Kemény évünk volt. 2016 sokak szemében alighanem úgy vonul be a történelembe, mint a demokrácia ámokfutásának éve, mikor a Brexit referendum, a kvótanépszavazás, és az amerikai elnökválasztás együttesen rámutattak arra, hogy a demokratikus intézmények egész egyszerűen kártékonyak, de a legjobb esetben is üresek és haszontalanok. Az internetet rövid úton elárasztották olyan cikkek tömegei, melyek rendületlenül állítják, hogy a demokrácia tudatlan és hozzá nem értő emberek kezébe helyezi a legfontosabb döntéseket, és ezért irracionális és káros. Érdemes mindezek okán rendbe tennünk, miért is vagyunk tulajdonképpen demokraták, és miért kell az idei év tapasztalatai ellenére is annak maradnunk.

A demokrácia az, mikor két farkas és egy bárány dönti el, mi legyen vacsorára. A demokrácia nem csak hogy elkerülhetetlenül a többség, a tömeg rémuralmához vezet, de ráadásul a tudatlan, tanulatlan többség rémuralmához is. A tömeg irracionális, könnyen befolyásolható, és mint ilyen megbízhatatlan. Miért bízzuk tehát a tömegekre a legfontosabb társadalmi-politikai kérdések meghozatalát? Miért kérdezzük meg a nyolc általánost végzett Mari nénit, hogyan s miféle elvek mentén kellene kormányozni az országot, ha Mari néninek nem csak lövése sincs erről, de ráadásul két migránsos plakát után már azt mondja, amit az uralkodó elitek hallani akarnak?

Ezek általános – bár nem túl szofisztikált – felvetések a demokráciával szemben. A hátterükben az a jóval tartalmasabb érvelés áll, miszerint a tömeg, a nép egész egyszerűen nem egy elég jó mechanizmus ahhoz, hogy a megtalálja a megfelelő válaszokat a legégetőbb politikai-társadalmi kérdésekre. Ezekre, lévén összetett és nagy szakértelmet igénylő kérdések, csak hozzáértő emberektől, szakértőktől várhatunk helyes válaszokat. A demokrácia azért értelmetlenség, mert a szakértők helyett a tanulatlan néphez fordul, ilyen módon pedig helytelen válaszokat ad a szóban forgó társadalmi-politikai kérdésekre. Világos.

Mi a probléma ezzel az érveléssel? Egész röviden az, hogy félreértelmezi, miről szól a politika. A politika és a társadalomszervezés általában nem egy kvízműsor, ahol a cél a helyes válaszok megtalálása. A társadalmi problémákat nem helyes dedukció útján oldjuk meg, azok mindenekelőtt nem szakértelmet igényelnek. Miért? Azért, mert a társadalmi-politikai kérdések legnagyobb részt normatív természetűek, arról szólnak, hogy hogyan kellene eljárnunk bizonyos esetekben, hogyan volna helyes, igazságos bizonyos kérdéseket kezelnünk.

A szóban forgó szakértők – szemben a tudatlan tömeggel – alkalmasint képesek megmondani, mely intézkedések vezetnek gazdasági növekedéshez a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződésével, és hogyan csökkenthetők a társadalmi egyenlőtlenségek a növekedés kárára. Ezek ténykérdések, melyek esetében a szakértői véleménynyilvánítás igen helyénvaló. Az a kérdés, hogy melyik megoldást kell választanunk e kettő közül, normatív kérdés, amelynek megválaszolására sehány közgazdasági doktori cím nem tesz alkalmassá. A különféle válaszok a társadalom különböző tagjainak érdekeit védik és sértik, és anélkül, hogy előzetesen meghatároznánk, ezen érdekek közül melyek számítanak és melyek másodlagosak, nem találhatunk egyértelmű választ a „melyiket kell választanunk?” kérdésre.

A demokrácia maga nem más, mint az az elgondolás, hogy a politikai döntéshozatal során mindenki érdekei számítanak, a társadalom minden tagjának érdekei mérvadók. Miért? Mert a társadalmi-politikai döntések mindenki életét érintik, alapvető módon meghatározzák azokat. És mivel senki nem született arra, hogy mások felett uralkodjon, mások élete felett döntéseket hozzon – mert (kapaszkodj meg): minden ember egyenlőnek született –, ezért mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy részt vegyen az életét alapvető módon meghatározó társadalmi döntések meghozatalában. Ha nincs természetes arisztokrácia, amely valamely mágikus, veleszületett kiválóság folytán arra rendeltetett, hogy mindenki más élete felől rendelkezzék – márpedig ilyen nincs –, akkor a politikai-társadalmi döntéseket mindenkinek közösen, a nép egészének kell meghoznia, az ilyen fajta döntéshozatalt nevezzük demokráciának.

