“Az ős-fasizmus jellemző tulajdonságainak listája következik: a tradíció kultusza, a modernizmus megtagadása, cselekvés a cselekvés kedvéért, félelem a különbözőségtől, és így tovább.. ..a probléma az, hogy amikor a fasizmus szót használva utalunk valamire, nagyon széles a skálája azoknak a viselkedés- és életformáknak, ideológiáknak, előítéleteknek, amikre ez, a nem túl precíz és történetileg meghaladott szó utalhat. Végső soron, ami mindezekben közös, az a definíció kényszeres mániája. A meghatározás kényszere a közös tulajdonsága annak a halmaznyi jelenségnek ami egyszer s mind ‘fasizmusként’ megragadható, de nehezen definiálható.” / Franco Berardi Bifo

Halloween alkalmából a kulturális kisajátítás kérdését fogom körüljárni. A kulturális kisajátítás tág téma, de most akadémiai diskurzusok helyett leginkább a fogalom tömegmédiában megjelent módjával foglalkoznék, illetve az érdekel, ez hogy csapódik le itt és most Budapesten? Ha használjuk ezt a fogalmat, milyen állításokat fogadunk el kultúráról, és tágabban mit implikál ez?

Charles Taylor klasszikussá vált írása jó kiindulópont az elismeréspolitika, és tágabban az identitáspolitika megértéséhez, amiből kiindulva körbejárhatjuk a kulturális kisajátítás fogalmát.

Taylor főbb téziseit úgy foglalnám össze, hogy elismerés nélkül nincs identitás, amennyiben az identitást úgy fogjuk fel, mint annak a megértését, hogy kik vagyunk, és milyen viszonyba tudunk kerülni másokkal.

Az identitást nagyban befolyásolja, hogy mások hogyan és minek ismernek el minket, illetve elismerik-e azt, amit mi magunkról közvetítünk. Amennyiben ez nem történik meg, nem tud az adott ember rendesen részt venni a közösség életében, tehát az elismerés megvonása az elnyomás eszköze lesz.

Ezek az elgondolások egy tágabb diskurzusba illeszkednek arról, hogyan kezeljük a különbözőséget. Az identitárius válasz az, hogy büszkének kell lenni, képviselni, és teret kell ennek adni.

Sokan szólalnak meg ezen elgondolások mentén, és nem tudják, nem ismerik a gyökereit az egész vitának - arra pedig végképp nem eszmélnek fel, hogy a kisebbségek versenyeztetése az őket egyedivé tevő különbözőségek felmutatásának mentén tökéletesen a neoliberális rendszerlogikába ágyazódik. Pedig egy adott történeti-társadalmi közegben (Amerika, kilencvenes évek) írta ezt Taylor, és a fogalmak, amikkel operál, sem ‘adott’ ‘alapvető’ emberi értékek .

Taylort sok kritika érte, köztük Nancy Frasertől (1995). Fraser kiemeli, hogy ennek az elismerésnek az érvényes és valós következménye lehet, hogy visszahat intézményes gyakorlatokra, például ha nem rasszisták a rendőrök, akkor nem lőnek le ártatlan embereket.

A kulturális kisajátítás tömegmédiában való megjelenése kapcsán is fontos lenne látni, hogy az emberek nem intézmények. Ez a regiszter elcsúszik, amint az identitárius elveket a gyakorlatban kívánják alkalmazni, ahogy igényként lesznek megfogalmazva és konkrét esetekre vonatkoztatva.

Például amikor jön az a kifejezés, hogy cultural appropriaton (kulturális kisajátításnak magyarították), amely Halloween idején gyakran előkerül. Az intézmény-egyén megkülönböztetés kitétele nélkül rögtön a  fogyasztók (rendszerint tinédzserek) lesznek megszólítva, nem pedig például a H & M, hanem azok, akik viselik a termékeit.

Halloweenkor gyakran elkövetődnek olyan ‘kultúrabűnök’, amiket én összefoglalóan csak fogyasztási bűnöknek nevezek (a közösségi média bűnök, úgy mint likebűn, a megosztásbűnnel elkerülhetetlenül összefonódva). Tágabban öltözködési bűnök, főzési bűnök, partybűnök. Egyik tipikus példa a mexikói festett koponya (sugarskull) kisajátítása .

