Jaj az országnak, melyben a közösségi szellem bűn![1]

A Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi István halála napjáról minden évben megemlékezik. 2016-ban Ferge Zsuzsa mondott emlékbeszédet, melynek kicsit rövidített szövegét két részletben közöljük. Az első részben Széchenyi közteherviseléssel kapcsolatos gondolataival foglalkozunk és azzal, hogy mennyiben felel meg Széchenyi elveinek a mai magyar adórendszer, az alábbiakban az autonóm civil társadalom szerveződéséről lesz szó, Széchenyi munkáiban és a mai magyar valóságban. A teljes szöveg minden hivatkozással az Esélyben jelenik meg.

montázs Barabás Miklós Széchenyi arcképe és Ludwig Rohbock Nemzeti Kaszinót ábrázoló metszetéből

Mély történelmi-strukturális okai vannak annak, hogy Magyarországon miért maradt le oly sokkal a nyugati mintától a „civil társadalom” fejlődése. Bibó István fél életműve erről szól, Szűcs Jenő ezt foglalja össze és gondolja tovább Európa három régiójáról szóló alapvető munkájában. Gondolkodóink jobbjai gyakran küzdöttek azzal, hogy lehet-e, és hogyan lehet „az örökletes kórokat” meghaladni. Ide tartoznak, Bibó és Szűcs Jenő felfogásában, „az arra való hajlam, hogy a ’félelmek mechanizmusa’ az ’értelem mechanizmusának’ fölibe kerekedve a ’mozdulatlanság rendje’ rögződjék meg”, vagy a Babits által is kiemelt passzivitás, „a rezignált belenyugvás a dolgokba, hiszen amúgy is minden fontos ügyben valahol ’fent’ születnek a döntések” (Szűcs 1983). Széchenyi a küzdők közé tartozott egy olyan periódusban, amikor a változás reménye felcsillant. A fejlődés nyilvánvaló feltételei az ő szemében is a nemesi kiváltságok eltörlése, a szabadság és jogegyenlőség voltak, de ezek eléréséig is szerinte el kellett indulni. Ezt az indulást szolgálták „egyesülései”.

Széchenyi István egyesülései

Széchenyi István maga nem használta a civil társadalom fogalmát, ami azonban gondolkodásában első nyilvános fellépésétől, 1825-től kezdve megjelenik. A fogalom értelmezése nála sok tekintetben hasonló ahhoz, amit Tocqueville „A demokrácia Amerikában” című munkájának második részében leírt. Ez a kötet pedig csak 1840-ben jelent meg, és a Napló szerint Széchenyi 1842-ben olvasta. A XIX. században a civil társadalmat az állam, vagy inkább a politika melletti társadalmi térként értelmezték, alkalmasint, szerzőtől függően, ideértve a családokat is, a gazdasági vállalkozásokat is. Akkori főbb jellemzői az önkéntes, szabad szerveződés, az államtól való függetlenség, a közügyek megvitatása és az azokban való aktív részvétel, az állam, illetve kormány befolyásolása és kontrollja, a társadalmi, politikai, kulturális, esetleg vallási intézmények fejlesztése. Széchenyinél ezek közül a funkciók közül – kényszerű öncenzúrája miatt - hiányzik a kormány kontrollja és kritikája. Ám annál gazdagabb a többi értelmezés, melyeket az akkori magyar viszonyokra „talált ki”.

Széchenyi alapmeggyőződése, hogy az ország elmaradottsága polgárainak tudatlanságával szorosan összefügg. Az ország szerinte nem juthat előbbre, ha polgárai nem okosabbak, ha nincs önismeretük, ha semmit nem tudnak az őket körülvevő körülményekről, ha nem gondolkodnak sem magukról, sem a közösség ügyeiről. A tudatlanságot a szegénységgel is összekapcsolta. A Kelet népében írja, hogy „a legnagyobb rész olvasni, írni, számolni, de még betűzni sem tud és nagyobb része de még egy talpalatnyi földet sem bír.” (Kelet népe, 69. old.) De nem csak a „népet”, hanem a magyar nemesség és mágnásság többségét is tudatlannak, sőt butának tartotta, a közértelmesség fejlesztését meg elsődlegesnek. A hasonló tartalmú, de azért eltérő megvilágításokat is hordozó idézetek halmozásával azt szeretném érzékeltetni, hogy mennyire foglalkoztatta Széchenyit ez a probléma.

„A haza beteg…vajon miért beteg a haza, s ugyan miképp lehetne rajta segíteni? A betegség gyökér-okát kizárólag nemzetiségünk fejletlenségében és közértelmességünk csekély létében találtuk.” (Világ, 66. old.). „S ha meg kell vallanom, hogy mai körülményeink közt, ítéletem szerint mit tartok én a magyar honban minden lehetséges haladás és szükséges újjáteremtés leg- és legmélyebb talpkövének – aminél kezdeni kell, s ami előtt minden egyéb hasztalan, amellyel mindent kivihetünk de nélküle semmit, amely mindennek Á-ja, fenékköve, kútfeje, egyenesen kimondom: a nemzeti értelem lehető legnagyobb kifejtését tartom annak a nemző oknak, amelyből nemzetiség, honszeretet, köz-lélek, polgári erény, köz-boldogság, s nemzeti dicsőség fakad.” (Világ, 218. old.)