A demokrácia – amint a név és a fogalom története világosan mutatja – a nép uralmát jelenti, nem pedig a többség uralmát. A többség nem azonos a néppel, annak részhalmaza; ha a politikai döntéshozatal oly módon van kialakítva, hogy a nép valamely részhalmaza – akár egy ember (a diktátor) akár egy kisebbség (az oligarchák) akár a többség – rendelkezhet a többiek élete felett (például azért, mert a kisebbség intézményes előítéletek vagy más hasonlók miatt nem képes valódi befolyást gyakorolni a demokratikus döntéshozatalba még akkor sem, ha formálisan joga van például szavazni), a döntéshozatal nem demokratikus. A demokrácia a nép uralma, nem pedig a többség rémuralma.

Vegyünk egy példát: ha pizzát rendelünk, és mindenki tonhalasat szeretne rajtam kívül, akkor két eshetőség adódik. Vagy azt mondják a többiek: „pofa be, mi vagyunk a többség, tonhalas pizza lesz”, vagy felajánlják, hogy próbáljunk egy olyan megoldást találni, ami mindenkinek jó. Az első megoldás nem demokratikus, a második igen. A demokratikus döntéshozatalban elérhetünk egy kompromisszumos megoldáshoz – sonkás pizza –, esetleg feltehetik a kérdést, „biztos nem jó neked is a tonhalas most az egyszer?” és én rövid megfontolás után arra juthatnék, hogy de, most az egyszer kiegyezhetek a tonhalas pizzával. Itt valódi esélyem volt arra, hogy részt vegyek a döntéshozatalban, így a végkimenetet még akkor is a magaménak, a többiekkel együtt hozott saját döntésem eredményének tarthatom, ha a végeredmény nem az, amit eredetileg akartam.

De mindez úgy tűnik, nem ad választ az eredeti kérdésre: a tömegek tudatlanok, rossz irányba terelik az országot, rossz döntéseket hoznak, miért bízzunk bennük? Még egyszer: a politika nem kérdez-felelek játék; nem arról szól, mi a helyes válasz egy adott kérdésre, hanem hogy kié a hatalom, ki dönthet arról, hogy miféle keretek között fogjuk élni az életünket. A demokrácia központi állítása nem az, hogy a tömegek jó válaszokat adnak a politikai kérdésekre – a politikai kérdések esetében jellemzően nincsenek jó válaszok –, hanem az, hogy a tömegeknek, a népnek kell birtokolnia hatalmat a saját sorsa fölött, hogy senki életéről nem rendelkezhet senki más, mint önmaga.

Mindebből világos persze, hogy a demokrácia mint népuralom sehol a világon nem létezik és eleddig soha nem is létezett – legfeljebb pizzapartik, kirándulások, és különféle kommunák zárt és átmeneti keretei között. A képviseleti demokrácia rendszerei világszerte szisztematikusan a nép valamely részhalmazának – legyenek azok pénzügyi elitek, vagy akár az úgynevezett többség – érdekeit érvényesítik a nép érdekeivel szemben. Akik azt mondják, a tömegek rossz politikai döntéseket hoznak, vessenek egy pillantást a történelemre és rögtön világossá válik, hogy az uralkodó elitek – melyek a mai napig a volánnál ülnek a nép helyett – nem sokkal jobbak a döntéshozatalban. Az éhínség, rabszolgaság, háború, gazdasági válságok mind szűk gazdasági és politikai elitek vezénylésével uralták el a világot.

A Brexit tragikus; de mennyivel tragikusabb, mint – teszem azt – az iraki háború, melybe Nagy-Britannia a nép egy jelentős részének tiltakozása ellenére, egy szűk politikai elit döntése folytán kapcsolódott be?[1] Trump megválasztása tragikus. Mennyivel tragikusabb, mint a 2008-as pénzügyi válság, mely a pénzügyi eliteknek a népakarat által ellenőrizetlen, szuverén döntései révén jött létre? Rossz döntéseket, tragikus döntéseket mindig mindenki hozni fog, úgy a személyes életében, mint a közéletben; akár a nép, akár az elit hozza a döntéseket, a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy nem vagyunk képesek elkerülni a buktatókat. Hogy eközben azonban a magunk sorsának kovácsai vagyunk-e, hogy a rossz és jó, kedvező és káros döntéseket mi hozzuk, vagy mások hozzák meg helyettünk, ez már azonban fontos kérdés. Fontos kérdés, mert csak úgy élhetünk szabad és a többiekkel egyenlő emberként, ha a saját életünk felett mi magunk rendelkezünk és nem mások.

--------------------------------------

[1] Igen, a „többség” 2003-ban még támogatta az iraki megszállást Nagy-Britanniában, de még egyszer: a demokrácia nem a többség uralma, hanem a népé.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 330 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!