„Minden nemzetnek szüksége van mitológiára, 1956 legyen magyar mítosz” – mondta állítólag Antall József, és ha tényleg mondta, úgy ez volt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez a rendszerváltás nem pont úgy megy, ahogy kéne. Jaj annak a nemzetnek, amelyik mítoszokra, babonákra és nemzeti szakramentumokra építi az önképét. Márpedig kétségtelen, hogy ez a gyakorlat hazánkban nem csak elterjedt, hanem a fennálló kurzus ideológiájának szerves része. Ennek a bálványimádásnak a megtestesülése a „nemzeti ünnepen nem politizálunk” zavaros szenteskedéssel teli jelmondata is, amelyet azonban semmi esetre sem szabad a magunkévá tennünk.
2016. október 23, Kossuth tér (B. Molnár Béla felvétele)
Napok óta folyik a vita a magyar nyilvánosságban – még van ilyen? – a miniszterelnök kifütyülésével kapcsolatban, hogy tudniillik szabad-e nemzeti ünnepen politikai véleményt nyilvánítani. Nem tiszteletlenség-e ez a kormánnyal, a nemzettel, a hősi halottakkal, ’56 eszméjével szemben. A dolog mögött nyilván egyrészről az az általánosan elterjedt megérzés húzódik meg, hogy a politika valami mocskos dolog, kicsit olyan, mint a nemi élet – kocsmaasztalok mellett lehet beszélni róla, de nyilvános helyen művelni azért mégis csak illetlenség. Persze ha az ’56-os megemlékezést nem szabadna az aktuálpolitika profán mocskával beszennyezni, akkor hogy van az, hogy ott a miniszterelnök – aki azért mégis csak politikus – tart beszédet és a „modern kori népvándorlásról” és „Brüsszelről” beszél? Aktuálpolitikaibb témát nehezen lehetne elképzelni.
Persze lehet mondani, hogy jó-jó a szószéken való politizálás sem szép, de hát nem kell rátenni még egy lapáttal – nem lenne szép, ha legalább a nemzeti ünnepen egységbe tudnánk forrni mi magyarok, félretennénk kicsinyes nézeteltéréseinket – szabadságról, polgári jogokról, miegyébről –, és együtt gyönyörködnénk a nemzeti szellem nagyszerűségében? Hát nem. A nemzeti ünnep sokak szerint olyan történelmi kulcseseményekre való emlékezés, amelyek meghatározzák nemzeti identitásunkat, az önmagunkról való gondolkodás kereteit. Ezek a keretek többé-kevésbé adottak és egyértelműek, és a nemzeti ünnepen nem lenne más dolgunk, mint ezeken a kereteken, alapvető értékeken, közös emlékeken elmélkedni, és azokat örömujjongással szívünkbe idézni.
A nemzeti ünnep e felfogás szerint szentség és mítosz: olyan esemény, amelynek értelméről és értékéről nem folytathatunk vitát, amely pusztán azért igaz, mert a nemzeti narratíva generációkon át tovább örökítette, és amely ilyen módon a világlátásunk szerves és megkérdőjelezhetetlen alapjává vált. A mítoszok népnevelő és államalkotó erejéről nem csak Antal József, hanem például Nietzsche is sokat tudott: „íratlan törvényt maga az állam sem ismer erősebbet, hatásosabbat a mitikus alapnál, mely igazolja az államnak a vallással való kapcsolatát, bizonyítja, hogy az állam mitikus elképzelések valóra váltása.”[1] A nemzeti ünnepnek szakrális eseményként való felfogása – melyet profán politizálással megzavarni blaszfémia, míg ezzel szemben a szószéken álló politikus politizálása valaminő szentség – az állam mitikus legitimációjának része. Eszköz arra, hogy az államot és főleg a vele mind inkább egységbe forró kormánypártot azon nemzeti mítosz megtestesülésének, és szerves folytatásának állítsák be, amelyet mindannyiunknak kötelessége tisztelni, és a róla adott hivatalos értelmezéseket áhítattal hallgatni.
