A riói lesz minden idők leg(tetszőleges dehonesztáló jelző)bb olimpiája: mást sem hallunk mostanában, csak ilyen és ehhez hasonló becsmérlő kijelentéseket. De igaz ez egyáltalán?

Tény, hogy 2016-ban Riónak, illetve Brazíliának semmi sem jön össze. Zika-vírus, összedőlő tribünök, lelőtt jaguár, kirabolt és elrabolt hírességek, korrupciós vádak, penészes falak, doppingoló sportolók, politikai és gazdasági válság és ki tudja, mi minden tépázta az idei játékok hírnevét.

Egy dologról nem igen esett azonban szó: magáról a játékról, a két hetes nemes versengésről, nemzetek, kontinensek csatájáról. Mondjuk ez az a téma, ami valahogy mindig háttérbe szorul.

Az újkori olimpiák története ugyanis korántsem mentes a botrányoktól. Nem, nem tudunk egyetlen olyan olimpiát sem felsorolni, ahol ne lett volna „valamilyen” skandallum. De talán épp az olimpia eszménye, illetve annak örökös csorbasága az, ami miatt ezekkel a „valamikkel” újra meg újra találkozunk.

Amikor 1894-ben a francia Pierre de Frédy, azaz de Coubertin báró újjáélesztette az akkor már több mint 1500 éve alvó hagyományt, valójában csupán egy ábrándnak adott életet. Az olimpia hármas jelszava a Citius – Altius – Fortius (Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben) elve ugyan azóta is rendre teljesül (a doppingbizottságok tudnának erről mesélni), ám a bárónak tulajdonított, elhíresült mondat valójában legfeljebb az eszmék világában volt valóban a játékok vezérelve. „A lényeg nem a győzelem, hanem a küzdelem maga” – így szól a tételmondat, amely a modern kori olimpiákat az antikvitás eszményi szintjére kívánta volna emelni.

Elsőként érdemes leszögezni: bármilyen szépen is hangzik mindez, az ókori olimpiákon ugyan senki nem vallotta ezt az elvet. Igenis, a győzelem volt a fontos, az egyedüli cél. És hogy még egy kicsit rontsunk a piedesztálra emelt antik játékok eszményén: akkoriban bizony a korrupció is burjánzott, nem egy, nem két olyan esetről tudunk, amikor a versenyzők vagy családtagjaik lefizették a bírákat, esetleg az ellenfeleket, hogy győzzenek (a thesszáliai Eupólosz és az athéni Kallipposz is így tett, előbbi az ökölvívás, utóbbi az öttusa bajnoka lett nemtelen tettével).

És igen, még a csalástól sem riadtak vissza a cél elérése érdekében – bár eszközeik nem voltak túl szofisztikáltak, de a kor adta lehetőségeket alaposan kihasználták. A futók lecsalták a fordulóknál a sarkokat és elgáncsolták egymást, a birkózók olajjal kenték be testüket, hogy ellenfelük ne találjon rajtuk fogást, és így tovább. Csak a példa kedvéért: az ókori olimpiákon a csalókat arra kötelezték, hogy saját költségükön állítsanak bronzszobrot Zeusznak. Az i. e. 2. század egyik olimpiai krónikása a játékok után 16 ilyen új szoborról emlékezett meg…

Az ókori görögök tehát nem vicceltek, ha a győzelemről volt szó. Persze, a részvétel is fontos volt, de annyira azért nem: csupán egy győztest hirdettek, ezüst- és bronzérem sehol, aki vesztett, dicstelenül térhetett haza.

És bár Coubertin hitt az általa létrehozott olimpiai eszményben, az azért hamar kiderült, hogy a kontinensek, nemzetek viadalában a résztvevők mégis csak inkább az ókori gyakorlatot követték. Igen, már nagyon hamar, szinte a játékok kezdetekor csorbult némiképp a sportolói nemességbe vetett hit: ha valami, akkor a csalás az olimpiák örök velejárója, napjainkig.

Akkor mégis mitől olyan eszményi játék az olimpia? Talán a sportolók amatőr volta miatt? Ez is nagyon szép idea, csakhogy valójában meglehetősen semmitmondó. Ma már jóformán elképzelhetetlen, hogy 1912-ben a kiváló amerikai indián sportolót, Jim Thorpe-ot azért fosztották meg a stockholmi olimpián öttusában és tízpróbán nyert aranyérmeitől, mert kiderült, hogy félhivatásos baseballjátékosként hetente 15 dollárt(!) keres. Coubertin elrettentő példaként emlegette az esetet, és előszeretettel mondogatta, hogy „a klasszikus ókorban csak a feddhetetlen sportolóknak engedélyezték az olimpiai részvételt”. Mára talán mondanunk sem kell, hogy azok az amatőrök, akik az olimpia feddhetetlen sportolói, nem heti 15 dollárért vesztegetik hírnevüket. És ami a feddhetetlenséget illeti...

Aztán ott van még az „olimpiai szellem”, a játék mint a béke nagykövete. Ez is jól hangzik, csakhogy ha újfent az antikvitásra vetjük szemünket, valami egészen mást láthatunk. Tény és való, hogy azalatt az öt nap alatt, amíg az ókori görögök megmérettették magukat, nem folyt semmilyen csata. És már a játékok előtt sem volt szabad harcolni – ennek azonban inkább praktikus okai voltak: senki sem szerette volna, ha legjobb sportolóit út közben éri inzultus. Maguk a játékok azonban kezdetben „hadijátékok” voltak, egyrészt sokan már a valódi csatákra való gyakorlásként fogták fel őket, másrészt viszont az erőfitogtatás eszközei is voltak, hadd lássa mindenki, az egyes városállamok férfijai milyen derekasan tudnak küzdeni.