Noha óvakodik attól, hogy a politikáról, kormányról közvetlen kritikai szót ejtsen, az önkény „általában vett” elítélése gyakori, különösen a Stádiumban. De azért azt a meggyőződését is többször hangsúlyozza, hogy a fejlettebb közös gondolkodás nélkül a szabadság is veszélyben van: „A közintelligencia súlya – az egyetlen valóságos fékje az önkénynek – más nemzetekéhez hasonlítva nálunk szerfelett csekély.” (Világ, 52. old.) „A közértelmesség pedig – mint már többször említettem, s még ezerszer mondani szeretném – az önkénynek az egyedüli zablája.” (Világ, 125. old.)

A közös gondolkodáshoz a közös magyar nyelvet nélkülözhetetlennek látta. A nyelvet azonban az új feladatokra alkalmassá kellett tenni. A nyelv fejlesztését az Akadémiától várta, bár már ebbe a folyamatba is be akarta kapcsolni a „nagyközönséget”, vagyis a társadalmat.

"(V)ajon ki fogja azon arányt kijelölni, amelyben hazai nyelvünknek haladnia kellene, s ki a non plus ultrát?! Mire azt bátorkodom felelni: „Sem az Országgyűlés, mert annak fontosabb tárgyakkal is lesz elég dolga, s a magyar nyelv körül semmi egyebet nem tehet, mint azt hathatósan gyámolítás alá veszi, sem a tudós Társaság, mert annak önkényeskedését… a Nemzet, remélem, nem fogja szenvedni … Sem a külföld, mert nem hihető és fel sem tehető ennek, hogy eddig alig élt honi nyelvünkről rövid idő alatt annyi ismeretre jutott volna, hogy annak haladási gyorsaságáról a legtávolabbról is alapos ítéletet hozhatna. S legfőképp nem az egyesek, mert azok A-tól Z-ig – egyet sem véve ki – mind részek, akiket a bíróság szerepe semmi esetben nem illethet. S így, senki az egész Világ hátán nem döntheti el ezt a nagy kérdést igazsággal, mint a nagyközönség. Úgy tudniillik hogy mindaz, amit az idő, a szokás által sajátjává tesz, az magyar lesz, az ellenben idegen marad, amit nem fogad el.” (Világ, 157. old.)

A közgondolkodás fejlesztésének sok eszköze közül néhány helyen utal az iskolára, de a jelenben a legfontosabbnak a közös tájékozódást és eszmecserét tartja: „a közértelmesség tágítását az egységesülés és az elmetehetségek súrlódása által gondoltuk a legsikeresebben eszközölhetőnek..” (Világ, 66. old.). A találkozások és közös beszélgetések első színtereinek a Lóversenyt és a Kaszinót szánta, amely

„ollyan megkülönböztetett díszes összegyülekező hely, mellyben főbb és előkelőbb s jobb nevelésüek, eszes, értelmes férjfiak, a társasági rendnek mindenik osztályából, egymással vagy barátságos beszélgetés végett találkozzanak, vagy többféle politikai újságokat, mint amilyeneket rendszerint a kávéházakban találni lehet, s hasznos gazdasági, tudományos, művészi, hónapos írásokat olvashassanak.” (Széchenyi István beszéde az alakuló ülésen, Széchenyi naplóinak III. kötetéből idézi Gárdonyi A., 4. old.)

Desewffy a Taglalatban, majd őt követően többen támadták Széchenyit, hogy ilyen fölösleges, csak a szórakozást és kényelmet szolgáló intézményekre pazarolta pénzét. Sokszor magyarázta el, hogy „a Kaszinó, Lóverseny, itt Pest-Budán hazánk közepén, korántsem mint Célok, hanem mint célhoz vezető Eszközök lettek felállítva” (Világ, 190.) A találkozások és viták eszközök egymás megértéséhez és a teendőkben való kiegyezéshez.

 „Soknak, igen soknak célja csak egy: nemes és dicső, s nem egyéb, mint a közjó előmozdítása; de annál különbözőbbek s többfélék azon módok, melyeket mindenki a közcél elérése végett legfoganatosbaknak tart s melyekhez ragaszkodik. Mindegyik építni akar s mind ugyanazon egy épületen, de a talpkövet szinte mindegyik másképp s máshová akarja rakni, s mindegyik különb móddal fog az építéshez. Sok az első emeleten kezdi, némely annak kifestésével, s némely szinte a ház tetejével gondolja legjózanabbnak a munka kezdetét. Igazi talpkövet ritka rak.” (Hitel,3. old.) Így „Több honi bajaink okát ’soha egy soron nem álló szellemünknek’ gondoltam mindenekelőtt tulajdoníthatni, s ez bírt jószándékú törekvéseimre, melyeknek …végcéluk mindig csak ’Egyesítés’ vala. (Levelek, 1837. január 12. Pest. A Nyitrai Casino Társaságnak. 253. old.)

A politikai célokban való megegyezéshez szabad viták vezetnek. A fontos kérdéseket „csak olyan egyesületek által lehet a lehető legnagyobb igazsággal eldönteni, ahol a legszabadabban, minden korláttól vagy alkalmatlanságtól mentesen… fordul a szó olyan tárgyakra, ... amelyek mindenkinek, és így a társadalomnak és a hazának a legközvetlenebb kellemét vagy hasznát érintik.” A Kaszinó épp „ilyen bilincs nélküli fejtegetésekre és együtt gondolkodásra” jó, mert nem korlátozzák pedáns tanácskozási szabályok. (Világ, 216. old.) A szabad vitákból születik meg az egyesületek „két különösen nagy, előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkező haszna”. Az egyik az önismeret növelése mindenkinél, aki a viták részese. A másik haszon pedig az, hogy a „legféktelenebbeknek is alkalmat nyújt átlátni, milyen sarkpontokon alapul az igazi szabadság.” (uo., 224. old., kiemelés FZs.)