Sugarskull

Lássuk gyorsan a jellemző érveket, hogy miért is ne fessük be magunkat mexikói koponyának, egyenesen az álfeminista termék-, szolgáltatás- és neuróziskatalógus www.everydayfeminism.com-ről idézve:

“A logika alapja az, hogy a kultúra eredendően tartozik valakikhez. Illetve vannak elnyomottak és vannak az elnyomóik. A nem elismerés, vagy a nem megfelelő elismerés az elnyomás - a strukturális viszony, ami az elnyomó kultúrán keresztül termelődik újra. Ezért nem mindegy, hogy mit eszik, milyen ruhát visel stb. az, aki az elnyomó kultúrához tartozik.”

Ha a fenti problémát Budapesten tételezzük, akkor rögtön nyilvánvaló, hogy csak  bizonyos kontextusban értelmesek a fenti felvetések - más viszonyok között  semmi értelmük- és a vicc az, hogy még az everydayfeminism cikk is leírja, hogy context matters (magyarul a kontextus számít).

A budapesti sugarskull koponyák  nem az ellenség dehumanizációját szolgálják, és nem a kizsákmányolásra való feljogosítás eszközei, mint a rasszista kulturális termékek. A festett koponyák ‘kisajátítóit’ az általánosabb, fentebb részletezett vádak mellett külön ‘vallási kisajátítással’ (szekularizáció?) vádolják, mert a Halloween nem katolikus ünnep, a mexikói halottak napja pedig a katolikus mindenszentek ünnep helyi megfelelője. Ugyanakkor a két, elvileg egymást követő napokon levő ünnepnek közös gyökerei vannak, illetve nagyon sok kultúrában ünnep a szüreti időszak vége, illetve az év sötét és hideg részének kezdete.  

Budapesten senki nem fog mexikóiakat ölni, tehát nem dehumanizálni akarják a mexikóiakat, hogy másnap csatázzanak velük, és halomra gyilkolják őket, vagy az erőforrásaikat eltulajdonítsák. Ugyanígy nem lesz senkinek jobb Mexikóban, ha nem festik itt és most magukat koponyának az emberek.

Santa Muerte reprezentációi és hívei biztos azzal vannak elfoglalva, hogy ki hogyan festi az arcát Budapesten.

Most térjünk vissza az első dichotómiához, és vegyük jobban szemügyre:

az az állítás, hogy van az ‘autentikus’ művészet és kultúra - amit el lehet “lopni” és ki lehet “sajátítani”. Az egy dolog, hogy el kellene fogadnunk, hogy a kulturális örökség mindig és eredendően érték, de ezen túl még azt is, hogy elválaszthatatlanul kapcsolható egy adott csoporthoz, és az elválasztás erőszaktétel.

Ezen elvek mentén most nézzük meg az ‘autentikus’ magyar kultúrát. A Kárpát-medencében éltek a homo sapiens előtt neandervölgyiek, előttük előemberek, pl. a rudapitecus. Ráadásul a neandervölgyeik keveredtek is a homo sapiensekkel.

Autentikus kultúra? Ja, ez csak egy rudapitecus állkapocs.

Ami a homo sapienseket illeti, a magyar törzsek előtt is voltak a Kárpát-medencében sokan és sokáig. Arra nem mernék vállalkozni, hogy a magyar honfoglalás történetét összefoglaljam, de a lényeg valami olyasmi, hogy hullámokban jöttek emberek, hosszabb időn át és nyilván nem a Feszty-körkép alapján kell elképzelni, ami csak egy romantikus fikció, egy adott kor adott ideológiájának produktuma.

Ez nem így nézhetett ki.

A történelem során folyamatosan keveredtek az emberek a Kárpát-medencében, például amikor a középkorban egész tájak néptelenedtek el hadjáratok, éhínségek, járványok után, telepeseket hoztak más vidékekről. Körübelül 5 százalék DNS az, ami az ősmagyarok uráli területeire utal a mostani magyar populációban.

Amit mi autentikus népi magyar kultúrának tartunk, az is sok forrásból érkezett, csak ezt napjainkban nem tudják; olyan dolgok értelmeződnek ‘autentikus magyarként’, mint például népi kerámiák, amik leginkább a reneszánsz udvari művészetből elterjedt motívumokat vonultatják fel.

Értelemszerűen nem csak a Kárpát-medencében volt ez így, például Platón úgy írta le a görög városállamokat mint “békák a pocsolya körül”, aztán ahogy Nagy Sándor elkezdte az uralma alá hajtani ezt a világot, a görög kultúra terjesztése, illetve a helyi vallási kultuszok és szokások tiltása is a központosítás tudatosan használt eszköze lett.

