Nyár elején szurkolók milliói éltek a labdarúgó-Európa-bajnokság lázában, ahol országok mérték össze focitudásukat. A stadionokban és a képernyők előtt izguló drukkolók számára egyetlen dolog maradt teljesen láthatatlan: a bajnokságon nem „a magyarok”, „a portugálok” vagy „a németek” versenyeztek, azaz nem a „nemzetek harca” zajlott a focipályán, hanem csak és kizárólag a férfiaké. Tanulságos beütni a keresőbe a „labdarúgó-Európa-bajnokság” összetett szót (179.000 találat), majd a „férfi labdarúgó-Európa-bajnokság” jelzős kifejezést (36 találat). A foci olyan egyértelműen a fiúk sportja, hogy a megkülönböztetés teljesen felesleges.

Hosszú Katinka az olimpián

Nem volt ez mindig így. Az I. világháború alatt például a női labdarúgás annyira népszerű volt Nagy-Britanniában, hogy egy-egy meccs akár 50.000 nézőt is tribünökre vonzott. Azonban a harcok végeztével a férfiak visszatértek a frontról, a nők viszont nem voltak hajlandóak levonulni a pályáról. Ezért 1921-ben az angol labdarúgószövetség megtiltotta a női csapatoknak a futball-pályák használatát – „ez a játék egyáltalán nem való a nőknek, túlságosan kemény a női test számára” –, és ez így is maradt ötven éven keresztül, egészen 1971-ig. A hazai női labdarúgás története sem sokkal szívderítőbb.

Ezért aztán duplán szomorú volt látni, hogy a riói olimpiát bőven az első hivatalos nap előtt megnyitó, svéd és dél-afrikai labdarúgónők meccse alig néhány száz nézőt vonzott be a hatvanezres stadionba. Így a nők számára szurkolók és érdeklődők nélkül indult az egyenlőség eszméjét hirdető olimpia, melynek vezetői a kezdetektől gondoskodtak róla, hogy a nők még sokáig ne szállhassanak ringbe – se szó szerint, se átvitt értelemben.

Az újkori olimpiákat 1896-ban elindító Pierre de Coubertin kimondottan ellenezte a nők részvételét a játékokon arra hivatkozva, hogy az megmételyezné a játékok alapeszméjét és nem is lenne esztétikus. Az 1900-as olimpián mégis két sportágban – teniszben és golfban – indítottak versenyeket külön nőknek. (Magyar nők először 1924-ben jutottak ki az olimpiára tőrvívóként.)

A sokkal nagyobb presztízsnek örvendő futópálya azonban csak 1928-ban nyílt meg a nők előtt, annak az Alice Millet vezette mozgalomnak köszönhetően, amely nyomást gyakorolt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságra (NOB), és 1922-ben megrendezte a „Nők Olimpiáját” Párizsban.

A női atlétákra kíváncsi húszezres nézőközönség végül meggyőzte a NOB-ot, de még hetven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1991-ben életbe lépjen az a szabály, mely szerint minden újonnan felvett olimpia sportágnak kötelezően meg kell nyílnia a nők előtt is. Ez természetesen nem vonatkozott a régiekre. Ezért történhetett meg, hogy a 2012-es Londoni Nyári Játékok, valamint a 2014-es Szocsi Téli Olimpia lett az első két rendezvény, amelyen a nők minden sportágban nevezhettek.

Megismétlem még egyszer, mert annyira hihetetlen: a nők előtt csak négy éve nyíltak meg a ringek, addig a boksz a férfiak magánszáma volt az olimpiákon. A síugrónők pedig hiába kérvényezték a kilencvenes évek óta, hogy részt vehessenek a téli játékokon, a nagy pillanat csak két éve érkezett el. Utolsóként a hagyományosan maszkulin sportok váltak elérhetővé a nők számára: többek közt a súlyemelés, a taekwondo (2000), a birkózás (2004) és a boksz (2012). A női egyenjogúság történetét meg lehetne írni az olimpia története alapján, állítja a feminista sportkutató Katharina Lindner, aki szerint a társadalmi nemek viszonyát a sport „mikrokozmosza” egyszerre tükrözi és nagyítja fel[1].

A 2012-es londoni olimpia volt az első rendezvény, ahol minden induló ország nevezett női sportolót, ideértve a leginkább vonakodó Szaúd-Arábiát is. Ez viszonylag szép eredmény, ha azt vesszük figyelembe, hogy alig két évtizede, az 1996-os atlantai olimpián még 26 ország döntött úgy, hogy csak férfi sportolókat nevez.

A riói játékokon résztvevő atléták 45 százaléka nő, amit a nemzetközi sajtó nagy hangon ünnepel, elhallgatva azt a tényt, hogy a nők még mindig kevesebb versenyszámban indulhatnak, mint a férfiak. A nők a sportesemények 47 százalékán vehetnek részt (ideértve a vegyes számokat is), azaz a férfiak 16 arannyal többet szerezhetnek meg a játékokon.

