Elkaszálták Encsen a gyermekotthont – a helyi civilek és a Jobbik közösen érte el, hogy az amúgy fideszes városvezetés meghátráljon. A probléma nem lokális, de jól mutatja, milyen lelkiállapotban van ma Magyarország. Félünk, rettegünk. Attól is, amitől talán nem kellene.

(Kép forrása: Népszava)

Mi történt valójában?

Pályázati pénzből gyermekotthon létesült volna a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Encsen. 48 normál nevelési igényű miskolci fiatal költözött volna az otthonba, akik a helyi iskolába jártak volna, a gyermekotthon a helyieknek 25-30 új munkahelyet teremtett volna, az építési telket pedig a település önkormányzata ingyen biztosította volna.

Volna, volna, volna.

Csakhogy az encsiek aláírásgyűjtésbe kezdtek, és végül a 7000 lakosú városban 1016-an írták alá a petíciót, így az önkormányzat meghátrált. Nem lesz gyermekotthon Encsen.

Az okokra természetesen már csak utólag, a nyilatkozatokból sem nehéz következtetni.

A sajtóhírekben a nevelőotthonba költöző 48 gyerekről legtöbbször a „problémás fiatalok” kifejezés olvasható. Szeles András polgármester szerint viszont nem helyes azt feltételezni, hogy a gyermekotthon egyenlő a bűnözéssel, sem a romakérdéssel. Máris szinte hallható az Encsen felhozott érvek indulata: idejönnek Miskolcról ezek a problémás, bűnöző cigánygyerekek, és fel fogják dúlni a békés város mindennapjait. A 7000 lakosú Encsre káoszt és rettegést hoz majd az a 48 gyerek.

Mielőtt azonban követ dobálnánk Encs embertelen polgáraira, álljunk meg egy pillanatra.

Emlékszünk még arra, mekkora felzúdulás volt Vámosszabadiban, amikor menekülttábort akartak létesíteni a határ menti városban? És Martonfán? És Kiskunhalason? És Körmenden? Igen, akkor már dübörgött a menekültkampány, és úton-útfélen az illegális bevándorlókkal riogatott mindenkit a kormány, így nem is csoda, hogy a városok, ahová legtöbbször megkérdezés nélkül, a lakosság tájékoztatása nélkül akartak befogadóállomásokat telepíteni, így reagáltak.

De néhány évvel ezelőtt Szilvásváradon is volt egy ehhez kísértetiesen hasonló, mégis alapvetően más helyzet: ott a helyi lakosok az ellen tiltakoztak, hogy a fogyatékkal élőknek lakóotthonokat létesítsenek. Akkor is volt aláírásgyűjtés, és egy hosszú, nehéz folyamat eredménye volt, hogy a helyi lakosok végül megbékéltek a lakóotthonokkal, és a lakókkal egyaránt.

A folyamat neve: érzékenyítés.

Mert valójában erről van szó. Alapvetően ugyanis félünk attól, amit nem ismerünk. Legyen szó idegen országból menekülő emberről, fogyatékkal élőről vagy akár árva gyerekről – nem ismerjük őket, nem tudjuk, hogyan reagálnak egyes helyzetekre, nem merünk velük egy légtérben lenni, mert fogalmunk sincs róla, hogy kicsodák ők valójában. Azt tudjuk, hogy mások mint mi. Nem tudjuk beleképzelni magunkat abba a helyzetbe, amiben ők vannak, nem vagyunk elég érzékenyek ahhoz, hogy elfogadjuk őket, nem hisszük, amíg nem látjuk, hogy együtt is lehet élni velük. Ezért inkább eltaszítjuk őket magunktól.

Innen jön ez a zsigeri elutasítás, amin ugyan lehet segíteni (lásd Szilvásvárad esetét), de fel is lehet használni. Méghozzá politikai célokra.