A múltunkról persze más narratívák élnek bennünk, máshogy van a történelemkönyv felépítve. Ahogy legalábbis nekem tanították, a történelem teleologikus, és a nemzetállam valami ‘logikus’ végkifejlet. Nem csak a központosításnak egyik módja.

Maga a nemzetállam is mintaátvétel, például a franciák is “franciásították” a Bretagne-iakat, vagy Olaszország a középkorban folyamatosan háborúskodó városállamokból állt, illetve napjainkban is vannak Európában szeparatista törekvések, lásd Belgium kettészakadásának folyamata, Észak- és Dél-Olaszország, Katalónia.

Ahogy a nemzetállam eszméje is csak egy fajta igazgatási, szervezési és kulturális keret, az sem magától értetődő, hogy egyáltalán fel lehet osztani a világot egymástól elkülönülő kultúrákra és ezek a kultúrák eredendően embercsoportokhoz tartoznak.

Ezek az eszmék leginkább a romantika korában gyökereznek, mint ahogy az is, hogy van olyan, hogy “autentikus lét”, vagy  “néplélek”, és ez folyamatosan kifejeződik a történelem során, és minden népnek saját néplelke van, ami tetten érhető a saját nyelvben, történelemben, kulturális sajátosságokban.

Ahogy a nemzet sem önmagában adott, egészen frissen konstruált nemzeti hagyományok is vannak. Ilyen például az angol parlamenti őrségváltás, amit eredetileg a tömegturizmus fellendülésével összefüggésben a viktoriánus korban alkottak meg. Ennek kapcsán is gondolom, hogy ha van autentikus (alapértelmezettnek vett) hagyományunk, akkor szerintem az valami tágabban értelmezett modernitás, nem a mázas kerámia vagy a fejvadászat.  

A cultural appropriation gondolatmenettel az egyik legnagyobb baj éppen ez a kultúrafogalom. Adottnak vesz valami konstruáltat, az ‘autentikus, tiszta kultúrát’ és ennek megfelelően leegyszerűsítő, extrémen sztereotíp képekkel operál, azokra alapozva irányozza elő a tilalmakat.

Értelemszerűen sokkal színesebb a világ, mint ahogy az identitárius tilalmak kijelölik a törésvonalakat. Például nem csak az USA-ban őslakos indiánok hordtak tollas fejdíszt, és nem is mindegyikőjük, de sok más ember igen, például középkori lovagok.

Ha kedve lenne valakinek kulturális kisajátítók fegyelmezésével foglalkozni, csak szólok, hogy néha éles fegyverekkel vívják napjainkban a lovagi tornákat, de garantáltan lesz olyan arc itt, akinek a tollai “nem autentikusak”, és gyanúsan hasonlítanak az everyday feminism-en publikált war bonnettre (háborús fejdíszre):

Vagy itt van a libfem média másik mániája, a cornrow stílus.

Ez a fajta hajviselet eredendően afrikainak van beállítva, de teljesen helytelenül. Először is, az emberi haj természetes rost, nem lehet végtelen módon összetömöríteni. A történelem során nagyon sok kultúrában voltak olyan hajviseletek, amiket a libfem média fába szorult féregként kulturális kisajátításról ordibálva “cornrownak” nevezne.

7 ok, amiért fehéreknek nem szabadna fekete frizurát hordaniuk. / everydayfeminism.com

Római nők hajviseletei

Korai középkori francia szobor

Ez a magyar néprajzi lexikonban dokumentált elnyomó is az úgynevezett cornrow stílust gyalázza meg!

Ha a sztereotíp képeknél és a Kárpát-medence történelménél tartunk, a keltákról például (a kelta is nagyon tág kategória, sok népet és korszakot fed le, sőt az is kérdés, hogy nyelvcsaládot vagy népet értünk alatta) biztosan tudjuk, hogy (egy adott időben és korban nagy általánosságban keltaként leírt népek) fejvadászok voltak. A kelták szakrális kasztjáról, a druidákról csak azt tudjuk, hogy léteztek, azt nem, hogy mit csináltak, de ezt valószínűleg nem:

Ez csak a mi korunkban élő emberek fikciója. Az iparosodás, gyarmatosítás, modernitás előtti kultúrák között voltak nagyon komplexek, szépek és érdekesek, de nem kell elhinnünk semmilyen idealizált, a mi “romlatlan” kultúrafogalmunknak megfelelően kilúgozott, kicsicsázott, sztereotíp képet róluk, lásd a fentebbi példát. Más kultúrák kapcsán is rengeteg sztereotíp tévhit van a közvélekedésben, és sajnos, ha a kvantifikáció, a számszerűsítés, illetve a behatárolás elkerülhetetlen lesz ahhoz, hogy előírások szülessenek, ez ömagában is újra fogja termeli a sztereotíp képeket.

