A tévé képernyője előtt ülve lehet, hogy “kiváló shownak” tűnt, ami tegnap a Kossuth téren történt. Pedig maga volt a polgárháború, kicsiben. Nem vagyok hajlandó kiegyensúlyozni és egyenlőséget tenni az ütők és a fütyülők között, de attól még a helyzet rémisztő volt, talán pont annyira rémisztő, mint ma Magyarország.

Alföldi Dániel képe

Én egy ilyen pipogya értelmiségi vagyok, úgyhogy nem bírom, ha ütnek, ellenben elég magas, széles és erős is vagyok, hogy megakadályoztam azt. A Kossuth téren tegnap az első 20 percem azzal telt, hogy emberek közé álltam, embereket feszítettem le más emberekről (itt köszönném meg annak a fiatal KDNP-s srácnak a segítséget, akivel visszafogtunk egy fideszes tüntető bácsit, hogy tettlegességet alkalmazzon).

Aztán egy idő után leálltam, mert egyszerűen nem volt értelme annyi ütés, lökdösődés, konfliktus zúgott el mellettem.  Mondhatnám, hogy verekedés, de hát valójában ezek verések voltak, mert én a saját szememmel csak azt láttam, hogy a sípolókat ütik, azt nem, hogy a sípolók visszaütnek, vagy ők kezdeményeznének ütést.

Persze én nem kaptam, mert magas vagyok, nagydarab, meg nem is sípoltam, nekem csupán az arcomba fröcsögő zsidózás jött, például amikor egy szegény bácsi elmagyarázta, hogy ha Ekrem-Kremál György (a 90-es évek hírhedt antiszemita szónoka, aki 2009-ben hunyt el)) még Magyarországon élne, akkor le lennénk  lőve. Meg volt egy 30-as fideszes nő, akivel 4-5 percig értelmesen beszélgettünk, ameddig el nem magyarázta, hogy a sípolók arcán látja (mert ő egyből  meglátja mindenkin) a kommunizmust, az irigységet (de persze az enyémben nem, mert éppen beszéltünk).

Bevallom, sokszor hallottam már zsidózást életemben, általában engem szoktak zsidózni. Itt nem ez történt. Itt a körülöttem lévőket zsidózták szüntelenül, és lényegében olyan embereket, akik nem voltak zsidók. Ha pedig valaki azt magyarázza majd nekem, hogy a sorosozás nem egyenlő a zsidózással, annak csak néhány felvételt kell mutatni majd a Kossuth térről.

Tehát összességében én nem tudtam ott a helyszínen érezni a pátoszt, az ellenzéki kiállást (bár azt látom és érzem, hogy másnak viszont megvolt, és ennek legalább örülök), az Orbán elleni fellépés jóságát. Az erejét igen, de az egészen ijesztő volt. Persze igen, egy szót nem hallottam Orbánból a fütty miatt, elvégezték az ellentüntetők, amiért jöttek. Orbán láthatóan zavart volt, és rég kapott ilyen erős jelzést szemtől-szembe a hatalom arról, hogy elég volt. Az is szemmel látható volt, hogy hiába a tévéreklámok, a buszoztatás, iszonyatosan kevés fideszes jött el. Az Alkotmány utcában a semminek beszélő kihangosítás egészen szürreális volt.

És pontosan tudom, hogy igazságtalan vagyok, mert ebből a tömegből ki kéne emelni azt, aki egy füttyel jelzi a nemtetszését azzal a honfitárával szemben, aki megüti őt, nem lehet egy kiabálást összehasonlítani az erőszaktevéssel, egy, a politikai ellenfél teljesítményére tett megjegyzést a zsidózással, ávósozással, sorosozással, komcsizással, ami nem vitatkozni, hanem megbélyegezni akar. És tudjuk azt is,hogy a Göncz Árpádot vagy Gyurcsány Ferencet kifütyülők nem kaptak verést a velük egyet nem értőktől, és pontosan tudom azt is, hogy a beszűkített, ellopott magyar média- és politikai térben alig van lehetőség az ellenzéki véleménykifejtésre, így ha alapjáraton nem gondolnám azt, akkor is jogos volna a fütyülés.

És igazságtalan vagyok, mert a fideszes bácsik és nénik, férfiak és nők, akik ütöttek, rángattak, megpróbálták elhallgattatni a tiltakozókat, a tömegnek csak egy kis része voltak, és őket se bántani kéne, hiszen a politika hajszolja bele őket az embertelenségbe.

De az, ami ebben az egy órában történt, egy apró polgárháború volt, egy olyan Magyarország képe, amiben nem akarok élni, és nem akarom a gyerekemet felnevelni. Szörnyű volt.

Vagyis egyetlen pillanatot, a Himnusz pillanatát kivéve kivéve szörnyű.

Mert ez volt az a Magyarország, ahol élni akarok. Amikor az ellentüntetők meghallották a Himnusz első taktusait, abbamaradt a sípolás, abbamaradt a skandálás (a TV2, az origo és a habonyi szennymédia hazugságaival szemben), és eggyé olvadt a tömeg. Honfitársakká.

Igen, tudom, ez sok szempontból egy hamis pátosz, és hazugság, de ha valamiért van értelme politikával foglalkozni, ha van értelme reménykedni még ebben a balsorstól sújtott hazában, az ez a néhány perc volt, mert megmutatta, hogy van, amikor még Orbán Viktor se tudja kettéválasztani az embereket, és hogy van közös Magyarország, csak ahhoz el kell kergetni azokat, akik szét akarják választani.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!