Függetlenül attól, hogy az automatizálás pusztítást végez-e a foglalkoztatásban vagy sem, a munka kilátásai a jövőben egyre sivárabbak. El kell kezdenünk a munka utáni világ felé tekintgetni.

Az elmúlt hónapokban tanulmányok hosszú sora figyelmeztetett egy küszöbön álló munkahely-apokalipszisre. A leghíresebb közülük, egy oxfordi tanulmány például azt írja, hogy az automatizálás az Egyesült Államok munkahelyeinek akár 47 százalékát is komolyan veszélyeztetheti az elkövetkezendő két évtizedben. A tanulmány módszertanát – amely a technológián belüli valószínű fejlemények és a munkahelyeken elvégzett feladatok összevetésén alapul – azóta néhány másik országra is alkalmazták. Az egyik ilyen tanulmány szerint az EU-ban található munka 54 százaléka nagy eséllyel automatizálható, miközben az angol központi bank vezető közgazdásza úgy látja, hogy az Egyesült Királyságban ez a szám 45 százalék körül van.

(Fotó: Flickr / Fiat Chrysler Automobiles)

És ez nem csak a gazdag országok problémája: az alacsonyabb bevételű gazdaságok még nagyobb csapásokra várhatnak. Azok az alacsony képzettséget igénylő, alacsony bérezésű rutinmunkák, amelyek a gazdag kapitalista országokból a szegényebb gazdaságok felé helyeződtek át, igen érzékenyek az automatizálásra. A Citi által végzett kutatások szerint az indiai munkahelyek 69 százaléka veszélyben van, Kínában 77 százalék, és Etiópiában a jelenlegi munkahelyek 85 százaléka. Úgy tűnhet, hogy egy tömeges munkahely-kipusztulás szélén állunk.

Semmi új?

Sok közgazdász szerint azonban semmi okunk az aggodalomra. Hogyha ránézünk a technológia és a munkaerőpiac történelmére, akkor a tapasztalatok azt sugallják, hogy az automatizálás nem okozott tömeges munkanélküliséget. Annyi van csak, hogy automatizálás mindig megváltoztatta a munkaerőpiacot. Valóban, a kapitalista termelési mód egyik elsődleges jellemzője a termelési eszközök forradalmasítása volt – bekebelezte a munkafolyamatot és átrendezte úgy, hogy hatékonyabban termeljen értéket. A mezőgazdaság gépesítése adja az egyik legkorábbi példát, valamint a gyapotmagtalanító gép és a fonógép. A fordizmus (iparosított tömegtermelési rendszer – a ford.) beköszöntével a futószalag bonyolult gyártási munkákat alakított át egy sor egyszerű és hatékony feladattá. És a „tiszta termelés” korában a hosszú árucikk-láncolatok komputerizált irányítása a termelési folyamatot egyre inkább automatizálttá tette.

Egyik esetben sem tapasztaltunk tömeges munkanélküliséget. Ehelyett bizonyos munkahelyek eltűntek, mások pedig létrejöttek, nem pusztán kiváltani a régieket, de új munkahelyeket biztosítani a növekvő népességnek. Az egyedüli alkalmakat, amikor tömeges munkanélküliséggel szembesülünk, nem az automatizálás, hanem leginkább a növekedési ciklusok okozzák, mint a Nagy Világválság (vagy épp a 2008-as válság – a ford.) alatt. Ezen megfontolások alapján a legtöbb közgazdász úgy hiszi, hogy a munka jövője valószínűleg ugyanolyan lesz, mint a múltja: néhány munkahely el fog tűnni, mások pedig létrejönnek helyettük.

Azonban a közgazdászokra jellemzően , ezek az elképzelések elhanyagolják a korábbi időszakok szélesebb társadalmi kontextusait. Lehetséges, hogy a kapitalizmus eddig nem tapasztalta meg a munkanélküliség óriási növekedését, de ez az eredmény nem szükségszerű. Sőt, inkább függ a korábbi időszakok egyedi körülményeitől – körülményektől, melyek ma hiányoznak. Az automatizálás korábbi periódusaiban a munkásmozgalom komoly erőfeszítéseket tett a munkahét rövidítésére. Ez egy sikeres célkitűzés volt, amely a századforduló 60 órás munkahetét az 1930-as évekre már 40 órára, később majdnem 30 órára csökkentette. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy Keynes (John Maynard Keynes, brit közgazdász, 1883-1946 – a ford.) egy olyan jövőt vizionált, amelyben mindannyian csak héti 15 órát dolgoznánk. Ő simán csak a létező munkásmozgalmat vette figyelembe. Az egy emberre jutó munkaóra csökkenése ugyanis azt jelentette, hogy a fennmaradó munkamennyiség egységesebben oszlott szét. Az egy emberre jutó munkamennyiség 33 százalékos csökkenése így erősen fékezte a technológia hatását.

