Az interneten az olvasók egy része arról vitatkozik, hogy milyen lap volt a Népszabadság. Még azt is olvastam egy kommentben, hogy a „népszabadság” szó bolsevista, mesterkélt agyszülemény, holott persze 1848-ból származik, Petőfi is, Táncsics Mihály is használta.

Tamás Gáspár Miklós felszólal a 2016. október 8-ai tüntetésen a Parlament előtt; fotó: B. Molnár Béla

Mindez közömbös. Azt írják többen, hogy a Népszabadság az utóbbi évtizedekben nem volt baloldali lap. Ez igaz. (Mint ahogyan a „baloldali” ellenzék se baloldali. Ez is igaz. Ma a sajtónyelvben azt nevezik „baloldalinak”, aki szembenáll Orbánnal. Ezek gyerekes értelmetlenségek.) Mindennek nincs köze a fölmerült problémához. Nemcsak baloldali médiákért vagy kulturális folyóiratokért kár, hanem minden helyért, ahol némi elevenség tapasztalható.

A probléma veleje az, hogy a kormányzó jobboldal lassacskán fölszámol – vagy pusztulni hagy – minden független intézményt. És evvel tönkreteszi azt a kevés pozitívumot, ami a rendszerváltás miatti – vagy a rendszerváltással időben egybeeső – válság még meghagyott.

Itt nem a demokrácia kérdéséről van szó. A demokrácia azt jelenti – amit itt negyedszázada elhallgatnak vagy elfelejtenek – , hogy megkérdezzük: az „alsóbb néposztályok” társadalmon belüli relatív súlya növekszik-e, hogy kivergődnek-e gazdaságilag és politikailag függő helyzetükből, hogy nő-e a jólétük, emelkedik-e az életszínvonaluk és átlagéletkoruk, javul-e az egészségük, kivívják-e, hogy ne vessék meg őket, élvezik-e a vertikális mobilitás áldásait, műveltebbek-e, mint korábban, szándékaikat és ízlésüket kénytelenek-e elismerni a náluk gazdagabbak, hatalmasabbak, tájékozottabbak, beleszólhatnak-e az államügyek irányításába, van-e saját politikájuk és világnézetük. És ha mindezekre (és még sok hasonló kérdésre) igennel válaszolhatunk, akkor kezd értelme lenni a demokráciáról való beszédnek.

A sajtószabadság nem a demokrácia kérdése, hanem a demokrácia előföltételeinek a kérdése. A lapokban és egyéb médiákban nem a nép vitatkozik, még az interaktív és/vagy közösségi médiákban meg a többé-kevésbé autonóm blogoszférában se. Nem a nép, hanem újságírók, publicisták, aktivisták, elkötelezett emberek, ráérő különcök cserélnek eszmét, sajátos életformájukkal és az életformájukból következő különösségeikkel és előítéleteikkel. A médiák fontos része egyszerűen üzleti vállalkozás, és rombolja a közerkölcsöt.

A médiaszabadság körülményei között működő sajtó – ha liberális előítéletekkel közeledünk hozzá – mímeli a közéletet. A közéletnek minden honpolgár (tehát a laikus többség) körében kellene történnie. Ez nem a közélet, különösen nem a demokratikus közélet, de jó esetben a demokratikus közélet színjátékszerű vagy pedagógiai előkészítése, fölöttébb tökéletlen formában. De legalább megtestesíti azt az elvontságot, hogy létezik a vélemények és értelmezések sokféleségének végtelenje.

És közöttük – bármennyire részlegesek, és bármennyire messze állnak a nép érzékenységétől és érdekeitől – nem dönthet a tekintély és az erőszak.

Ez a minimum (márpedig a minimum: minimum, azaz nem sok) nélkülözhetetlen a népuralom és népszabadság előkészítéséhez.

A demokratikus szellemű közélet és a demokratikus közerkölcs (mindkettő a jelenlegi körülmények között világszerte utópia – de ez nem baj) azt követeli meg, hogy az állam a közérdeket képviselje, ne a magánérdeket, különösen nem a kevesek magánérdekét. A nép (tehát mindenki, kivéve a gazdagokat és a hatalmasokat, tehát a túlnyomó többség) érdeke közelebb áll a közérdekhez, mint a csekély számú kiváltságos csoport saját külön érdeke. A professzionalizált, ezért csak félig-meddig autentikus nyilvánosság a maga versengésében legalább nem csak egyetlen kiváltságos csoport érdekét védi, hanem többekét, és kivételesen a „hátrányos helyzetű” csoportok egyikéét-másikáét is. Néha.

Ha ez is megszűnik, akkor a demokratikus célok megbeszélése, kidolgozása, tervezése, védelme – vagy urambocsá az értük folytatott küzdelem – se lehetséges. Annyira se, mint eddig. Ezért kell baloldaliaknak védeniük a sajtószabadságot, amely vagy mindenki (azaz minden médiafajta és közéleti irányzat) szabadsága, vagy senkié (azaz a zsarnok szabadsága).

Az nem kétséges, hogy a Népszabadság megszüntetői rosszhiszeműek. Akkor is, ha az újság – a magyar nyelvterület legjobb napilapja – nem volt enyhén szólva tökéletes, és domináns politikai nézőpontjával én nem értettem egyet (noha igen gálánsan publikálta írásaimat, amelyek gyakran sértették szerkesztőinek világnézetét és ízlését). Kár érte – és persze bizonyos mértékig a kuruc.infóért vagy a Magyar Hírlapért is kár lenne. Sajnálom, hogy a szombat esti tüntetésen a Magyar Idők példányait égették. Demokraták ne égessenek újságokat és könyveket. Nem azért, mintha a politikai ellenfél nem lenne ellenfél, hanem azért, mert a demokrácia előföltételeihez a demokrácia ellenségeinek a szólásszabadsága is hozzátartozik. Ez közhely, de helyes és igaz közhely.

Nem a más irányzatú lapok betiltásának híveit kell az ő saját szabadságukban korlátozni, hanem kivívni, hogy a népszabadság, népuralom, népfönség előföltételei teljesüljenek, ennek pedig peremföltétele (az előföltétel előföltétele) legalább a szabad sajtóvita, azaz a nyilvánosság intézményeinek a pluralitása. Természetesen az intézményes nyilvánosság: polgári nyilvánosság. A polgári társadalomban – amilyen a magyarországi társadalom az Orbán-rezsim alatt: és itt polgárságon ne Thomas Mann, Proust és Márai kifinomult polgárait tessék érteni, hanem a tőketulajdonos burzsoáziára tessék gondolni – ez elkerülhetetlen, különösen, ha nincsenek (márpedig nincsenek) a polgársággal szembenálló nagy osztálymozgalmak.

Tehát a Népszabadság megszüntetése – vagy ha a jobboldal a fölháborodás hatására visszatáncol, akkor csak a tönkretétele – disznóság, amint a tüntetés elején mondottam volt, akkor is az, ha a liberális polgári sajtóval szemben nincsenek illúzióink. Akkor sincsenek, ha írunk beléje, ami nyilván hatással van (ha akarjuk, ha nem) a politikai stílusunkra. Az a plebejus, baloldali demokrata, aki nem tiltakozik a Népszabadság megszüntetése, a sajtószabadság korlátozása, a tanszabadság szétzúzása, a művészeti szabadság szűkítése és hasonlók ellen, önsorsrontó balek.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!