Az antik görögségről is sok képtelen dolgot hisznek el az emberek, illetve sok idealista fantáziát vetítenek ki rájuk, de azt kevesen tudják, hogy a tengerbe dobálták a szobraikat, ha éppen Athén elfoglalta Spártát és vice versa. Nem érdekelte őket a “tiszta, romlatlan kultúra” és megőrzése. Eleve teljesen más időfogalmai voltak a klasszikus antik görögségnek, nagyon-nagyon leegyszerűsítve valamifajta “kiterjesztett jelenben” éltek, tehát a múlthoz is más viszonyuk volt, mint ami itt és most nekünk.

Itt szeretném megjegyezni, hogy ami valamilyen szinten tényleg kisajátítás, ha kivetítjük a mi fogalmainkat egy távoli kultúrára vagy a múltra (már az ókori görögök is..), és azt instrumentalizáljuk ezzel egy politikai küzdelemben, vagy ha társadalmi konstrukciók (például társadalmi nem, rassz) konstruált mivoltát fedjük el, ezzel politikai és társadalmi diskurzusokat lehetetlenítve el (feminizmus, faji alapú megkülönböztetés ellen való fellépés).

Lásd a nemzetállam példáját: ha a néplélek-autentikus kultúra gondolatmenetet követjük, a nemzetállam nem a központosítás egy formája, csak kifejezése valami eredendőnek és eredendően fontosnak, tehát elfedi saját történetiségét, és ezzel együtt a létrehozó ideológiát illetve politikai-társadalmi kontextust.

Politikai diskurzusok kisajátítása és ellehetlenítése a fogalmak neutralizálásával veszélyesebb és kártékonyabb, mint akárhogyan hajat fonni.  

Akik nagyon szerették “a tiszta, romlatlan kultúrát”, “a dicső múltat”, többek között a nácik voltak. A náci eszmék szerint fontos feladat volt élesen elhatárolni a tiszta, autentikus és a nem tiszta művészetet és kultúrát. Ennek demonstrálására rendezték például 1937-ben a tiszta német kultúra ideáljait megrontó eszméket felvonultató “Elfajzott Művészet” kiállítást, amin leginkább modernista és az avantgárd különféle izmusait felvonultató művek voltak, illetve zsidók és elmegyógyintézetben kezeltek munkái.

Entartete Kunst

A tiszta faj, tiszta kultúra fogalomkör ellen sokan és sokféleképpen próbáltak szerencsére tenni,  néha egészen messzire menve a tiltakozásban- például Nietzsche azt állította, lengyel ősei vannak, pedig bebizonyosodott, hogy nem voltak. Őt a nácik leginkább ‘kisajátították’, a saját nővérével kezdve a sort, lengyelt pedig ő csinált saját magából.

Ha visszatérünk a kezdetben említett példához, a mexikói festett koponyákhoz Budapesten, ‘az elnyomó kultúra kisajátít’ narratíva helyett más történik: a tömegkultúra részvételivé tétele. És az igazi hatalmi relációk is ezen tengely mentén jelölődnek ki, mert amit mi látunk ezekből a kisebbségekből (és azt is nagy hiba adottnak venni, hogy egy kisebbség miként határozódik meg), a kép, ami eljut a tömegmédiába, maga is egy fikció. Átlagmagyaroknak nincsenek mexikói szomszédai vagy osztálytársai, de látnak olyan filmeket, ahol a mexikóiak sztereotíp módon vannak ábrázolva, mint tudatlan, olcsó munkaerő stb.

Ha az ember nem teheti a tömegkultúrát részvételivé, akkor nagyon nehéz egyáltalán kultúrát csinálni, hiszen mi nincs tematizálva a tömegkultúrában? Illetve sok fogalom és ismeret csak a média által közvetítve jut el hozzánk, lásd a példát a mexikóiakról és a festett koponyákról. Végső soron azt mondják, hogy ne tegyél hozzá ahhoz, amit a médiában látsz, nehogy te is állításokat merj tenni, fogadd el, amit készen kapsz, csak fogyasztó legyél!