Manapság azonban nincs igazán olyan mozgalom, amely a munkahét rövidítésére törekedne, emiatt az automatizálás hatásai valószínűleg komolyabbak. Hasonló magyarázatok érvényesek a második világháború utáni időszakra is. A nyugati gazdaságok nagy része romokban hevert, ám a tetemes amerikai segítség hatására az újjáéledő gazdaságok elképesztő növekedést tapasztalhattak meg. Ehhez hozzáadódtak a kor teljes foglalkoztatást megcélzó intézkedései, és ezek a tényezők elképesztő munkahely-növekedést eredményeztek, illetve megállapodást a szakszervezetek és tőke között, amely elegendő mennyiségű jó munkahelyet tartott fent. Ez egészséges bérnövekedéshez vezetett, ami maga után vonta a kereslet egészséges növekedését is, ez pedig a gazdaság növekedését és az új munkahelyek születését serkentette. Ráadásul ez még az az időszak, amikor a potenciális munkaerő közel fele a háztartásba kényszerült.

Ezen egyedi körülmények között nem csoda hát, hogy a kapitalizmus képes volt elegendő munkahelyet teremteni, még úgy is, hogy az automatizálás tovább alakította át a munkafolyamatot. Manapság azonban tunya gazdasági növekedésünk van, semmilyen elkötelezettség nincs a teljes foglalkoztatás iránt (még ha a jóléti intézkedések iránt maradt is valamennyi), a bérek stagnálnak, a nők munkaerőpiaci aránya pedig megugrott. Az automatizálási hullám körülményei drámaian különböznek attól, ami korábban volt.

Ráadásul a most fejlesztés alatt álló technológiatípusok jelentősen különböznek a korábbi technológiáktól. Amíg az automatizálás korábbi hullámai a közgazdászok által „rutinmunkának” (munka, amely egy sor konkrét, világos lépésben leírható) nevezett feladatokat érintették, addig a mai technológia a nem rutinmunkákat is elkezdte befolyásolni. A különbség a futószalag mellett végzett gyári munka, illetve egy kaotikus városi környezetben való autóvezetés közötti különbségként fogható meg. A közgazdasági kutatások, például David Autor és Maarten Goos kutatásai kimutatták, hogy a rutinmunkák elmúlt 40 évben bekövetkezett hanyatlása jelentős szerepet játszott a növekvő munkahelyi polarizáció és egyenlőtlenségek kialakulásában. Miközben ezek a rutinmunkák eltűntek, és minden valószínűség szerint nem térnek vissza, addig az automatizálás következő hulláma az emberi munka megmaradt területeire lesz majd hatással. Az alacsony bérezésű munkahelyek sokasága, fizikai és szellemi munkák egyaránt, mára potenciálisan automatizálhatóvá vált.

Lévén, hogy nagy valószínűséggel az új technológiák nagyobb hatással lesznek a munkaerőpiacra, mint a korábbi változások, mire számíthatunk? Tényleg elveszik a robotok a munkánk? Miközben a vita egyik oldala a nyakunkba lihegő világvégére figyelmeztet, és a másik a történelmi ismétlések fölött ásítozik, mindkettő elhanyagolja az automatizálás politikai gazdaságtanát, mégpedig a munkaerő szerepét. Hogy egyszerűen fogalmazzunk: erősebb munkásmozgalom esetén több automatizálást, gyengébb esetén pedig kevesebb automatizálást láthatunk a jövőben.

A munkások visszaütnek

Az első esetben egy erős munkásmozgalom képes magasabb és magasabb bérekért küzdeni (főként a globálisan stagnáló termelékenységi növekedéshez viszonyítva). De a munkaerő növekvő ára azt is jelenti, hogy a gépek relatíve olcsóbbnak tűnnek, a munkaerő árához hasonlítva. Ezt láthatjuk már Kínában, ahol a reálbérek gyorsan emelkedtek az elmúlt 10 évben, egyre kevésbé olcsóvá téve a kínai munkaerőt. Az eredmény az, hogy Kína lett a világ legnagyobb befektetője ipari robotokba, és számos nagyvállalat – a leghíresebb közülük a Foxconn – már kifejezték szándékukat, hogy egyre jobban automatizált gyárak felé mozduljanak el.