A viták előnye, hogy az érvelés során az ellentétes vélemények is hangot kapnak. „Sokan az ellenzéstűl úgy félnek, mint a setétségtűl”, (Hitel,12. old.). Holott „oppozícióra a legnagyobb szükség van, mert a Való, azon egyetlenegy célra-vezető kalauza az emberiségnek, csak elmesurlódások által szokott a halandók közé lépni.” (Világ, 171. old.)

Mindehhez természetesen az egyesülési szabadság és az egyesületek önállósága és önkormányzata szükségeltetik. Ez Széchenyi számára magától értődő volt. Olyan intézeteket kell lábra állítanunk, írta, „amelyekben a kormány lehetőleg semmi részt nem vesz.” (Világ, 202. old., kiemelés FZs.). Már 10 éve volt Döblingben, amikor hírét vette, hogy Ferenc József kormányzata az Akadémia státusát átsorolta, új alapszabályt kényszerített az Akadémiára és egyértelműen kimondta az Akadémia fölötti gyámkodást. Az alapszabály további változtatása is fenyegetett, mely eltörölte volna a magyar nyelv kizárólagosságát. Széchenyi „legkevésbé sem tud megbarátkozni” a kikényszerített szabályokkal sem. Ám kimondja, hogy ha tényleg az alapítói szándéktól eltér a további irány, vagyis az Akadémia áttér a német nyelv használatára, akkor ő (az alapítólevéllel összhangban) eredeti adományát visszaveszi a „megmérgezett Akadémiátul”. (Széchenyi István levele az MTA igazgatótanácsának, Válogatott levelei, 486. old.)

Az egyesületek, a közintelligencia fejlesztésének végső célja azonban a cselekvés, dolgok létrehozása volt. A kormánytól való függetlenség Széchenyi számára egyben az önkény és paternalizmus elleni garancia. A példát Angliában látja:

„Britanniában utazva, ahol az újabb emberiségnek minden bizonnyal legtöbb remekei vannak…, sok olyan tárgy tűnt föl előttem, amelyen nem tudtam eléggé bámulni... S csodálkozásom közben a tudásvágy is kínzott. – S meg nem szűntem – mindenki unalmára – mindegyre csak kérdezősködni: ’Ugyan ki építette ezt a hidat, amelyik olyan könnyen lebeg s még is olyan erős; ki azt a roppant gátat, mely a tenger düheinek olyan hatalmasan parancsol; ki azt a számtalan jótevő intézetet, amelyekben a nyomorult embertársat gyámolítják?’ … lassanként végre rájöttem: hogy szinte mindaz, amin a legjobban bámultam, nemcsak hogy nem a kormány által lett felállítva, hanem a kormány még a legkisebb segítséggel sem vett benne részt. És az egyes személyek sem létesítettek szinte soha egy nagy egészet; hanem azok a tárgyak vagy inkább remekek …általában egyesü­letek munkái és alkotásai. Ezekre az egyes személyeknek, a dolog megpendítésen, a bölcs irányításon, a szorgalmas és állhatatos hozzájáruláson kívül, semmi egyéb jelentős befolyásuk nem volt.” (Világ, 194. old.)

A hazai egyesülésektől is ezt az aktív szerepet várná, bár ennek még nem látja nyomát. Egy külföldinek javasolja, „Ne vesztegessék a jövendőben hasztalanul idejüket egy olyan honban, amely a felvilágosodásban még annyira hátra van, hogy nemzeti tárgyak létesítésére nem csak egyesülni nem tud, és magán se­gítni sem mer; hanem – midőn, vagy nem is akar előre haladni, vagy minden előmenetelét az isteni gondviseléstől vagy a kormánytól várja –, még azt sem sejti, mi a közlélek – public spirit –!” (Világ, 193. old.) Pedig erre múlhatatlan szükség lenne. A közösségek által létrehozandó „nemzeti tárgyak” sora végtelen volt, a kisdedóvóktól és színházaktól a gazdasági társaságokon át az út- és hídépítésig, a Duna szabályozásáig. „Ugy hiszem, kötelességünk, hogy azon munka (a Duna szabályozása, a Vaskapu hajózhatóvá tétele) iránt minél előbb egyesüljünk, mely mind mechanikai, mind morális tekintetben s mind kifejtés alatt, mind kifejtés után nemcsak legnagyobb hasznunkra, hanem mindenekfelett legvalódibb nemzeti dicsőségünkre is válnék.” (Stádium, 120. old.).

A mai magyar civil társadalom

A közértelmesség

Hogyan is állunk Széchenyi alapproblémájával? Széchenyi szemében a szegénység és tudatlanság a „közértelmesség” javulásának útjában állt. A szegénység és nyomor formái újak, de a jelenség mind tömegesebb, mind reménytelenebbül újratermelődő, és a kormányzati politika a szegényeket mind jobban kirekeszti az önsors-javítás lehetőségeiből, sőt reményéből is. A „közértelmességgel”, körülményeink ismeretével és az önismerettel nem állunk sokkal jobban, mint Széchenyi korában. Nádas Péternek (2006) igaza van, nem vált szokássá a dolgok sokrétű végiggondolása. „A magyar nyelvnek nincs önálló és szisztematikus fogalmi reflektivitása, amelyet minden magyar a saját individuális szintjén birtokolna. (Ennek) az a következménye, hogy magyarul mindenkinek, minden egyes beszélgetésben minden téma megvitatását úgy kell elölről elkezdenie, mintha magyar nyelven még soha senki nem beszélt volna meg semmit senkivel.” A reflektivitás gyengeségének tudja be Nádas az önismeret hiányát is. „A reflektivitás adottsága kulturális szinten megteremti azt a fajta kollektív önismeretet, amelyet még akkor is elsajátít minden személy, ha ő maga nem ismeri az elsajátított reflektív tudás forrásait.” Nálunk nem teremtette meg. Sem a múltról, sem a jelenről. Gyenge önismeret, gyenge közintelligencia, szolidaritás- és bizalomhiány mellett manipulálhatók és megfélemlíthetők maradtunk.