A félelemkeltés ugyanis az egyik leghatárosabb politikai fegyver. Ma, amikor Magyarországon épp a menekültek elleni népszavazás hajrájában fröcsög a gyűlölet, nem kell ezt senkinek magyarázni. Az ismeretlentől való félelem kihasználása pedig minden szinten működik. Legyen szó 1300 menekültről, vagy 48 gyerekről, a séma ugyanaz.

Nem a helyi lakosok hibája, hogy Encsen (is) belehajszolták őket egy embertelen döntésbe. A zsigeri félelmekre épített politikai kampány egyik iskolapéldájával állunk szemben.

Adva van a helyi, fideszes városvezetés. Amely ingyen biztosított volna telket egy nevelőotthonnak, amely nehéz sorsú gyerekeknek adott volna helyet. Aztán helyi, jól szervezett civilek, a Jobbikkal hátulról megtámogatva megtorpedózták ezt a tervet.

Mert hát az aláírásgyűjtésbe természetesen beszállt a helyi Jobbik is, szerintük ugyanis elfogadhatatlan, hogy a fiatal házasokat nem támogatják kedvezményes telekvásárlási lehetőséggel, de a nevelőintézet számára ingyen telket juttatnak. Újabb remek, rettegést kiváltó eszköz: ha a tisztességes embereknek nem jut, akkor „ezeknek” miért ad az önkormányzat? Tőlünk csak elvesznek, az érdemteleneknek meg adnak? Ráadásul ide ültetik őket a nyakunkra?

Innen már nem meglepő, hogy Encs lakosai nem kértek a nehéz sorsú gyerekekből: romák, bűnözők, elveszik, ami másnak nem jár. Kinek kellenének?

Annyi mindentől rettegünk ma: elsősorban a menekültektől, aztán a romáktól, a fogyatékosoktól, a kutyásoktól, a gyerekektől, az ebolától, ki tudja még, mitől.

Mert a legjobb ezekben a csoportokban az, hogy nem tudják magukat megvédeni, nem tudnak kiállni magukért. Elsősorban azért, mert másságuk nyilvánvaló: a gyerekek nem felnőttek, a menekültek nem magyarok, a fogyatékkal élők nem épek – mindig van egy töréspont, ami mentén ki lehet őket rekeszteni, fel lehet őket használni.

Persze, a csoportok, akik nem kérnek belőlük, akik kiutálják őket, nem kevésbé védtelenek. Félni nem szégyen, félni nem elítélendő, nagyon is emberi. Annak, hogy bizonytalanságban érezzük magunkat, nem szabadna megszokott állapotnak lennie. A magyarok tragédiája, hogy az a keret, amelyet a politikusoktól és az értelmiségtől kapnak, és amelyben hangot tudnak adni félelmeiknek, az kivétel nélkül ilyen. Ártatlan gyerekeket vagy háború elől menekülőket tesz bűnbakká, az árvaságot teszi meg bűnné, a félelem célpontjává, ahelyett hogy a bajok valódi okozóira koncentrálna.

Idézgethetnénk itt most Szent Istvánt az egy nyelvű és egy szokású országról (amely ugye gyenge és esendő), de nem lennénk azzal sem beljebb. Azokon a gyerekeken legalábbis biztosan nem segít ez, akiknek a sokadik rossz tapasztalatuk lesz erről a világról, hogy elutasítják, eldobják őket, félnek tőlük és felhasználják őket. Nekik nem vigasz az sem, hogy Encs polgárai elégedetten és megnyugodva (bár 25-30 munkahelyet elveszítve) hajtják álomra a fejüket. Mert nekik megint nem jut otthon, biztonság, megnyugvás.

De valójában nekünk sem. Mert nekünk, a nem gyerek, nem menekült, nem fogyatékos, nem kutyás embereknek is meg kell birkóznunk ezzel a tudattal: félelemben, gyűlöletben, kirekesztésben élünk, és valójában mi magunk vagyunk azok, akik generáljuk ezeket az érzéseket azzal, hogy nem mondunk rájuk nemet, nem utasítjuk el a manipulációt, nem szabunk gátat azoknak a politikusoknak, akik zsinóron rángatnak minket céljaik elérése érdekében.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 265 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!