Mivel a nemzet szent szószékén álló kormány a nemzet maga, a testet öltött ’56 maga, ezért kutya kötelességünk csendben hallgatni, mi mondanivalója van a kormánynak, azaz a miniszterelnöknek ’56-ról. És ha ő azt mondja, hogy ’56 itt és most a menekültekről szól, meg Brüsszelről szól, akkor azt nekünk, a népnek, akik itt a nemzeti mitológia szakrális pillanatában egyesülünk, kötelességünk elfogadni. Profán pillanatainkban, csendben, távol a nyilvánosságtól persze megvitathatjuk, hogy szerintünk ’56 sokkal inkább arról a szabadságról szól, amelyet ez a kormány módszeresen lerombolt és meggyalázott – de a nemzeti ünnepen ennek hangot adni képtelenség, lehetetlenség, olyan fajta szentségtörés, ami arra visz (egyébként felteszem jóhiszemű) úriembereket és hölgyeket is, hogy nekirontsanak a honfitársaiknak és véresre verjék őket.
„Minden nemzetnek szüksége van mítoszokra” – ez a régi-régi konzervatív gondolat annyit jelent, hogy minden közösségnek szüksége van olyan megkérdőjelezhetetlen sarokpontokra, melyek kijelölik identitását és egységbe forrasztják azt. Pedig dehogy. Nem attól leszünk egy nemzet, egy közösség, hogy ugyanazokról a dolgokról nem folytatunk vitát. Épp ellenkezőleg, azért, mert a történelem folyásának ugyanazon pillanatai problematikusak, vitathatók a számunkra. Azért leszünk egy nemzet, mert azt a vitát, hogy ’56 miről szólt, nekünk kell lefolytatni – mi magyarok erről kell, hogy vitatkozzunk, mikor saját történelmi helyzetünkről, a múltunkról és a jövőnkről, felelősségünkről és kötelességeinkről gondolkodunk.
A történelem, az értékek mindig egyet nem értés, nézetkülönbség tárgyai és ez így is van rendjén, hiszen ’56-hoz mindannyiunknak más hozzáférése van, másként hordjuk magunkban, magunkon ’56 emlékeit. Ezek a nézetkülönbségek azonban nem kell, hogy gyilkos indulattá, harccá és gyűlöletté fajuljanak; diskurzussá, eszmecserévé, és az egymással való kapcsolatteremtés alapjává is válhatnak. Ahogy Böcskei Balázs találóan megjegyezte: „A plurális emlékezet elválaszt, de egyúttal hidat is felhúz terek, szobák, idők és tettek között. Az olyan történelmi eseménybe és sűrűségbe, mint 1956, olyan ’igaznak vélteket’ teremt, amelyeknek nem a másik (oldal) kizárása a céljuk, hanem inkább például a szembenézésről folytatott humanizált diskurzus.” Mi magyarok, ahogy minden nemzet és minden közösség állandóan borotvaélen táncolunk: minden pillanatban kérdés, hogy a történetünk kulcspontjai körül zajló vitákat képesek leszünk-e egy „humanizált diskurzus” keretein belül tartani, hogy e viták egymás megértésének és elfogadásának alapjai lesznek-e, vagy egymás megbélyegzésére és kizárására használjuk őket. Az előbbi eredménye szolidaritás és közösség – „nemzet” a legjobb létezhető formában –, az utóbbié… nos, az, ami most van.
A nemzeti ünnepnek épp ezért a nemzet történelmének ezt az ellentmondásos, de nem szükségképpen elválasztó, antagonizáló voltát kell tükröznie. A nemzeti ünnepen nem lehetünk csendben. A nemzeti ünnepen nem közös történelmünk egy lezárt és véglegesített értelmezését jövünk össze meghallgatni, hanem épp ellenkezőleg, azért gyűlünk össze, hogy e történelem kérdéses, vitás, de épp ezért sorsdöntő pontjait együtt, közösségként megvitassuk. Ahol ennek a feltételei nem adottak, ahol a regnáló kurzus a nemzeti ünnep intézményét nem közös múltunk nyitott és szabad megértésére, hanem saját hatalmának mitikus legitimációjára akarja felhasználni, ott nekünk kötelességünk ez ellen fellépni; kötelességünk akkor is hallatni a hangunkat, mikor ezt nem engedik, akkor is kérdeznünk, mikor nekünk nem adtak szót, és akkor is nyilvánvalóvá tennünk, hogy 1956. október 23. a miénk is, ha 2016. október 23-án ezt minden áron meg akarják tagadni tőlünk.
1 Nietzsche, A tragédia születése, Budapest, Európa kiadó 1986. 188 o.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.