Ez az erősen automatizált világ típusa, de ahhoz, hogy ez a kapitalizmusban megvalósuljon, erős munkás-érdekérvényesítésre van szükség, lévén, hogy a munkaerő és a gépek egymáshoz viszonyított ára kulcstényező a befektetések irányát illetően. Mi történik tehát ezen körülmények között? Tömeges munkanélküliség jön létre, miközben a robotok elveszik a munkánk? Az egyszerű válasz: nem. A munkahelyek megtizedelődése helyett a legtöbb munkás, akinek munkáját automatizálják, más szektorokban köt ki.

A fejlett kapitalista gazdaságokban ez már az elmúlt 40 évben is zajlott, ahogy a munkások rutinmunkákból kevésbé rutinmunkák felé vándoroltak. Ahogy korábban már láttuk, az automatizálás következő hulláma más lesz, és emiatt a munkaerőpiacra gyakorolt hatása is más lesz. Bizonyos munkakörök óriási csapást szenvedhetnek ebben a forgatókönyvben. A kereskedelmi és szállítási munkakörök például komolyan megviselhetik az átalakulásokat. Az Egyesült Királyságban jelenleg három millió ember dolgozik kiskereskedelemben, de a British Retail Consortium becslései szerint ez egymillióval csökkenhet a következő évtized során. Az Egyesült Államokban csak pénztárosként 3,4 millió ember dolgozik – szinte az összes munkahely automatizálható. A szállítási ágazat hasonlóan nagy az USA-ban, a maga 3,7 millió kamionsofőrjével, akinek a munkája fokozatosan automatizálható, amint az önvezető teherautók bevethetők lesznek a közutakon. Munkások nagy tömegei szorulhatnak ki munkahelyeikről, ha az ágazatok automatizálása megtörténik.

Hová fognak menni ők? A történet, amit a Szilícium-völgy szeret mesélni, arról szól, hogy mindannyian szabadúszó programozók és szoftverfejlesztők leszünk, és hogy ideje megtanulnunk kódot írni, ha sikert akarunk az ő jövőbeli utópiájában. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy a Szilícium-völgyiek benyelték a saját hírverésüket, és megfeledkeztek a tényekről. Az Egyesült Államokban a munkahelyek 1,8 százalékához szükséges programozói tudás. Ez összehasonlítható a mezőgazdasággal, amely a munkahelyek 1,5 százalékát adja, és a gyári szektorhoz, amely az ipartalanított ország munkaerejének 8,1 százalékát foglalkoztatja. Talán majd nőhet a programozás? A tények itt sem sokkal jobbak. A munkaügyi statisztikai iroda (Bureau of Labor Statistics, BLS) becslései szerint 2024-re a programozást feltételező munkahelyek az összes munkahely 2,2 százalékát teszik majd ki. Hogyha az egész IT ágazatot nézzük, akkor a Citi szerint az  az összes munkahely 3 százalékát adhatja.

Mi a helyzet az emberekkel, akik a robotokról gondoskodnak? Láthatunk itt egy radikális növekedést. Jelenleg a robottechnikusok és mérnökök a munkaerőpiac 0,1 százalékát foglalják el, 2024-re ez az arány csökkenni fog. A Szilícium-völgy törekvései ellenére, hogy saját képére formálja a világot, nem fogunk jelentős növekedést tapasztalni sem a robotokkal foglalkozó sem pedig a programozói munkák tekintetében.

Ez beilleszkedik egy már létező trendbe, amely szerint az új iparágak általában nagyon gyenge munkahelyteremtők. Mind tudjuk, milyen kevesen dolgoztak az Instagramnál és a WhatsAppnál, amikor eladták őket a Facebooknak milliárdokért. De az alacsony foglalkoztatás az egész ágazatra jellemző probléma. Oxfordi kutatások arra jutottak, hogy a 2000-es évek USA-jában a munkaerő csupán 0,5 százaléka vándorolt át az új ágazatokba (mint a web design, e-kereskedelem, stb.). Úgy néz ki, a munka jövője nem egy rakás programozó és YouTuber.

