Az 1956-os forradalmat a szabadságért, a nemzeti függetlenségért, és egyidejűleg a „állami feminizmus” ellen is vívták. Az 1956-os forradalom társadalmi nemek szerinti elemzését azzal a kijelentéssel kell kezdeni, hogy a forradalom az „anyai alapú gondolkodás” egyeduralma helyreállításáért harcolt. A forradalom jól ismert követelései mellett - mint a pl. szovjet csapatok visszavonása - a helyi forradalmi csoportok férfitagjai követelték a "laza" abortusz-jogszabályok megszigorítását, s ezzel a II. világháborút követő emancipációs folyamat visszafordítását. A nőket mint nőket a forradalomban való részvételre nem bátorították különösebben, de ha már ott voltak, akkor a hagyományos és jól ismert női szerepeket szánták nekik: a gondoskodó és gyászoló anyafiguráét. Azok a nők kerültek valamennyire az érdeklődés középpontjába, akik hosszú börtönbüntetést szenvedtek el vagy kivégezték őket. A következőkben az ’56-os női szerepeket vesszük sorra a “Fel a tettek mezejére, polgártársnőim!’ Nők és a férfiak esélyegyenlősége Magyarországon" című kiadvány alapján.[1]

A december 4-i asszonytüntetés

A harcolók

A fegyvert ragadó nők az elsők, akik eszünkbe jutnak a forradalomról. Az egyik leghíresebb harcoló nő a Corvin-közi Wittner Mária, aki legjobb barátnőjével, Havrila Béláné, Sticker Katival együtt került siralomházba, de míg barátnőjét kivégezték, az ő halálos ítéletét másodfokon életfogytiglanra változtatták (tizenhárom évet töltött börtönben). Mari és Kati mint „akármelyik lány”, benzinesüvegeket vagy tárat töltöttek, járőröztek, rendet tartottak, mikor mit kellett. Márton Erzsébet a Széna téri csoport tagja volt, az ötvenes évek híres szocreál képének, a Füttyös Kalauznak lehetett volna modellje, ugyanis kalauzként dolgozott egészen október 23-áig. Őt is halálra ítélték (miután kihallgatásakor pedagógiai célzatú, altatás nélküli abortuszt kellett kínszenvednie), és csak másodfokon változtatták azt át életfogytiglanra. Egy cellában várta sorsát Wittner Máriával és Sticker Katalinnal.

A segítők

A harcoló lányokon kívül a fegyveres felkelők bázisai mellett lakó nők is gyakran bekapcsolódtak a forradalomba, mint segítőtársak. A táplálás, buzdítás és ápolás ősi női feladatait látták el, zsíros kenyeret kentek, teát főztek, az ápolónői vagy orvosi képesítéssel rendelkező nők pedig a sebesültek mentésében és ellátásában segítettek. Lasnyik Éva, avagy Horváth Lászlóné gyönyörű, szőke hajú nő volt, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem fiatal tanára, aki a Rádiónál csatlakozott a forradalomhoz, s az a Corvin-közbe sodorta. Ott egy ismerős újságíró lakásában rendezték be a hadtápot, ahol kedvességével és önfeláldozó munkájával mindenkit meghódított. A megtorláskor hiába keresték azonban, mert hogy milyen volt szőkesége, arra ugyan mindenki emlékezett, de a nevére senki. Csak a becenevét tudták a harcosok: Kisaranyos. Ő így menekült meg.

Az értelmiségi feleségek

Értelmiségi nők, gyakran a forradalom agyának számító férfiak feleségei, rokonai is gyakran szerepelnek visszaemlékezésekben, interjúkban, hiszen véleményük, árnyaltan fogalmazott emlékeik fontosak voltak a történészeknek. Mivel azonban sok fiatal családban akkor éppen kisgyerek volt, a nők gyakran maradtak otthon, onnan hallgatták a rádiót, aggódtak férjeikért, vagy barátokkal együtt tárgyalták az eseményeket, s lesték, mikor csörren meg valami megnyugtató hírrel a telefon.

A munkástanácsok nőtagjai

A munkástanácsok a munkás-önigazgatás és a forradalom fontos szervezetei voltak. A gyárakban megalakult munkástanácsok elméletileg reprezentatív szervek voltak, a Csepel Vas- és Fémművek Kerékpárgyárában az alakuló jegyzőkönyvet aláíró 34 munkás közül csak 3 nő volt, holott ebben az üzemben a dolgozók 80 %-a nő volt. Békefi Gabriella, a Szolnoki Vegyiművek vegyészmérnöke volt az egyetlen női munkástanács-elnök.).

A forradalom után

1956-os tevékenységéért hat nőt végeztek ki: Angyal Józsefné, Friedl Valériát (Budapest, a bírósági jegyzőkönyvek adatai szerint foglalkozása fordító, 56-ban 44 éves, 1959-ben végzik ki), Bakos Gyuláné, Salabert Erzsébetet (Budapest, megadott foglalkozása „csavargó és prostituált”, Wittner, Márton és Sticker cellatársa, a Köztársaság téri csoport tagja, 56-ban 26 éves, 58-ban végezték ki), Havrila Béláné, Sticker Katalint (Budapest, textilmunkás, 56-ban 24 éves, kivégzik 59-ben), Magori Máriát (Budapest, „prostituált”, 33 éves, 1959), Mági Erzsébetet (Gyula, adminisztrátor, 19, 1957) és végül Tóth Ilonát (szigorló orvos, 24, 1959).

A hat kivégzett közül hárman büntetett előéletűek voltak (apróbb kihágások miatt ítélték el őket), közülük csak Tóth Ilona emelkedik ki mint értelmiségi nő, humánus hivatásra készülő orvostanhallgatónő.

December 4. – A néma tüntetés

1956. december 4.-én zajlott a forradalom egyetlen kollektív női akciója, mikor a nők, a békés, gyászoló nők vonultak némán, kezükben egy szál virággal a Hősök terére, majd onnan a tömeg egy része az Amerikai Egyesült Államok követsége elé. (A Mércén korábban is foglalkoztunk ezzel az epizóddal - szerk.) A nőtüntetés nem aggódó anyák spontán mozgalmából született, férfiak javasolták, és szervezték meg. December 1-én határozta el Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula (a Péterffy Kórház alagsorában november 4-e után is illegális nyomdát üzemeltető értelmiségi csoport), hogy a szovjet megszállás egyhónapos évfordulójára az elesettek emlékére nőtüntetést szerveznek. A néma, női gyásszal szemben az erőszak nem mer fellépni, mert azt a konzervatív nőképet sértené meg, ami minden férfiközpontú hatalom alapja, ahol a nők elsősorban a férfiakhoz fűződő viszonyukban határozódnak meg (mint anya, leány, húg vagy feleség) és nincs hangjuk (a politikai vélemény így nem is jelenik meg). 

Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1956 emlékezete félig szóbeli hagyományra épül. A forradalom rövid ideig tartott és az azt követő elnyomás véres volt, tehát a nem hivatalos 1956-os emlékezet az országon belül főleg szóban maradt meg. Ezért is fontos, kinek milyen módon áll rendelkezésére az emlékezet hatalma.

[1] “Fel a tettek mezejére, polgártársnőim!’ Nők és a férfiak esélyegyenlősége Magyarországon “Line up for action, my sisters” A History of Gender Equality in Hungary” szerk. Pető Andrea, Szabó Szilvia, Budapest, A Nők a Valódi Esélyegyenlőségért Alapítvány, 2003.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!