Szeptember 30-ára a Magyar Helsinki Bizottság, a Krétakör és más civil szervezetek tüntetést jelentettek be Lásd meg az embert! címmel. Az akció nem is lehetne időszerűbb, hiszen ma Európában és a fejlett nyugaton tömegével felejtjük el, hogy nem csak magyarok, franciák, keresztények, de emberek is vagyunk, és hogy e tény kötelességeket, felelősséget ró ránk. Értelmiségiek tömegei – úgy a jobb-, mint a baloldalon – hangoztatják, hogy az emberségre hivatkozni üres moralizálás, az emberi jogok tana értelmetlen, széplelkű fecsegés. Mérhetetlen embertelenségünkben még az emberségről való beszédet sem értjük.

Safin Hamed/ AFP

Emberiség és elképzelt közösségek

Persze az emberséggel, az emberrel mint morális kategóriával szembeni ellenszenv bizonyos fokig érthető. „Meg kell látnunk egymásban az embert, fel kell ismernünk, hogy emberek lévén, az emberiség tagjaként mindenki felé szolidaritással, megértéssel, elfogadással kell fordulnunk” – furcsa gondolat. Azt még értjük, hogy a családtagjainknak, barátainknak tartozunk ezzel a fajta erkölcsi odaadással. De mindenkinek? Az egész emberiségnek? Ez mérhetetlenül elvontnak és megragadhatatlannak tűnik.

Ugyanakkor az ilyen kritikusok jó részének semmi problémája nincs például a nemzet fogalmával. Pedig semmivel sem kevésbé elvont a gondolat, hogy 14 millió embert – kanadai kivándorlóktól, budapesti bankárokon át kelet-magyarországi mélyszegénységben élőkig – valamiféle erkölcsi közösségbe fog az a tény, hogy ugyanazt a nyelvet találták elsőként elsajátítani. Esetleg a „közös kultúra” – ámbár  kultúrájában, világnézetében, szokásaiban a bankárnak alkalmasint több köze van a mellette ülő holland kollegájához mint a borsodi falvak nincstelenjeihez.

És mégis, a nemzet fogalmát inkább véljük érteni, mint az emberiségét. A nemzet esetében legalább van valami – nyelv, kultúra, történelem –, amely megalapozhatja az emberek, honpolgárok közti összetartást, törődést, együttműködést.

A nemzet azoknak a letűnt – vagy sokkal inkább: sosem volt – közösségeknek az árnyképe, melyek a romantikus-reakciós képzeletben egységbe fogták az emberi létezést, közös hagyományaik, szokásaik, értékrendjük által felszámolták az ember egzisztenciális hontalanságát, mindennek és mindenkinek kijelölték a helyét a világban.

Az emberiség ilyen értelemben nem közösség (nota bene: a nemzet sem). Nem szövi át semmiféle közös érzület, kultúra, értékrend; erkölcsi kérdésekben az emberség fogalmához apellálni eszerint a gondolatmenet szerint ezért értelmetlen. Az emberiség álközössége a valódi közösségekből kiszakadt, elidegenedett polgári tudat terméke, mely csak a magányos diaszpóra-létet ismeri. A modernség számító egoizmusába menekült – Pillinszky szavaival – „egyetlen kis didergő molekulára redukált ember” hogyan is ne találhatta volna fel az „emberiség” szellemképét, amellyel a valódi közösségek életadó közegét próbálta pótolni – mindhiába.

E gondolatmenet mögött az alapjában véve rettenetes alapelv húzódik meg, miszerint mi emberek – valamilyen morális katasztrófa folytán – képtelenek vagyunk egymással közvetlen erkölcsi kapcsolatra lépni.

Az emberiség: mindenki. Így ha azt kérem, vállalj valakivel erkölcsi közösséget pusztán azért, mert ember, egyúttal azt is kérem, hogy minden közbenső közösségfogalmat, minden egyéb meghatározottságot hagyj figyelmen kívül; szolidaritásodból, megértésedből, odafigyelésedből pusztán azért jutass a másiknak, mert ő az, aki – egy ember mint te.

Akik azt mondják, ez értelmetlen, lehetetlen, egyúttal azt is állítják, a szolidaritás, elfogadás, megértés erkölcsi javait képtelenek vagyunk emberekkel megosztani; csak magyarokkal, keresztényekkel, fehérekkel. Itt egy az emberi természetre vonatkozó előfeltevés munkál, mely szerint a köztünk lévő erkölcsi közösséget mindig valamiféle közbenső fogalomnak, egy további, elképzelt közösségnek kell közvetítenie. A másikkal csak annyiban vagyok képes erkölcsi közösséget vállalni, amennyiben be tudom foglalni egy ilyen fogalom – magyar, keresztény, fehér – alá.