A valóságban a leggyorsabban növekedő ágazatok nem a magas képzési szintet igénylő munkákra épülnek. A hit, hogy mindannyian magasan képzett és jól fizetett dolgozókká válunk, vegytiszta ködösítés csupán. Ehhez képest a leggyorsabban növekvő munkaigénnyel rendelkező ágazat az egészségügy. A BLS előrejelzései szerint az Egyesült Államokban ez a szektor 3,8 millió új munkahelyet teremt 2014 és 2024 között. Arányait tekintve a legnagyobb munkaerőt foglalkoztató ágazattá válik, 12 százalékról 13,6-ra növelve részesedését. Csak az „egészségügyi kisegítőszemélyzet” 2,3 millió új munkahelyet jelent – az összes új munkahely negyedét.

Két fő oka van, amiért ez az ágazat ilyen vonzerőt gyakorol majd a máshonnan kiszorult dolgozók számára. Első sorban a magas jövedelmű gazdaságok népesedési mutatói mind jelentősen növekvő idős lakosságról tanúskodnak. A kevesebb születés és hosszabb élet (jellemzően krónikus, mintsem fertőző betegségekkel) egyre nagyobb nyomást helyez a társadalmainkra, hogy gondoskodjanak az idősekről, és egyre több embert irányít a gondozói szektorba. Ez azonban nem könnyen automatizálható; ez az utolsó bástyája az olyan emberközpontú készségeknek, mint a kreativitás, a szociális kontextus ismerete és a rugalmasság. Ez azt jelenti, hogy a munkaerő-kereslet nem fog valószínűleg csökkenni – a munkát ugyanis alacsony termelékenység, emberközpontú készségek és növekvő demográfiai célbázis jellemzi.

Végső soron tehát, erős munkás-érdekérvényesítés esetén nagy valószínűséggel emelkedő béreket látunk, ami gyors automatizálást okoz bizonyos ágazatokban, miközben a munkások arra kényszerülnek, hogy az egészségügyben küzdjenek alacsony bérezésű munkákért. Az eredmény a közepes bérek kiiktatása lesz, valamint a munkaerőpiac növekvő polarizációja, amint egyre többen az alacsony bérezésű szektorokba kerülnek. Mindennek a tetejébe, egy egész magasan képzett generáció, amelynek jól fizető, biztos állásokat ígértek, kényszerül arra, hogy alacsonyabb képzést igénylő munkahelyeket foglaljon el, ez pedig lefelé nyomja béreket – „alkalmazottak tartalékhadát” hozva létre, ahogy Robert Brenner ezt leírta.

A munkások meghátrálnak

És mi történik, ha a munkásmozgalom gyenge marad? Ebben az esetben a munka számára egy teljesen új jövő vár. A fizetések tovább stagnálnak, a munkások pedig olcsóbbak lesznek az új felszerelésekbe való befektetéshez viszonyítva. Alacsony üzleti befektetések és következésképp alacsony termelékenység-növekedés jár ezekkel. Az automatizálásba való befektetést serkentő gazdasági indokok hiányában a vállalkozások nem növelik a munkafolyamat termelékenységét. Nem meglepő módon, ezek között a körülmények között magas foglalkoztatottsági szinteket várhatunk, hiszen a vállalatok inkább az olcsó munkaerőre, mintsem az új technológiákba való befektetésre támaszkodnak.

Ez több mint egy hipotetikus forgatókönyv, hiszen elég jól leírja az Egyesült Királyságban manapság uralkodó viszonyokat. A 2008-as válság óta a reálbérek stagnáltak, sőt estek is. Az átlagos heti reálbérek emelkedni kezdtek 2014 óta, de még nyolc év elteltével sem érték el a válság előtti szintjüket. Ez azt jelentette, hogy a vállalkozások inkább alkalmaztak olcsó munkaerőt, minthogy gépekbe fektessenek be – az alacsony brit befektetési szintek jól tanúskodnak erről. Az alacsony befektetési szintek pedig nulla termelékenységbeli növekedést eredményeztek: 2008-tól 2015-ig a munkások teljesítménynövekedése átlagosan 0,1 százalék körül maradt. Nagy-Britannia legfrissebb gazdasági növekedése inkább abból fakadt, hogy több embert dobtak be a gazdasági gépezetbe, mintsem abból, hogy nőtt a gazdasági hatékonyság. Az alacsony globális termelékenység-növekedési szintekhez képest is rosszul áll az ország.