Két olyan olimpiai sportág van, amelyben viszont kizárólag nők indulhatnak: a ritmikus sportgimnasztika és a szinkronúszás. A férfiakat ugyanazok az előítéletek szorítják ki ezekből a sportágakból, amelyek egy hosszú évszázadon át kizárták a nőket – például – a testkontaktot megkívánó küzdősportokból. Röviden összefoglalva: csillogós tornadresszben, kifestve, zenére ugrálni lányoknak való. A férfi tornászok, ha már ugrálni van kedvük, tegyék azt smink nélkül, nem feltűnő öltözékben és ne zenére – nekik se szépnek, se bájosnak nem kell lenniük.

2012-ben a magyar olimpia csapat 40 százalékát alkották nők, akik a pontszámok 37 százalékát szerezték meg. Idén a csapat 42 százaléka nő, és a szombati eredménytábla szerint teljesítményük magasan felül fogja múlni a férfiakét. Az index.hu cikke csinos, de megtévesztő táblázatban foglalta össze, melyik olimpián, hány érmet hoztak a magyar nők, és arra jutott, hogy: „Ahhoz, hogy Rio minden idők legsikeresebb olimpiája legyen a magyar nők számára, legalább hat aranyat kellene nyernünk.” Nem „nyerniük”, hanem „nyernünk”. Az újságíró – reményeim szerint – véletlen lapszusa felveti azt az érdekes kérdést, hogy mi áll a női érmek hátterében?

Egy idén megjelent tanulmány[2] azt vizsgálta, hogy az 1960 és 2012 között megszerzett női olimpia érmek számát milyen történelmi, gazdasági és társadalmi tényezők határozták meg.

Azt találták, hogy azoknak az országoknak a női sportolói sikeresek, ahol a nők munkaerőpiaci jelenléte és iskolázottsága magas.

A társadalom nyitott, támogatja a nemek egyenlőségét és a népesség nagy része egyetért azzal, hogy „jobb az olyan házasság, ahol mindkét fél dolgozik”. Ezek a mutatók nagyobb összefüggést mutattak ki, mint az egy főre eső GDP. Találtak azonban két tényezőt, amely kimagasló női részvételt és éremszerzést eredményezett az országok között. Az első nem meglepő, hiszen a rendező országok mindig jobban szerepelnek. A második elgondolkodtató: az államszocialista vagy volt szocialista blokkhoz tartozó országok a népességgel arányosan sokkal több sportolónőt indítottak, és azok arányosan sokkal több érmet szereztek, mint kapitalista országokból érkező versenytársaik.

Az 1970-es évektől ugrott meg a nők száma az olimpián, és ha az integráció ilyen ritmusban halad, akkor esélyes, hogy 2032-ben ugyanannyi női atlétát neveznek majd az olimpiára, mint férfit. Ehhez ideálisan meg kellene valósulniuk az egyenlő esélyeknek a pályán és azon kívül is. Sok szó esett már a női sportesemények közvetítésének jobb esetben atyáskodó – „a mi lányunk” –, rosszabb esetben nyíltan szexista, testszégyenítő aspektusairól. Illetve arról, hogy a női versenyek jellemzően kiszorulnak a főműsoridőből. Egy a 2004-es olimpiáról készült médiafelmérés[3] azt is kimutatta, hogy a női sportesemények közvetítése unalmasabb, mint a férfiakéi, mert kevesebb vágást, kamerabeállítás, közeli és lassított felvételt alkalmaznak. Többször fókuszálnak az érzelemkitörésekre: a nagytotál előszeretettel mutat síró nőket.

A magyar sajtó képviseletében Knézy Jenő is az átlagot hozta, amikor az olimpia aranyat hozó kajakozónők befutója után a mára elhíresült „Ez férfimunka volt” fordulattal minősítette a versenyzők teljesítményét. Vörösmarty ugyan nem a sportpályán, hanem a könyvtárban gondolta, hogy a nemzet magasra emeléséért való küzdelem férfimunka, a Nemzeti Sport komolyan vette ezt, és azt feszegette, hol lenne Hosszú Katinka világcsúcsot döntő idejével a férfimezőnyben. A vágy, hogy a szerző mindenképp rámutasson arra, hogy a kimagasló női eredmény sehol sincs a férfiak porondján, a hipermaszkulin sportvilág rettegéséről tanúskodik, melynek hegemóniáját egy nő (vagy több nő) fenyegeti. És ebből a fenyegetettségérzetből fakad az a torz előfeltételezés, hogy az olimpia a nemek küzdelme is lenne.

Az egyiptomi Sarah Ahmed az első arab nő, aki súlyemelésben érmet szerzett

A gender-semleges[4] olimpia azonban nem újkeletű gondolat. Az ötlet arra alapszik, hogy a férfiak és nők eredménye összevethető lenne, ha figyelembe vennénk a két nem biológiai különbségeit. Egy nem edzésben lévő, átlagos nőn a zsírtömeg háromszor akkora, mint egy férfin, izomereje viszont csak kétharmada, míg szív- és érrendszeri ereje 80 százaléka egy átlagos férfiénak. Egy bonyolult képlet alkalmazásával ki lehetne igazítani a statisztikai különbséget, és kiszámítható lenne, melyik nem teljesített jobban az adott versenyszámban.