Az emberiség nem működhet ilyen közbenső fogalomként. Nem azért, mert túl elvont. A nemzet eszméje is elvont, a vallási közösség eszméje is elvont. Nem, a különbség az emberiség és a nemzet, a kereszténység, a fehérek között egész más: az emberiségbe mindenki beletartozik, ezeknek a csoportoknak viszont határai vannak. A gondolat tehát, amelyre az emberséggel és az emberiséggel szembeni ellenérzés épül az, hogy egyszerűen képtelenség, irreális elvárás, hogy mindenkivel szolidaritást vállaljunk. Valakivel nem lehet, valakit ki kell zárni

Ez a nézet nem a fajgyűlölő nacionalisták sajátja. A migrációs válság nyomán a baloldalon is megerősödött az a kétes értékű szociáldemokrata nézet, mely az igazságot és egyenlőséget csak a „hozzánk hasonlók” számára tartja megvalósíthatónak. Itt nem a nemzet, hanem a jóléti állam fennhatósága alá tartozó társadalom az az elvont közösség, közvetítő fogalom, mely kijelöli az emberség határait. Itt is annak a természetesként feltételezett közösségigénynek a kiszolgálásán fáradozunk, amely szerint a társadalmi igazságosság, a szolidaritás alapja szükségképpen valamely lehatárolt közösség, amelyből valakit muszáj kirekeszteni – az emberiség itt sem értelmezhető morális kategóriaként.

Persze úgy tűnik, mindez természetes emberi ösztön, a jobb- és a baloldal sem tesz mást, mint megadja magát a realitásoknak: nem lehet mindenkit szeretni. A szolidaritásközösségek lehatárolása szükségszerű lépés; valakit ki kell zárnunk, hogy a bennfoglaltakat emancipálhassuk. És persze mint mindig, amikor valaki természetes emberi ösztönökről beszél, itt is egy történetileg formált vélekedésformáról, a fejlett kapitalizmus ideológiájáról van szó.

A felvilágosodástól a posztfasiszta világrendig

A felvilágosodás – amely feltalálta az emberiség és a világpolgár fogalmait – természetesen nem hitt abban, hogy a szabadság és egyenlőség gyümölcseiből csak a „hozzánk hasonlók” részesedhetnek, hogy valamiféle határt kell szabnunk annak, kivel lépünk erkölcsi közösségre. A liberalizmus elveinek nemzetállami határok közé szorítása csak a 19. században következik be; J. S. Mill már úgy véli, a nemzet eszméje elősegíti a társadalmi kohéziót és stabilitást, így az egyszeri liberálisnak érdemes azt magáévá tennie.

A baloldal persze – az anarchistáktól a szociáldemokratákig – egy ideig még megmarad radikális emberiségpártinak, kozmopolitának és internacionalistának, hiszen még amikor osztályérdekekért harcol is, felismeri, hogy a munkásosztály emancipációjában „benne foglaltatik az egész emberi emancipáció”. A baloldal a 19. században – saját önképe szerint legalábbis – az emberiségért küzd, a nemzetállami keretet – az esetek többségében – taktikai céllal teszi csak magáévá. Erről véglegesen csak az első világháború során mond le. A kommunista szárny ideig-óráig még küzd a világforradalomért, de amint a sztálinizmus teret nyer, ez a törekvés is elhal.

A második világháborút követően aztán a nyugati szociáldemokrácia kiegyezik a liberális hatalommal, létrejön a jóléti állam, és az uralomra került baloldal beletörődik, hogy az egyenlőséget és igazságosságot immár a nemzetállam határain belül, az úgynevezett „vesztfáliai-keynesiánus” keretben kell megvalósítani. A hatalmas baloldali győzelmekért cserébe a progresszív erők asszisztálnak az új világrendszer kiépítéséhez, melyben a gyarmati uralom alól frissen felszabadult fejlődő világ szisztematikusan függésbe kerül és kiszolgáltatottá válik a globális észak számára. No igen, nem lehet mindenkit szeretni, és ha már választani kell, legalább a saját munkásainknak legyen jó.