Alacsony árak, alacsony befektetés és alacsony termelékenység mellett a cégek inkább munkásokat alkalmaztak. A foglalkoztatási ráta rekord szinteket ért el, 2016 májusában 74,2 százalék volt. Hasonló módon, a munkanélküliség az alacsony 5,1 százalékos szinten áll, ami az európai szomszédok munkanélküliségi átlagainak a fele. Tehát, valamennyire meglepő módon, a gyenge munkásmozgalom ebben a környezetben magas foglalkoztatottsághoz vezet.

De milyen ezeknek a munkáknak a minősége? Azt már láttuk, hogy a bérek stagnáltak, és a 2008 óta létrejött munkahelyek kétharmada önálló maszekmunkából áll. Emellett jelentősen növekedtek az ún. nullaórás szerződések (olyan alkalmazotti státusz, amely nem garantál egyetlen munkaórát sem a munkásnak). A becslések szerint a munkaerő 5 százaléka dolgozik ilyen helyzetben, több mint 1,7 millió megkötött nullaórás szerződéssel. A teljes munkaidős állások aránya pedig szintén csökkent: a válság előtti 65 százalékról 63-ra esett, és nem mutat emelkedés a gazdaság (lassú) beindulása ellenére sem. A válság után a nem szándékos részmunkaidősök hányada – vagyis akik teljes munkaidőben dolgoznának, de nem találnak ilyen munkát – több mint megduplázódott, és alig kezdett el csökkenni azóta.

Hasonló a helyzet az ideiglenes állásokkal: a nem szándékos ideiglenes munkások aránya az összes ideiglenes dolgozóhoz képest 25-ről 40 százalékra nőtt a válság alatt, mostanra beállt 35 százalékos szintre. Létezik egy hatalmas munkástömeg, amely szívesebben dolgozna állandó és teljes munkaidős állásokban, de nem talál ilyeneket. Az Egyesült Királyság egyre inkább egy alacsony fizetési szintű, bizonytalan munkákat adó piaccá változik – vagy ahogy a kormányzó Toryk mondják, versenyképes és rugalmas munkaerőpiaccá. Érvelésünk szerint ez a jövő vár ránk gyenge munkásmozgalmak esetén: alacsony automatizáltsági szint talán, de a bérek (és a fogyasztás), illetve az állandó és teljes munkaidős állások kárára. Ez nem a teljesen automatizált jövő, de ugyanannyira problémásnak tűnik.

Ez tehát a két lehetőség a munka jövőjét illetően. Az egyik oldalon egy erősen automatizált világ, amelyben a dolgozók kiszorulnak a legtöbb alacsony bérezésű nem rutinmunkából, még alacsonyabb bérezésű gondozói munkákba. A másik oldalon egy olyan világ, amelyben a dolgozók győznek a robotok fölött, de csak alacsonyabb bérek és bizonytalanabb munkahelyek révén. Bármelyik következzék is be, ki kell építenünk azokat a szociális rendszereket, amelyek lehetővé teszik az emberek túlélését és kiteljesedését e jelentős változások között is. Fel kell térképeznünk olyan ötleteket, mint a feltétel nélküli alapjövedelem, befektetéseket kell bátorítanunk az olyan automatizálásba, amely a társadalom legrosszabb munkáit iktatja ki, és fel kell élesztenünk a munkásmozgalom kezdeti törekvését a rövidebb munkahétre.

Vissza kell követelnünk a lustaságra való jogot – ami nem a lustaság követelését, sem pedig abbéli hitet, hogy az emberiség természetszerűleg lusta, hanem annak a jogát, hogy elutasítsuk a főnök, a menedzser és a kapitalista uralmát fölöttünk. Tényleg elveszik a robotok a munkánk? Csak reménykedhetünk.

Megjegyzés: Minden hivatkozás nélküli számadat vagy egyenesen, vagy a szerzők számításain keresztül az amerikai Bureau of Labor Statistics és az O*NET, illetve a brit Office of National Statistics adatbázisaiból származik.

A szöveg eredetileg a ROAR Magazine 2016-os nyári számában jelent meg.

Nick Srnicek és Alex Williams
fordította: Pap Szilárd István

Támogass havi 2000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 264 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!