„A szabad világ vezetője” – ezzel az eufemizmussal volt szokás illetni az Amerikai Egyesült Államok elnökét. Hogy ennek a komolytalan frázisnak volt-e valaha is bármiféle mélyebb tartalma, kérdéses; az azonban biztos, hogy a megnevezés ma teljes mértékben értelmét vesztette. Donald Trump győzelme egy olyan mérföldkő a legújabbkori történelemben, amely után szabad világról beszélni értelmetlen és lehetetlen – nincs többé a világnak olyan szeglete, melyben a szabadság és kísérőjelenségei, a joguralom, a társadalmi egyenlőség, vagy legalább ezek árnyképei, akár névleg is uralkodnának. Ilyen körülmények között azonban mégis mik lehetnek a progresszív politika esélyei?

Vegyük egy pillanatra szemügyre a globális hatalmi látképet, nézzük meg, kik állnak a világ vezető hatalmainak élén. Keletről indulva: Kínát a neomaoista diktátor, Hszi Csin-ping vezeti. Oroszország élén a cári ambíciókkal rendelkező KGB tiszt Vlagyimir Putyin, Törökország élén a neooszmán ambíciókkal rendelkező teokrata, Recep Tayyip Erdoğan áll. Nagy Britanniát a hamvaiból feltámadt Margaret Thatcher, Theresa May kormányozza a szépemlékű nyolcvanas évek felé, az Egyesült Államok első embere pedig január végétől az USA házi tenyésztésű Mussolinija, Donald Trump lesz. Az ő oltalmuk alatt ügyködnek az illiberalizmus olyan serény építőmesterei, mint Kaczyński és Orbán, de a bűvkörükből még az olyan ellentmondásos, de legalább nem nyíltan fasisztoid vezetők sem tudnak kikerülni, mint Angela Merkel.

A globális dél romokban. A klímaváltozás, háború, vagy kizsákmányolás országnyi területeket néptelenít el, aki menekülni próbál, állati sorba taszíttatik – vagy a Földközi-tengerbe – Európa határainál. A stabilitást véres diktatúrák, a stabilitás látszatát mélységesen korrupt rezsimek biztosítják, ott ahol, úgy ahogy. A szabadság, a demokrácia ügynökei mindenhol rácsok mögött, ütleg alatt, Oroszországtól Párizson át Észak-Dakotáig.

Hogy az elnyomás és erőszak ezen új korszaka hogyan jött létre, aligha lehet kérdés. Sokan sokféleképpen megénekelték már, hogy az autokrácia előretörése világszerte a globalizáció és a neoliberális expanzió szentségtelen nászának eredménye. A globális kapitalizmus válságai – mindenekelőtt 2008 – olyan nagyméretű, elkeseredettségbe és kilátástalanságba hajszolt tömegeket hoztak létre, melyek a stabilitás és jólét igézetében – no meg nem kevés gyűlöletkeltő propagandától hajtva – hajlandók lettek lemondani alapvető polgári (olykor emberi) jogaikról és sorsukat az erősember kezébe helyezni.

Az persze hiú ábránd, hogy az illiberális autokrácia akár csak álmaiban is meg kívánná szüntetni a globális kapitalizmus azon hatalmi és gazdasági struktúráit, amelyek hatalomra segítették. Akik arra számítottak, hogy szabadságukért cserébe legalább a neoliberalizmus igáját levethetik, azokra keserű csalódás vár. Az illiberálisok persze – Trumptól Le Penig – számos olyan intézkedést szándékoznak foganatosítani, amelyek látszólag szembe mennek a neoliberális doktrínával. Protekcionizmusuk és jóléti sovinizmusuk gátat szab a tőke szabad áramlásának, a centralizáció és az állam megerősítése a dereguláció és a szabad piac szentségének elveit támadja.

Ám a szabadságjogok és a szabad piac (részleges) lebontásával az autokrácia egyúttal egy a tőkét gúzsba kötő korláttól is megszabadul. A huszadik század második felének politikai paradigmája szerint a liberális jogállam által képviselt hatalom és a tőke ellentétben állnak egymással; a jogállam az egyéni szabadságjogok védelmével ellene hat a tőke totalizáló tendenciáinak, különösen az erőszak korlátlan alkalmazásának a tőke expanziója érdekében. A liberális konszenzusban az erőszak a atopikus színterekre, a társadalom láthatatlan szegleteibe szorul, a szegényekkel, a kisebbségekkel szemben nyilvánul meg, távoli országokban zajló, „szükséges rosszként” kerül a nyilvánosság elé. A szabadságjogok felszámolásával vagy jelképessé tételével az autokrácia szabad kezet kap az erőszak gyakorlására – nyíltan és leplezetlenül a tőke érdekében.

Mindez csupán a mindinkább összefonódott pénzügyi és politikai elitek körül kiépült hatalmi struktúrák megszilárdítását szolgálja, ilyen módon pedig sokkal inkább kiteljesíti, semmint felszámolja a neoliberalizmus politikai programját. A nacionalizmus és jóléti sovinizmus a marginalizált és kizsákmányolt társadalmi rétegekkel szembeni erőszak legitimációjának forrása; azt a célt szolgálja, hogy akik lent vannak, a társadalmon kívül – és akik ezért a kizsákmányolás elsődleges alanyai –, azok ott is maradjanak; hogy a mexikóiak, lengyelek, marokkóiak és a társadalom teljes értékű tagjai közti lényegi különbségtétel törvényi erőre emelkedjen, hogy a posztfasizmust beleírják az alkotmányba.