Civil társadalom és civil szektor

A XX. századtól több hullámban változott a civil szféra helye, szerepe. Ezernyi meghatározása van, amelyekben többnyire szerepel az önkéntesség, az államtól való függetlenség, a közvetítés az állam, a piac és a „társadalom” között, és még sok más. Hozzám közel áll az a szemlélet, amely valamennyire szétválasztja a civil szektor és a civil társadalom fogalmát (Nizák 2010).

A rendszerváltáskor – és mind a mai napig – nagy szükség lett volna/lenne olyan független civil társadalomra, amely mind a piaccal, mind az állammal szemben védi az állampolgárok és közösségeik érdekeit, szolgálja a demokrácia közügyeit. Az új fejlemények miatt a „klasszikus” feladatok mellé lépnének a fenntartható fejlődés és a globalizáció új kihívásai, amelyekhez a civilségnek valahogy alkalmazkodnia kellene – de ez már egy hosszabb történet.

A valóságban ez a „civil társadalom” a nyilvánosság számára elsősorban mint non-profit szektor jelenik meg. A nemzetközi és magyar nyilvántartásokban a domináns csoportosítások alapja az International Classification of Non-profit Organizations, magyarul a Nonprofit Szervezetek Osztályozási Rendszere. Elgondolkodtató, hogy a szektor önmagát nem az állammal, hanem a piaccal szemben határozza meg. Ebben részben a profit-elv elutasítása játszhat szerepet, de részben az is, hogy a világ nagy részében nő a súlya a voltaképpeni névadóknak, az ún. „nonprofit” szolgáltatóknak. Ezek vagy kiegészítik, vagy helyettesítik az állam tevékenységét, közösségi szolgáltatásokat vesznek át az államtól az állami forrásokkal együtt.

A nemzetközi szokásnak megfelelően minden magyar statisztikai jelentés a nonprofit szektorról szól. Ennek fejlődése látványos. Az Alkotmány és az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény alapján mindenki hozhatott létre közösségeket, és részt vehetett azok tevékenységében. A korábban elfojtott igények robbanni látszottak. A „nonprofit” szervezetek száma 1862-ben 319, 1932-ben 14 ezer, 1990-ben ugyanennyi, 2000-ben 47000, 2013-ban 65000 volt (KSH 2012). 2016-ban már 80 ezer szervezetről írnak. Az önkéntesek száma fél millió körül van, akik átlagosan havi 8-10 órát szánnak e munkákra. 

A látványos számok mögötti valóság kevésbé biztató. Először: a sok nem is olyan sok. Egészében a kétezres évek elején az egész magyar civil szektor súlya és hatása a nemzetközi mezőny utolsó, leggyengébb negyedében, 42 ország között a 31. helyen volt (AUGUR). Ennél sokkal fontosabbak azonban a tartalmi kérdések. A non-profit szektor tartalma országonként változó. Gyakorlatilag mindenütt a „jóllétet” erősítő, vagyis a hobbi- és szolgáltató tevékenységek vannak túlsúlyban, ideértve oktatást, kultúrát, kutatást, egészségügyi és szociális szolgáltatást. (Ez a szektoron belüli források vagy munkaerő 75-85%-os arányát jelenti.) A jótékonysági vagy környezetvédő tevékenységek súlya csekély és országonként alig változik. A civil társadalom elsődleges feladatának tekintett érdek- és jogvédelem és érvényesítés, az „advocacy” tevékenységek súlya (az ott foglalkoztatott munkaerővel mérve) globálisan 5 százalék körüli. Ez az arány országcsoportok szerint nagyon ingadozik. A kelet-európai „új demokráciákban” 3 százalék, a szociáldemokrata, skandináv országokban 13 százalék körül van. Magyarországon 2013-ban a „jogvédő” szervezetek száma is, forrásai is a teljes non-profit szektor 1%-át adták (KSH Statisztikai Tükör). Mellesleg és szomorúan jegyzem meg, hogy nem először találkozom azzal, hogy egy jelenség olyannyira hiányzott az életünkből, hogy magyar szavunk sincs rá. Ilyen kifejezés az „advocacy” is, ami nem csak jogvédelmet jelent. Magába foglal (a munka világában is, a mindennapi életben is) érdekképviseletet és érvényesítést, az emberek hangjának felerősítését, „hatalommal való felruházást”, a politikával való civil együttműködést vagy konfrontációt. A komor statisztikai adatok persze mit sem mondanak a társadalmi hatásokról, de azért a magyar „advocacy” gyengeségéről tájékoztatnak.

A különböző nonprofit csoportok, szolgáltatók és jogvédők közötti határok képlékenyek és bizonytalanok. Elvileg minden egyesülés lehet közösségerősítő, elvezethet közügyekhez, lehet a demokrácia előiskolája, szolgálhatja a közintelligencia fejlesztését, erősítheti az autonóm állampolgár tudatát. Vagyis a „civil szektor” egésze lehetne a „civil társadalom” melegágya. Úgy tűnik azonban, hogy fordított úton haladunk: a civil szektor jó része inkább távolodik a civil társadalomtól, illetve Széchenyi ma is érvényes normáitól.