A nők eredményei az 1980-as évek közepéig egyre javultak és csökkenő különbséget mutattak a férfiakéhoz képest. Ez a folyamat azonban megállt és a különbség körülbelül 10 százalékon stagnál. (A felmérést atléták és úszók eredményein végezték.) Ennek egyik oka lehet az is, hogy mivel kevesebb nő sportol, ezért a merítés is kisebb, és kevesebb potenciális sportolónő jut el az edzőteremig.

Tény és való, hogy az olimpia megerősíti a nemek szétválasztását, és aki a genetika lutriján Y kromoszómát örököl, nagyobb esélyekkel indul a versenyeken. De a genetika nem helyezte-e előnybe Usain Boltot vagy Michael Phelpset?

Mindenesetre amíg a gender-semleges olimpia nem valósul meg, addig örüljünk, hogy Hosszú nem verte meg a férfimezőnyt is. Ugyanis könnyen úgy járhatott volna, mint a dél-afrikai futónő, Caster Semenya, akinek jelentősen javuló eredményeit 2009-ben a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egy hónapokon át húzódó nemvizsgálattal jutalmazta. A megalázó pszichológiai és orvosi procedúra végén, tizenegy hónap kihagyás után, Semenya visszatérhetett a pályára, a női mezőnybe. A hiperandrogünizmus és a tesztoszteronszint kötelező mérése és szabályozása körüli hercehurca, valamint a nemvizsgálatok fölötti rögeszmés aggódás mind ugyanarról szól: a női identitást ismérve még mindig a gyengeség. A kimagasló női erő büntetendő, ezért állítja Janice Forsyth, hogy az olimpia többé nem biztonságos terep a nők számára, a nemvizsgálat bármikor bárkire lecsaphat.

Caster Semenya aranyérmet szerzett az olimpián 800 méteres síkfutásban

Különösen ellentmondásos ez a jelenség, mivel a riói olimpia az első, amelyen részt vehetnek olyan transznők, akik operáción nem estek át, de hormonkezelésben részesülnek. A magyar közvélemény konzervatív része természetesen azonnal a sportolónők védelmére kelt, és a nemzetközi petíció a transzatléták elmozdítására magyarul is elérhetővé vált a neten. Az olimpián résztvevő transznők kilétét, akik már számos világszintű versenyen szerepeltek, névtelenség védi. Az angol szakértő szerint így is valószínű, hogy visszafogják magukat, ha éremesélyes helyzetbe kerülnek, hogy elkerüljék a garantálható meghurcoltatást.

Az olimpia mint láttuk, messze nem a nemek egyenlőségének terepe. Az anyagi juttatások körüli diszkriminációkat nem jártuk körbe, de azt érdemes megjegyezni, hogy a NOB-nak csak 22.6 százaléka nő. És nem sikerült elérni, hogy a nemzeti olimpia bizottságokban a nők aránya elérje a 20 százalékot. (A Magyar Olimpiai Bizottság elnökségében a nők aránya 14 százalék.)

Amíg az olimpia „legromantikusabb” híre a sportolónő érdemeit és kívánságát semmibe vevő nyilvános leánykérés, addig azt ajánlom, nők, fussatok! Az ultrafutás ugyanis az egyetlen sportág, ahol a nők legnagyobb eséllyel verik meg a férfiakat.

Cserháti Éva

(A szerző Palackposta című regénye a nőkről és vitorlázásról az Ünnepi Könyvhétre jelent meg.)

Lábjegyzet:

1     Katharina Lindner, „Women’s Boxing at the 2012 Olympics:     Gender trouble?”, Feminist Media Studies 12, sz. 3 (2012.     szeptember 1.): 464–67, doi:10.1080/14680777.2012.698092.

2     Marcus Noland és Kevin Stahler, „What Goes into a Medal:     Women’s Inclusion and Success at the Olympic Games*”, Social     Science Quarterly 97, sz. 2 (2016. június 1.): 177–96,     doi:10.1111/ssqu.12210.  

3     Jennifer D. Greer, „»Naturally« less Exciting? Visual     Production of Men’s and Women’s Track and Field Coverage during     the 2004 Olympics.”, Journal of Broadcasting & Electronic     Media 53, sz. 2 (20090601): 173.

4     Stephanie Kovalchik, „Men’s Records and Women’s: Are the     Women Better Already?: Moving towards a Gender-Neutral Olympics”,     Significance 9, sz. 2 (2012. április 4.): 18–23,     doi:10.1111/j.1740-9713.2012.00554.x.

Kenyér? Játék! című sorozatunkban az újkori olimpiák kiemelkedő teljesítményeire és árnyoldalaira egyaránt igyekszünk felhívni a figyelmet. Megmutatjuk, hogy a dísztribünökön túl hogyan befolyásolta egyes nemzetek mindennapjait a rövid időtartamú, de annál nagyobb horderejű játéksorozat. Hogyan változtatta meg egy-egy ország gazdaságát, hogyan rombolta a környezetet, milyen társadalmi és politikai vonzatai voltak/vannak az ötkarikás játékoknak.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 265 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!