Az izolacionizmus és protekcionizmus, azaz a politikai és gazdasági bezárkózás – melyet az EU-szkeptikus európai illiberálisok épp úgy a zászlajukra tűztek, mint Donald Trump – szintén nem a neoliberális rend felszámolását, hanem a megszilárdítását célozza. Az izolacionizmus egyet jelent a nemzetközi színtérről való visszavonulással, az olyan merőben anakronisztikus nemzetközi intézményrendszerek aláaknázásával, mint az EU és a NATO, amelyek egyedül képesek lehetnének a nemzetközi piacok, valamint a periféria és a centrum országai közti interakciók regulációjára. Ezek meggyengítésével, felszámolásával a nemzetközi tér anarchikussá válik, ahol az erő jogán uralkodó centrum-országok végre gátlástalanul zsákmányolhatják ki kiszolgáltatott, perifériára szorult társaikat. Az izolacionizmus egy deregulációs stratégia.

A globális autokrácia hatalomra jutása az erőszak hatalmának kiteljesedését jelenti, azoknak a biztonságos tereknek a felszámolását, melyeket a politikai hatalommal szövetséges tőke nem rombolhatott le puszta erővel.

Mindez – a totális és erőszak alapú állam kiépülése – sokakat az 1930-as évek kataklizmájának politikai előszelére emlékezteti. Valóban, az erőszak mitikus fétise – mely a fasizmus lényegi eleme – ismét meghatározó szereplővé látszik válni a globális politika színpadán – Donald Trump kampányának is lényegi eleme volt. Ám a világ autokratái közt kevés a valódi fasiszta, a megváltó erőszak és a faji megtisztulás mítoszának kevés híve van. Legtöbben csupán egy olyan korba vágynak vissza, mikor a hatalmi elitek pozícióját semmi nem fenyegette, mikor a társadalmi egyenlőtlenségek kristályszerkezete úgy a honi mint a globális színtéren tisztán kivehető és mozdíthatatlanul szilárd volt.

A ma kialakulóban lévő helyzetet én épp ezért nem a harmincas évekkel, hanem egy korábbi időszakkal, tizenkilencedik század végével, az európai imperializmus aranykorával állítanám párhuzamba. A fasizmus rettentő emlékezete joggal uralja képzeletvilágunkat, ám nem szabad elfelejtenünk, hogy a fasizmus egyúttal az antifasizmust és végeredményben a második világháborút követő jogállami konszenzust is kitermelte magából, mindazt, aminek a lebontásán a neoliberalizmus évtizedek óta fáradozik. A fasizmus egy lépés volt a felvilágosodás dialektikájában.

A tizenkilencedik század vége ehhez képest egy olyan időszak volt, amelyben az intézményesített rasszizmus, a gyarmati elnyomás és embertelenség a fejlett világ hivatalos politikája volt. Egy olyan kor, amelyben a 1789 örököse, a Francia Köztársaság elnöke ugyanúgy parolázott az orosz cárral – annak 1896-os látogatásakor – ahogy ma Trump Putyinnal. Amikor az 1878-as Berlini Kongresszuson a „szabad világ” köztársaságai összegyűltek, hogy felosszák egymás közt a fejlődő világot, utat adva a legsötétebb embertelenségek korának – üssük csak fel az ekkor létrejött Belga Kongó történetét – épp úgy, ahogy a szabad világ vezetői ma taszítják halálba vagy embertelen nyomorba menekültek, illegális bevándorlók, vagy akár legális bevándorlók tömegeit.

Hamarosan elül a Trump megválasztása által felkavart por, és mindez – a nemzetközi politika anarchiája, a kirekesztés politikája, az erőszak átfogó uralma – természetesnek fog tűnni. „A világ már csak ilyen” – mondjuk majd – „de a lehetőségekhez mérten annyira szabadok és egyenlők vagyunk, amennyire csak lehet; az elnyomottak pedig, a szegények, a menekültek, a muszlimok, a nők, nos, nekik talán ott is van a helyük, ahol vannak”. Ahogy az imperializmus akkor, úgy az illiberális autokrácia globális uralma is megingathatatlannak fog tetszeni. Ám ahogy elődeit, úgy ezt a rendszert is mély antagonizmusok, belső ellentmondások feszítik, melyek magukban hordozzák bukásának lehetőségét.

A progresszív politika célja, hogy feltárja ezeket az ellentmondásokat, hogy rajtuk keresztül verjen éket az erő és erőszak uralmának rendszerébe. A feladat nem lehetetlen; a gyarmati rendszer megbukott, a rendi kiváltságok rendje megbukott, a fasizmus megbukott, a létező szocializmus megbukott. A globális illiberális autokráciával szövetkezett neoliberalizmus veszélyes ellenfél, ám csupán a legújabb a progresszió mindenkori ellenfelei közt. Hogy legyőzzük-e, nem múlik máson, mint hogy képesek és hajlandók vagyunk-e megérteni azt és cselekedni lebontása érdekében. Az idő sürget; a klímaváltozás és az egyre növekvő nukleáris veszély olyan kihívások elé állítják az emberiséget, melyekkel az illiberális autokrácia nem hogy nem akar megküzdeni, de ellenkezőleg, ő maga idézi elő és gyorsítja fel őket. Immár az emberiség holnapja függ attól, sikerül-e felszámolnunk az igazságtalanság, kizsákmányolás és erőszak globális rendszerét.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 330 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!