A civil társadalom megkettőződése

Széchenyi egyik reménye az volt, hogy az egyesületi vitákban kiérlelődhetnek a közös nemzeti célok és prioritások, egységesülés jöhet létre a széthúzás helyett. A civil társadalom gyengeségének okait legutóbb Bíró András firtatta. A rendszerváltó politikusok a demokratikus intézményeket kiépítették, de nem vették tudomásul, hogy a demokrácia működtetéséhez demokrata polgárok kellenek. Ehhez pedig minden intézmény, de mindenek előtt az iskola demokratikus működésére és számtalan közösségi fórumra, Széchenyi egyesüléseire lett volna szükség. Mindez elmaradt. Pontosabban, ahogy Bíró András rámutat, a Fidesz és a Jobbik még ellenzékben sikeresen megteremtették saját egyesüléseiket, a polgári köröket és rokon szervezeteket. Ezek azonban nem a nemzetet egyesítő közös értékek és érdekek megvitatására jöttek létre, hanem egy a nemzetet megosztó, nacionalista és antidemokratikus ideológia indoktrinálására. Hatalomra kerülvén immár jelentős források segítségével újabb ellen-civil civil szerveződéseket hoztak létre, mint amilyen az időszakosan felbukkanó CÖF-tömeg, vagy a Magyar Művészeti Akadémia. Az MMA korlátlan pénz és politikai támogatás segítségével törekszik egyfelől a művészeti élet „jobboldaliságának” hangsúlyozására, másfelől arra, hogy a politikailag hangsúlyozottan semleges Magyar Tudományos Akadémiát és az ezzel társult Széchenyi Akadémiát eljelentéktelenítse, homályba borítsa. Az úgynevezett „rossz” civil szervezetek (mint a Ku-Klux-Klán) a világon mindenütt felbukkannak és többnyire mind a kormányzat, mind a klasszikus civilség elutasításával találkoznak. Ezek nálunk is léteznek (például a Gój motorosok) és több-kevesebb elutasításba ütköznek. Ennél azonban sokkal szélesebb az ál-civil szerveződések köre. Ők a politika teljes támogatását élvezik, és velük szemben ugyanolyan gyenge a demokrácia-védő civil társadalom ellenállása és kritikája, mint a kormánnyal szemben.

E fejleményekkel a magyar civil társadalom – történelmileg kevéssé szokványos módon – megkettőződött. A kormányzati, azaz adófizetői pénzekből építkező kormányhű ál-civilek nem a nemzet egységén, hanem mind végzetesebb megosztásán dolgoznak. E közben elszívják a forrásokat és erőt a valódi civilektől. 

Állam és társadalom közötti közvetítés

A civil szervezetek állam és társadalom közti közvetítő szerepe minden korai és mai felfogás szerint fontos. A rendszerváltás utáni első években még volt nyoma az ilyen óhajoknak. Akkor még az állam is fontosnak tartotta a társadalommal való párbeszédet, és elindult a szabad útkeresés. A kormányzat sok energiát fordított az EU követelményeinek megfelelő társadalmi párbeszéd intézményrendszerének kiépítésére (l. a Miniszterelnöki Hivatal 2010 elején készült 250 oldalas dokumentumát). A rendszer valamennyire működött is – igaz, mindig kihívva a civilség bírálatát a rövid határidők vagy a civil megjegyzések negligálása miatt. 2010 óta a konzultációs lehetőségek szertefoszlásának vagyunk tanúi. A törvényjavaslatok jelentős részét, még alaptörvény módosítási javaslatokat is egyéni képviselői indítványként nyújtanak be. Ezeket nem kell érdekegyeztetésre bocsájtani. A társadalmi párbeszéd és érdekegyeztetés szerteágazó fórumainak egy része megszűnt, egy része átalakult, tagjai között egyre több a kormányzati kinevezett, jogosítványaik gyengültek. Egyetlen példát említve: az 1988-tól kezdve némi súllyal és a nemzetközi normáknak megfelelően működő tripartit szervezet, az Országos Érdekegyeztető Tanács hasonló jellegű jogutód nélkül megszűnt. Azóta a munkáltatói jogok radikális gyengülése figyelhető meg. A sorvadó fórumok helyét a kormányzat által feltalált „nemzeti konzultációk” foglalták el. A miniszterelnök minden állampolgárnak kérdőívet küld ki, előre rögzített zárt válaszokkal. A módszer szakmailag minden elemében vitatott. A visszaküldési arány alacsony és ellenőrizhetetlen; a költségek magasak; a kérdések szakszerűtlenek, sugallóak, manipulatívak. A zárt válaszok lehetetlenné teszik a partneri vitát. A módszer az egész folyamatból kizárja a szakmai és civil nyilvánosságot és kontrollt.

A társadalmi párbeszéd bevett formái sorozatosan kudarcot vallanak. A civilség törvényes érdek-kifejezési lehetőségei korlátozottak. A nyilvánosságban megjelenő írások és szavak mellett törvényes eszközük a tüntetés és a sztrájk. Ezekkel a civil társadalom az utóbbi években a korábbinál sűrűbben élt. Úgy tűnik azonban, hogy ezek az eszközök sem hatásosak. A kormányzat, minthogy a média jelentős részét dominálja, e megmozdulásokról alig ad hírt. Az elhallgatással, vagy cinikus megjegyzésekkel eljelentékteleníti őket. 2016. március 15-én például a pedagógusok iskolareformért hirdetett tüntetéséről, amelyen az eső és hideg ellenére legalább 30 ezer ember vett részt, nem volt külön tudósítás. A mégis elhangzó hivatalos kommentek lebecsülőek voltak. A miniszterelnök maga a tüntetést is, az elhangzottakat is, tréfának tekintette. Újságírói kérdésre annyit mondott „Én úgy vettem, hogy ez egy tréfa.” Hozzátette: „Olyan viccesen hangzott az egész.”[2] A törvényes eszközök kudarca az ellenállás új formáit erősíti, ahogyan erre visszatérek.

