehetőségét adja át azoknak, akik a félelmet keltik, bízva benne, hogy azok legyőzik a félelmet, amit mi egyénként nem tudunk. De a félelem a hatalomtól is közösségi, kollektív élmény, melynek lényege az, hogy csak közösen tudunk megszabadulni tőle, együtt, egymásba kapaszkodva kell tudnunk nemet mondanunk neki.
A politikai cselekvőnek épp ezért nem csupán azt kell mondania, hogy ne féljenek az állampolgárok, ha szembe akar szállni a félelemre építő, és ezzel közösségellenes politikával, hanem meg kell értenie a félelem logikáját, az állampolgárok félelemeit, és meg kell adnia a módját, hogyan ne féljenek az emberek, meg kell alkotnia olyan közösségi rítusokat, amik feloldhatják a félelembe burkolózott társadalmat, és tudnia kell, miképp akadályozza meg, hogy a társadalom a félelem kollektív, közösségi bezárkózásába zuhanjon vissza.
Persze ezek a félelmek nem 2010-ben kezdődtek, és még azt se mondhatjuk, hogy csupán 2010-től erősödtek volna meg durván, és váltak volna a politikai hatalom fegyverévé. Az elmúlt 100 évünk az alapja a legtöbb félelmünknek, és szépen lassan a társadalom intézményei is félelemalapúvá váltak, miközben a rendszerváltás után a politikai pártok egyre inkább ezekre a félelmekre játszottak rá. De persze azt se hallgathatjuk el, hogy mára a kormánypárti politikának nem csupán alapja a félelem, hanem egyöntetűvé vált a rettegtetéssel, a félelemkeltéssel. Ez tartja hatalmában.
Pontosan ezért, aki ma változást akar elérni ebben az országban, nem csupán ügyes politikusnak, hanem ügyes pszichológusnak is kell lennie. Meg kell értenie, miért félnek azok, akik potenciálisan rá szavaznak, és meg kell értenie azt is, miért félnek azok, akik nem. Meg kell értenie, hogy a társadalom legegyszerűbb működéseit hogyan szabályozza a félelem, és meg kell találnia azokat a katarzisra, közös kitörésre alkalmas pontokat, ahol felszabadíthatja az állampolgárok tömegét a félelem alól. És hogyan is kell ezt megtenni?
Fogalmam sincs, de ha már értjük, hogyan hat a társadalomra félelem, az már félsiker. Addig is itt van a fenti Bibó idézetet megelőző 2 bekezdés, egy kis segítség és közös gondolkodásra való felhívás gyanánt:
Ahhoz, hogy egy európai közösség modern politikai fejlődése harmonikus és egyenes vonalú legyen, lényegileg egy dolog szükséges: az, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen. Vagyis az kell, hogy midőn bekövetkezik az a forradalmi pillanat, mikor az egyes ember hatalmas forradalmi rázkódtatások által felszabadul a felette Isten kegyelméből hatalmaskodó társadalmi erők lélektani nyomása alól, akkor világos és kézzelfogható legyen, hogy az egyes embernek ez a felszabadulása egyben az egész közösségnek a felszabadulását, kitágulását és külső és a belső meggazdagodását jelenti.
Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek mély összefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Ez történt Közép- és Kelet-Európában, ahol a nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végső konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki. Ebből a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus. Sajnos, annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük, micsoda szörnyű fából vaskarika ez: elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlődésének az elemi feltételeit.
A szövegrészletek Bibó István A Kelet-Európai kisállamok nyomorúsága című esszéjéből valók.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.