Ennek látszólag ellentmondva, végtelenül nárcisztikus és individualista azt állítani, hogy egy adott egyén fogyasztási módja  fogja majd a világot megrontani vagy megjavítani.

Viszont lehetőség teremtődik az énközlések sorára - én ezt nem csinálom, azt nem, ilyen-olyan jó ember vagyok, ez a morális magaslat a történelem jó oldalán ráadásul feljogosít engem arra, hogy beleszóljak akár abba, ti milyen ruhát vesztek fel, vagy milyen hajfonat túl vastag vagy vékony. Ez a való életből vett példa.

A kulturális kisajátítást könnyű elkerülni. Semennyi időbe vagy energiába nem telik elkerülni, hogy tollas fejdísz legyen valakinek a fején, mégis könnyű tőle a morális magaslatok csúcsán éreznie magát az embernek. Sőt, ettől valaki bizony példás polgárnak, közösségi vezetőnek és közösségszervezőnek érezheti magát, beszélhet az egész közösség nevében, és végülis akárkinek a nevében - tehát még meg is éri stratégiai szempontból belehelyezkedni ebbe a szerepbe.

Ha komolyan akarjuk venni az előirányzott választóvonalakat (az USA tömegmédiájából, honnan máshonnan?), akkor el kell fogadnunk, hogy van a fejlett nyugat (akik tudnak kisajátítani) akik a fél világot gyarmatosították, és a gyarmatosítás öröksége kapcsán érzett bűntudatba ágyazódik a kulturális kisajátítás narratívája. Gyönyörűséges, ahogy ez a félperiférián lecsapódik, igazi kemény öngyarmatosítás a gyarmatosító bűntudatot megélni Magyarországon.

Lássunk egy tipikus, “elnyomóknak” járó címkelistáról két nagyon általános elemet, a “fehéret” és a “középosztálybelit”:

Először is, annak alapján, ahogy a rasszról az USA-beli diskurzusok alapján beszélnek, a “white” fogalmat nem lehet egyszerűen fehérnek lefordítani és copy-paste magyar viszonyokra applikálni. Ráadásul itt mifelénk hangsúlyosabb az etnikum. Arról, hogy a cigányok rasszt, vagy etnikumot alkotnak, el szoktak vitatkozni, de arról biztos nem, hogy az USA-beli feketék viszonya más a fehérekhez, mint a magyaroké a cigányokhoz.

A középosztály kifejezést végképp problémás egy az egyben átvenni. Nem mintha más országokban ne változna meg, ahogy osztályról beszélnek.

Az elnyomás-címkék alkalmazásának abszurditásán túl az a gondolat is egészen meredek, hogy minden emberi tapasztalat számszerűsíthető (mint ahogy a kultúrák tartoznak valakikhez, illetve élesen elszeparálhatóak egymástól).

Nincs általános iskolás matematikai képlet, amivel emberi viszonyokat le lehet képezni, nem is volt soha, nem is lesz, évekig, bonyolult módszertanokkal kutatnak közösségeket és közösségeken belüli viszonyokat. Lehet, hogy sokak szeretnék, de attól még nincs a Buzzfeeden megoldókulcs arra, hogy hogyan legyünk jó emberek.

Rettenetes tekintélyelvű ez az aspektus is, ismételten kapcsolódva itt a fasiszta-autoriter kultúraképhez: a társadalom egy gép, kis fogaskerekek az emberek, racionális megoldások kellenek a módszeresen leírt problémákra. A történelem során volt pár nagyon rossz dolog, ahová ilyen eszmék vezettek.

A neoliberális hegemónia erőltetésén és az emberi természet gusztustalanságának előhívásán kívül azért is végtelenül kártékony, fasiszta és reakciós a liberális-álfeminista tömegmédia kulturális kisajátítás diskurzusa, mert nem hisz abban, hogy kultúrát lehet csinálni, csak fogyasztani. A szöveg elején feltett kérdésre a válasz (mit irányoz elő ez a kultúrakép) lényege annyi: tudd a helyed, kussolj be és fogyassz! Azt ne képzeld, hogy te csak úgy megnyilvánulhatsz, a világ túl veszélyes ehhez!

Azzal zárnám a cikkem, hogy vegyük figyelembe Nancy Fraser észrevételét az intézményekről és emberekről: nem általában a felnőttség korhatárát alig elért emberekre kell haragudni, akik egy ocsmány autoriter ideológia hálójában vergődnek, hanem azokra (liberális álfeminista média egész üzleti hálója), akik nyerészkednek ezen az ideológián.

Bajusz Orsolya