A civil szektor autonómiája

A civil szerveződések autonómiájának egyik korlátja a növekvő bürokrácia. A mindent uniformizálni és követni akaró bürokratikus kötelezettségek és szabályok fokozatosan megnehezítették, a rossz helyzetű, tudás- és információszegény csoportoknál szinte lehetetlenné is tették a szabad szerveződést. 2011-ben új civil törvényt hoztak, amelyet azóta további jogszabályok, illetve az új Polgári Törvénykönyv civil szervezetekre vonatkozó passzusai egészítenek ki. A civil szervezetek már az új Ptk. szabályainak is kötelesek megfelelni, minden dokumentumukat visszamenőleg át kell alakítani. Az átállás olyan bonyolult, hogy a kormányzat maga 42 oldalas „Segédletben” igyekezett a teendőket elmagyarázni. A bíróságok sem voltak képesek a bejelentéseket befogadni. 81 ezer civil szervezetből 53 ezer nem hajtotta végre egy év alatt az előírt módosításokat, az átállás még folyik. Az adminisztratív kötelezettségek az átállás után az ún. közhasznú szervezeteknél maradnak különösen jelentősek. 

Az autonómia további korlátja az államtól való pénzügyi függés. Igaz, világszerte, de Európában különösen jelentős az állami források szerepe a nonprofit szektor működtetésében. Magyarországon 2000 körül az állami források aránya 52% volt, amivel 39 ország közül a nyolcadik helyre kerültünk (AUGUR). Az kormányfüggő, hogy milyen módon és milyen feltételekkel biztosítanak állami forrást. A közpénzek elosztása körüli visszaélések, korrupció-gyanúk a civil szektort is kísérik indulása óta, de a gyanúknak itt sem szokott következményük lenni. Ennél nyíltabb a kettéosztott civil társadalom két oldalának egyenlőtlen elbírálása. 2010 óta a pénzosztó szervezetekben mindenütt megerősödött a kormányzati akarat érvényesülése (Nagy Ádám, 2014). Az erre használt legegyszerűbb eszköz az elosztás fölött döntők között a független civilek lecserélése állami kinevezettekkel.

Magyarországon a pénzügyi függőség egyik alapja, hogy az állam szívesen kiszervezte a közszolgáltatásokat a nonprofit szektorba, amin belül az utóbbi években mind jelentősebbé vált az egyházak „nonprofit” tevékenysége. (Az erősödő államosítási és egyházasítási tendenciák mellett kérdéses, hogy a közszolgáltatások civileknek való átadása tartós marad-e?) Az átvállalási szerződéshez „közhasznú” minősítést kell szerezni. Ehhez sok feltétel szükséges. Az egyik megszorítás az, hogy a szervezetnek „közfeladatot” kell teljesítenie, ám csak az lehet közfeladat, amit egy jogszabály állami vagy önkormányzati ilyenként nevesít. A kormányzat működésének elemzése vagy bírálata például nem számít közfeladatnak, mert törvény nem határozza meg ilyenként. E tartalmi korlát mellett közfeladatot csak akkor vállalhat a szervezet, ha megfelel a törvényben rögzített anyagi feltételeknek, azaz magas az évi jövedelme és bizonyítani tudja, hogy van „megfelelő társadalmi támogatottsága”. Ezzel a nagy szervezetek behozhatatlan előnybe kerülnek. A kisebb, rugalmasabb szervezetek, amelyek szolgáltatásai személyre szólóbbak tudnak lenni, kiszorulnak e szolgáltatásokból.

2010 óta különösen nagy probléma, hogy a kormányzat a kettéosztott civil társadalmon belül kiemelten dotálja a kormány-közelinek ítélt civil szerveződéseket és különböző módokon diszkriminálja a liberálisnak tekintett egyesüléseket. A politikai részrehajlás nyíltan kifejeződik. A fő pénzosztó, a Nemzeti Együttműködési Alap Tanácsának alakuló ülésén például a Tanács elnöke azt nyilatkozta, hogy a civilek feladata „a kormány politikájának támogatása” és a „szellemi honvédelem”.[3]

Ez a sajátos kormányzati beállítottság az utóbbi években több ízben vezetett oda, hogy a rendőrség vagy a kormányzat zaklatott visszásságokat feltáró civil személyeket (pl. a NAV esetében), vagy autonómiára törekvő civil szervezeteket. Ez utóbbira példa a Norvég Civil Támogatási Alap története. Az Alapot kezelő civil szervezetek pályázati döntései gyakran nem feleltek meg a kormányzat politikai szempontjainak, illetve személyi-szervezeti preferenciáinak. A független magatartás retorziójaként kormányzati tisztviselők bűncselekmények elkövetésével vádolták a civil szervezeteket, vezetőik ügyében rendőri és adóhivatali nyomozás indult, az adóhatóság az adószámukat felfüggesztette.[4] Utóbb minden vád alaptalannak bizonyult, a nyomozás eredménye az, hogy bűncselekmény nem történt.

A civil társadalom újjáéledése? Elmodulás a polgári engedetlenség felé?