A modern korban a szavak szintjén már finomodott ez a fajta harcos versengés, és valóban maradt el olimpia világháború miatt, sőt, nemzetek (köztük mi) sem kaptak meghívást egyes játékokra azért, mert távol álltak az olimpiai eszménytől. Álszentség azonban ma azt állítani, hogy a játék lenne a béke nagykövete, nem állnak le háborúk, nem kötnek békét nemzetek erre a két hétre sem most, sem korábban (emlékezzünk csak az 1956-os legendás képre, ahol Zádor Evin szemöldökéből patakokban ömlik a vér, a hazatérő magyar csapatot azonban úgy ünnepelték, mint akik „revansot” vettek a szovjeteken a levert forradalom miatt…).

Ha valamit itt például Rió számlájára lehet írni, az például az, hogy idén először külön csapatot indíthatnak a játékokon a menekültek, így egyben, jelképezve azt a hazátlanságot, ami a modern kor egyik legnagyobb katasztrófáját vetíti elénk.

De akkor mégis: mire jók az olimpiák? Egy sor olyan tényezőt vettünk végig, amelyek ezt a nemesnek mondott versengést hivatottak igazolni. Csakhogy a valóság mást mutat, legalábbis így utólag, visszanézve az elmúlt több mint egy évszázad eseményeit, mindenképp.

Az olimpia eszményi küzdelem a nemzetek közt, s mint ilyen, nem szól másról, mint arról, hogy ki győz le kit. Mint minden sport, erőfitogtatás, harc, megadott keretek közt (melyeket rendre felrúgnak a sportolók). Ha nyerünk egy érmet, megnyugszunk, hogy no lám, mégis csak van valami, amiben jobbak vagyunk öt kontinens kvalifikált játékosainál (a többesszám evidens, hisz a győzelem nem csupán egy sportolóé, de az egész nemzeté, ha viszont valaki elbukik, nyilván egyedül teszi azt). Az olimpia reprezentáció, felvonulás, díszszemléje egy-egy ország legkiválóbbjainak, ahol megmutatjuk, hogy mire vagyunk képesek, le tudjuk-e nyomni az ellenfeleinket. Mint minden sport, ez is csak erről szól: részvételről és győzelemről, aminek azonban súlyos ára van. Mert hát az olimpia hatalmas üzlet is (nem véletlen, hogy folyamatosan éri a megvesztegetés vádja a rendezés jogát elnyerő országokat), pénz, pénz, pénz, sportolónak, szponzornak, tévétársaságnak, beruházónak, kivitelezőnek, vattacukorárusnak, mindenkinek. Milliárdos biznisz lett a feddhetetlen játékból, csakhogy a mérleg másik oldalán ott vannak azok az emberek, akiknek ledózerolják az otthonát, hogy a helyére stadion épüljön. Ott vannak azok, akik a rohamtempóban végzett építkezések áldozatául esnek. Azok, akiket kizsákmányolnak, hogy mihamarabb felhúzzák a luxusépületeket (amelyek a játékok levonulása után magányosan rohadnak majd el). Azok, akiken átgázol az olimpia, akik névtelenül lesznek áldozatai a nagy olimpiai eszmének.

De miért lenne épp Rió a legborzasztóbb olimpia mind közül? München után, ahol a terror uralkodott? Berlin után, ahol Hitler lendítette a karját? Athén után, ahol szemtanúi lehettünk egy ország gazdasági összeomlásának? Peking után, ahol az elnyomás képei égtek az emlékezetünkbe? Szocsi után, ahol a korrupció új szintre emelkedett? London után, ahol végleg elveszítettük a sportolók tisztaságába vetett hitünket?

Igen, Brazíliában olyan olimpia lesz, ahol nagyon sok minden „összejött”, ahol a modern híradásnak köszönhetően már azt is napra pontosan tudjuk, hogy mikor kezdtek el penészedni a falak, és hogy hány szúnyog hordozza a Zika-vírust. De mégis: két hétig Riót fogjuk lesni. Szurkolunk majd a magyar sportolóknak, örülünk, ha nyernek, talán még az utcán is ünnepelünk, ahogy a foci EB alatt megtanultuk, milyen jó is együtt ünnepelni a sikereket. És ezen nyilván nem fog változtatni a tudat, hogy hányan haltak meg, amíg a riói sportkomplexumokat építették. Nem fog fájni a szívünk az ott elherdált milliárdokért. Mint ahogy csak egy kicsit rökönyödtünk meg akkor, amikor lelőtték az olimpiai láng mellől elslisszoló jaguárt, és csak a szemünket forgatjuk, amikor látjuk, hogy nincs zuhanyfüggöny az olimpiai faluban. Ám mindezt felül fogja majd írni a versenyek menetrendje, a vágy, hogy végre lássuk, ahogy legyőzzük más nemzetek kiválóságait. Mert tetszik, nem tetszik, erről szól az olimpia, évezredek óta. De azt azért ne felejtsük el: minden játéknak megvan a maga ára. És az nagyon tud fájni.

Ma induló, Kenyér? Játék! című sorozatunkban az újkori olimpiák kiemelkedő teljesítményeire és árnyoldalaira egyaránt igyekszünk felhívni a figyelmet. Megmutatjuk, hogy a dísztribünökön túl hogyan befolyásolta egyes nemzetek mindennapjait a rövid időtartamú, de annál nagyobb horderejű játéksorozat. Hogyan változtatta meg egy-egy ország gazdaságát, hogyan rombolta a környezetet, milyen társadalmi és politikai vonzatai voltak/vannak az ötkarikás játékoknak.

Támogass havi 2000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 264 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!