Persze a különféle emberjogi törekvések és különösen az 1975-ös Helsinki Záróokmány elképesztő jelentőséggel bírtak, ám visszatekintve látható, hogy kevésnek bizonyultak a posztfasiszta világrend megszilárdulásának megakadályozásához. Ez a világrend azonban – melyben valamiért képtelenek vagyunk megérteni, hogy lehet valakivel pusztán embersége folytán közösséget vállalni – minden, csak nem természettől való.

A gondolat, hogy csak közbenső fogalmak – nemzet, társadalom, osztály – segítségével tudunk egymással erkölcsi kapcsolatra lépni, hogy mindenképpen ki kell jelölnünk a szolidaritás határait, hogy nem lehet mindenkivel, az egész emberiséggel szolidaritást vállalni – mindez ideológia.

A célja – mint az ideológiáé általában –, hogy szétválasszon minket; elválassza és semlegesítse küzdelmeinket, megakadályozza, hogy kapcsolatot teremtsünk egymással, hogy egymás ügyeit közös ügyekként ismerjük fel.

Meglátni az embert

A valóban baloldali válasz ezért nem lehet más, mint amire a pénteki tüntetés is felhív minket: hogy meglássuk az embert. Egy olyan korlátok nélküli szolidaritásközösség tagjaként kell megértenünk egymást, amelyben képesek vagyunk közvetlenül, közbenső közösségek és fogalmak nélkül kapcsolatba lépni egymással. Csak így lehetünk képesek összekapcsolni küzdelmeinket, felszámolni a látszólagos különbséget a saját kiszolgáltatottságunk és mások – más nemzetek, más nemzetiségek, más nemek, más társadalmak – kiszolgáltatottsága között.

Minden küzdelem globális, mert az elnyomás rendszere is globális. Nem létezhet a magyar társadalom szabadságáért folytatott küzdelem az Európa szabadságáért folytatott küzdelem nélkül.

És nem létezhet az Európa szabadságáért folytatott küzdelem az Oroszország és Törökország és Szíria szabadságáért folytatott küzdelem nélkül, és így tovább. De épp így össze kell, hogy fonódjon a rasszizmus és idegengyűlölet elleni küzdelem a szegénység és kizsákmányolás elleni küzdelemmel, a patriarchátus elleni harccal.

Minden olyan törekvés, amely be akarja határolni az emancipációs küzdelem terét, amely határokat akar szabni a szolidaritásközösségnek – legyen az a nemzetállam, a társadalmi nem, az osztály, akármi –, az elnyomás oldalán van. „Először itt kell rendet tennünk, először a sajátjainkkal kell törődnünk” – minden ilyen jelszó lehetőséget biztosít az elnyomás erőinek, hogy izolálja és elsorvassza az ellenállás gócpontjait. A küzdelmek természetesen sokfélék, ahogy az elnyomás arcai is; a cél nem a küzdelmek sokféleségének felszámolása – ellenkezőleg: éppen e sokféleség elismerése, hogy e küzdelmek egymásért és ne egymás ellenében follyanak. Minden gondolat, amely szerint a mi küzdelmünk előbbre való a tiéteknél, csak mindannyiunk közös küzdelmének kudarcát sietteti, csak az elnyomás érdekeit szolgálja.

„Meglátni az embert” azt jelenti: megtagadni az elnyomás szolgálatát. Félredobni a hazugságot, hogy előbb magyarnak, kereszténynek, fehérnek, cigánynak, nőnek kell lenned ahhoz, hogy küzdelmeidet, fáradozásaidat, szenvedéseidet, törekvésedet egy jobb és igazságosabb életért elismerjem és a saját magam törekvéseivel egyenrangúnak fogadjam el.

„Meglátni az embert”: ez annyit tesz, közvetlen kapcsolatot teremteni egymással, szolidaritást vállalni mindenkivel függetlenül attól, képes vagyok-e valamely elképzelt közösség egységébe befoglalni őket. „Meglátni az embert”: ez annyit tesz, mint hitet tenni a sokaság ereje mellett az elnyomás szétválasztó és kirekesztő egységével szemben.

„Meglátni az embert”: ez ma nem csak azt jelenti, segíteni azokon, akik rászorulnak, nem viseltetni előítéletekkel. Ez nem puszta jótékonyság, nem puszta széplelkűség. Meglátni az embert: ez ma az igazságos társadalom, a méltósággal teli emberi élet, és az elnyomás és kirekesztés megszüntetésének legfőbb előfeltétele. Meglátni az embert és megmaradni embernek – a legfőbb és legnehezebb feladat. 

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!