A szigorúbb korlátozások és a méltánytalan sérelmek erősítik a tiltakozási kultúrát. A változás egyik jelzése, hogy az állampolgári engedetlenség minden korábbinál elfogadottabbá vált és sokkal szélesebb kört mozgósít. Ezt sokan – többek között Szabó Máté is, Bíró András is – a civil társadalom lassú ébredésének, reményt keltő elmozdulásának látják. A jelzések kétség kívül szaporodnak. A Város Mindenkié, a Tanítanék mozgalom, Sándor Mária, a Humán Platform és sokan mások tiltakoznak erőszakmentes, de törvénysértő formában a kormányzat egészségügyi-, oktatási-, refeudalizáló agrárpolitikája ellen, családok kilakoltatása, fák kivágása ellen, a Vár meghódítása, hivatalok antidemokratikus működése miatt. A kormány reakciója kiszámíthatatlan. Számos pénzbüntetés kiszabásáról, előállításokról tudunk, bár az ítéletek nyilvánossága korlátozott. Gulyás Márton aktivistát a bíróság pénzbüntetésre és egy év próbára bocsátásra ítélte a Nemzeti Választási Iroda „megsértéséért”. Nem sokkal később a Pukli István pedagógus elleni nagy nyilvánosságot kapott feljelentést a rendőrség alaptalannak találta, az elindított eljárást gyorsan megszüntette. (Érdekes megjegyezni, hogy a feljelentés és besúgás valamikor a polgári normák szerint szégyenteljes volt. Ma a notórius feljelentő Tényi István sokak szemében nemzeti hős.) Az ellentmondásos ítéletek azt mutatják, még nem dőlt el, hogy milyen irányt fog venni a polgári engedetlenségeket büntető politika.

Mit gondolna vajon Széchenyi a mai állampolgári ellenállásról? Élete egyik nagy ellentmondása, hogy ő maga mindig a békés megoldások, a kiegyezések híve volt, de élete folyamán számtalan szabályt és törvényt megsértett, ha ezt erkölcsi érzéke így kívánta. Csak egy korai példa a sok közül: amikor a cenzúra a Stádiumot – szerinte igazságtalanul – betiltotta, „engedetlenül”, vagy épp törvénysértően, Lipcsében adatta ki. Azután „engedetlenek” csempészték be az országba. Meggyőződésem, hogy a polgári engedetlenség, mint a rossz kormányzás elleni békés erkölcsi ellenállás tettleges kifejeződése, nagyon is kedvére lenne. De a rossz kormányzás ellen erősebb gyógyírt is helyeselt volna. Ezt először jól ismert soraival akartam illusztrálni, melyek Budapesten kőtáblába vannak vésve.

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba…”

Néhány éve azonban kiderült[5], hogy e szavakat nem Széchenyi mondta. Surányi Miklós Egyedül vagyunk című regényében jelentek meg 1936-ban, egy általa költött levélben. Ezért befejezésül az igazi Széchenyihez, egyik utolsó művéhez, a Diszharmónia és Vaksághoz térek vissza. A nép és kormány közti ellentét szerinte a diszharmónia veszélyét hordozza.

„Népek kormányaikkal való diszharmóniáját harmóniába hozni mindig nehéz, még akkor is, ha a vezetők és a vezetettek – amennyire lehet – világosan látnak. Ha azonban a népek rövidlátással vannak megverve, a hatalmon lévők pedig egyenesen vakok, akkor a harmónia megteremtése némiképp bizony meghaladja az emberi erőt, s ilyenkor dönt a véletlen, a világszellem, a magasabb fény, a fátum, az Isten.”

Felhasznált irodalom

Széchenyi István művei

Széchenyi István idézett önálló művei a megírás időrendi sorrendjében, a gyűjteményes munkák a megjelenés éve szerint szerepelnek, az idézett műben szereplő helyesírással.

Széchenyi István (1828-1829). Hitel, Budapest : Neumann Kht., 2002.

Széchenyi István (1831). Világ. Jegyzetek és szöveggondozás: Velkey Ferenc – Fülöp Tamás. Budapest : Neumann Kht., 2002-2003.

Széchenyi István (1831). Stádium. Budapest : Neumann Kht., 2002.

Széchenyi István (1841) A Kelet népe. In: Gróf Széchenyi István Munkáiból. Sajtó alá rendezte, bevezetéssel, szemelvényekkel és irodalomjegyzékkel látta el Berzeviczy Albert. 11. kötet. Budapest: Franklin Társulat, 1907.

Széchenyi István (1844). Adó és Két garas. Megjelent a Jelenkorban 1843-44-ben, Budán, a Magyar Egyetemi Nyomda betűivel, 1844.

Széchenyi István (1844). Magyarország Kiváltságos Lakosihoz. [Röpirat.][Pest, 1844. Beimel József.] 36 L. Első Kiadás. A közadózás és a telekdíj mellett érvelő politikai röpirat az Adó és Két garas című cikksorozat folytatásaként jelent meg a Társalkodó című folyóirat mellékleteként.

Széchenyi István (1847). Politikai programmtöredékek , In: Gróf Széchenyi István munkáiból. 17. kötet. Budapest. Sajtó alá rendezte, bevezetéssel, szemelvényekkel és irodalomjegyzékkel látta el Berzeviczy Albert. Franklin-Társulat, magyar irod. intézet és könyvnyomda, 1907. II. kötet. 95-134.old.

Széchenyi István (1857 után). Diszharmónia és Vakság. Széchenyi István utolsó napjainak dokumentumai. Válogatta, a szöveget gondozta, a jegyzeteket írta Fenyő Ervin. Fordították: Bárczi Ildikó, Fenyő Ervin, Györffy Miklós, Kajtár Mária , Kovács Ilona, Rakovszky Zsuzsa. Helikon Kiadó, é.n. 

Széchenyi István: Napló. Válogatta, szerkesztette stb. Oltványi Ambrus, fordította Jékely Zoltán és Győrffy Miklós. Budapest: Gondolat, 1978.

"Ezt köztünk! Isten áldja!". Széchenyi István válogatott levelei. Szerkesztő: Kovács Henriett, Körmendy Kinga, Mázi Béla, Oplatka András . Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2015.

Más felhasznált művek

AUGUR (2012) Challenges for Europe in the world in 2030. Project no. SSH, 2009. Draft report: Fabrice DESSE (2012) The Role and Structure of Civil Society Organizations in National and Global Governance Evolution and outlook between now and 2030.

Bíró András (2016) Politika-Politikum. Élet és Irodalom, LX. évfolyam, 19. szám, 2016. május 13.

Bocz János (2009) „Jéghegyek”. Tévhitek, avagy a magyar nonprofit szektor mélyrétegei. Civil Szemle, VI. évf. 4. sz. 29- 50. o.

Eurostat Statistical Books (2014 edition) Taxation trends in the European Union, Data for the EU Member States, Iceland and Norway. European Union, 2014.

Gárdonyi Albert (é.n.) Széchenyi István szerepe Budapest fővárossá fejlesztésében.

Habermas, Jürgen (2003) Polgári engedetlenség– a demokratikus jogállam próbaköve. In: Felkai Gábor (szerk.): Új társadalmi mozgalmak és politikai tiltakozás. Budapest:Rejtjel Kiadó. 147–189.

Halász Imre (1913) A Széchenyi-irodalomhoz. Nyugat, 1913. 7. szám, 511-519.old.

Kecskeméti Károly (2008) Magyar liberalizmus, 1790–1848. Budapest: Argumentum Kiadó, 2008. (Eszmetörténeti Könyvtár 10.)

Központi Statisztikai Hivatal (2013) Statisztikai Tükör, 2014/142., A nonprofit szektor legfontosabb jellemzői, 2013.

Merza Gyula (1940) Nemzeti Kaszinó Kolozsvárt. Száz Év Története. Minerva Irodalmi És Nyomdai Műintézet R.-T. Kolozsvár, 1940. 

Miniszterelnöki Hivatal, Társadalmi Párbeszéd Koordinációs Iroda (2010) A társadalmi párbeszéd intézményei és fórumai. 2010.

Nádas Péter (2006) A reflektivitás nagyszerűségéről.

Nagy Ádám (2014) A Nemzeti Civil Alapprogram és a Nemzeti Együttműködési Alap összehasonlító elemzése. Civil Szemle, XI. évfolyam, 3. szám, 47-68. old.

Nizák Péter (2010) A nagykorú magyar civil társadalom. Politikatudományi Szemle XIX/2. 129–136.

Novák Béla (é.n.) Fővárosi kaszinók a 19. században.

Ökotárs: Kutatási jelentés a civil szervezetektől, 2013.

SEGÉDLET a civil szervezetekre vonatkozó szabályok áttekintéséhez. Zárás: 2014. árpilis 08. napján. [1]

Smith, Adam (1940, reprint, bővített kiadás, 2011.) Vizsgálódások a nemzetek jólétének természetéről és okairól. II. Budapest: Napvilág Kiadó

Szabó Máté (2014) az ellenzéki mozgalmak reneszánsza? – Új tendenciák a politikai mozgalmak es tiltakozások fejlődésében (2010–2014) Civil Szemle, XI. évf, IX. szám, 49-65.o.

Szűcs Jenő( 1983) Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest: Magvető. (Eredeti megjelenés: Történelmi Szemle, 1981. 3. sz.)

Tóth, G. C., & Virovácz, P. (2013). Nyertesek és vesztesek. A Magyar egykulcsos adóreform vizsgálata mikroszimulációs módszerrel. Pénzügyi Szemle, 58(4), 385-400.

Utasi Ágnes (2013). Kötelékben. Szolidaritás-hálók és közélet. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont. Szeged: Belvedere Meridionale, 2013.

Wilkinson, RG (2005) The Impact of Inequality: How to Make Sick Societies Healthier. New York, NY: The New Press. 2005.

Jegyzetek

[1] A tanulmány alapja a VII. Széchenyi Emlékbeszéd, amely 2016. április 7-én hangzott el a Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémia ünnepi estjén. A cikk az emlékbeszéd szerkesztett, sok részében átírt, referenciákkal és több adalékkal kiegészített változata. Az eredeti előadás megtalálható a weben. Köszönöm Deák Andrea, Kecskeméti Károly és Takács Imre tartalmi segítségét, Komoróczy Géza kritikai és megerősítő megjegyzéseit. Külön köszönetem Karbach Erikának (FSZEK) számos munka elérhetőségéért és Gottstein Adriennek (Széchenyi Akadémia) az előadás technikai előkészítéséért.

[2] http://www.atv.hu/belfold/20160316-viccesen-hangzott-igy-reagalt-orban-pukli-ultimatumara

[3] https://www.youtube.com/watch?v=W2ht9NfWG9Q

[4] A Norvég követség tiltakozott. http://www.norvegia.hu/News_and_events/EGT_%C3%A9s_Norv%C3%A9g_Finansz%C3%ADroz%C3%A1si_Mechanizmus/A-magyarorszagi-civil-tarsadalom-helyzete-aggodalomra-ad-okot/

[5] A nyomozás folyamatát és eredményét az urbanlegends.hu blog írója, Marinov Iván végezte és tette közzé 2007-ben.

Ferge Zsuzsa