Az egyetlen pozitív hozadéka Trump megválasztásának az lehet, hogy a Demokrata Párt a neoliberalizmust támogató, de legalábbis elfogadó párt helyett a neoliberalizmussal kritikus párttá válik, nem veszi kipipált feladatnak a munkásosztály támogatását, hanem érdemi megoldásokat kínál a problémáikra, és dominánssá válik benne az a baloldali vonal, amit most elsősorban Bernie Sanders képvisel. Ahogy sok baloldali számára, így számomra sem kérdéses, hogy erre a folyamatra borzasztó nagy szükség van, ahogy már évekkel ezelőtt is szükség lett volna rá, hiszen az alacsony jövedelmű szavazók egy része nem a Clinton-kampány során, hanem már négy évvel ezelőtt, az Obama-kampány idején elpártolt a demokratáktól. Viszont ennek a folyamatnak nem lehet része a rasszizmus elleni küzdelem elutasítása vagy háttérbe szorítása, méghozzá azért nem, mert az osztályalapú politizálás és a rasszizmus elleni küzdelem elválaszthatatlan.

Tüntetés a New York-i rendőrség reformjáért; fotó forrása

Szerencsére Sanders többször hangsúlyozta, hogy a demokraták kötelessége kiállni azok mellett az elnyomott csoportok mellett – feketék, latinók, nők, muszlimok stb. – akiket Trump kampánya során rendszeresen megalázott, és akik ellen – még a jelenleg ismert tervei szerint is – kirekesztő közpolitikai lépéseket tervez (pl. tömeges deportálás, szabad kéz az államoknak az abortusz szigorításában). Négy napja például ezt írta Sanders Facebook oldalán: „Ha Donald Trump az emberek dühét a muszlimok, latinók, afroamerikaiak és nők ellen fordítja, mi leszünk a legrosszabb rémálma”.

Sokan viszont éppen azért kritizálják a demokratákat, kik a pártvezetést, kik pedig a támogatóikat, mert szerintük Trump győzelme a rasszizmus és a szexizmus túlhangsúlyozásának, a politikai korrektség erőltetésének köszönhető, és annak, hogy mindez a munkásosztály valódi igényeinek figyelmen kívül hagyásához vezetett.

Az, hogy a demokraták cserben hagyták az utóbbi csoportokat –  az alacsony jövedelmű szavazók közül alig szavaztak többen Clintonra, mint Trumpra – nem is kérdés. Az viszont igen, hogy mindez az antirasszizmusnak köszönhető-e, és az is, hogy megoldás lehet-e, ha a baloldal felhagyna a rasszizmus elleni küzdelemmel.

A rasszizmusellenességre sokan úgy tekintenek, mint egy liberális berögződésre, ami nem szól másról, mint egy beszédmód felcseréléséről egy „politikailag korrektnek” tartott beszédmódra, amely elrejti a „valódi” társadalmi problémákat. Sokak számára a rasszizmus elleni küzdelem valóban kimerül egy beszédmód elleni harcban, viszont ez még nem jelenti azt, hogy a rasszizmus valóban csak egy beszédmód. A rasszizmus nem arról szól, hogy kik mit mondanak a nem fehér – fekete, latinó vagy Magyarország esetében mondjuk a cigány lakosságról – hanem egy elnyomó rendszerről, amelyben nem fehér állampolgárokkal szemben büntetlenül meg lehet tenni olyan dolgokat, amelyeket fehérekkel szemben nem. Mindez jelenthet megalázó bánásmódot, a kizsákmányolás bizonyos formáit, de leginkább a kettőt együtt.

Az antirasszizmust emellett úgy szokták emlegetni, mintha az egy valóban létező valóság lett volna az Egyesült Államokban, és mintha ez a valóság elvonta volna a figyelmet a nem fehér munkásosztálybeli emberek szükségleteiről. Csakhogy a rasszizmusellenesség soha nem volt „az” amerikai valóság, mint ahogy azt sokan – és igen, a legtöbben a demokraták közül is – képzelik vagy képzelték.

Sok nem fehér, például fekete vagy amerikai őslakos aktivista hangsúlyozta: nem lepődtek meg, hogy az emberek igen jelentős részét nem háborította fel annyira Trump nyílt rasszimusa, hiszen alapvetően éppen ez volt mindig „az” amerikai valóság, ami nem a Trump-kampánnyal indult, és Clinton győzelmével sem lett volna vége, mint ahogy az Obama-elnökséggel sem lett.

Ez a rasszista rendszer nem csak utcai zaklatást jelent, nem csak a „menj vissza onnan, ahonnan jöttél!”, a terroristázást, a bűnözőzést, a hidzsáb letépését a muszlim nők fejéről. Természetesen a bántalmazás borzasztó, de a rasszizmus nem csak az utcai zaklatókat, a rasszista kommentelőket vagy a fehér felsőbbrendűséget hirdető, fekete állampolgárok meglincseléséről és meggyilkolásáról hírhedtté vált Ku Klux Klánt jelenti, amely máig is aktív (sőt, egyre aktívabb) szervezet az Egyesült Államokban.

Ez egy olyan rendszer, amelyben a nem fehér ember élete kevesebbet ér – minden értelemben. Nem csak azok számára, akik nyíltan hirdetik a fehér felsőbbrendűséget, hanem az egész társadalom számára. Egy olyan rendszer, amelyben büntetlenül gyilkolhatnak meg rendőrök fegyvertelen fekete férfiakat és nőket: csak 2015-ben 102 fegyvertelen fekete állampolgárt öltek meg rendőrök, ezek közül 10 esetben emeltek vádat bűncselekmény gyanújával, és csak két esetben ítélték el az elkövetőket. A nem fehér állampolgárokat sokkal nagyobb arányban börtönzik be, mint a nem fehéreket, szigorúbb börtönbüntetéseket kapnak ugyanazokért a bűncselekményekért, és rendszeresen zaklatják őket közterületen a hatóságok. A nem fehér állampolgárokat jóval nagyobb arányban érinti a szegénység: 2014-ben a fekete állampolgárok 26,2 százaléka, a latinók 23,6 százaléka élt szegénységben, míg a fehéreknek 10,1 százaléka.

Ezek a problémák látszólag a nem fehér amerikaiak problémái, de valójában ugyanannak a rendszernek az elemei, amelyben a fehér alacsony jövedelmű állampolgárokat is kizsákmányolják, bizonyos esetekben kirekesztik. A rasszizmus mint rendszer nem az 1970-es években alakult ki, hanem szerves része az amerikai történelemnek (az amerikai őslakosok tömeges kiirtása, kifosztása, a rabszolgatartás, majd a szegregáció rendszere, a nem fehérek politikai jogainak korlátozása, stb.), mindig az adott korszakba illeszkedve, így lett a neoliberalizmusnak is az egyik alapeleme.

A faji előítéletek egyrészt legitimációs forrásul szolgálnak: a neoliberalizmus egyik fontos szimbóluma a „segélykirálynő” („welfare queen”), az állami juttatásokból meggazdagodó, csaló fekete nő, akire hivatkozva Ronald Reagan és az őt követő politikusok igazolást kerestek a jóléti állam leépítésére.

Itthon is ismerjük annyira a BMW-vel segélyért járó romák „történetét”, hogy tudjuk: jól használhatóak a rasszista ellenségképek arra, hogy alacsony jövedelmű emberektől  megtagadjon a politikai vezetés alapvető juttatásokat.

A szegénység kriminalizációja, például a hajléktalan emberek kitiltását, zaklatását, az utcai árusítás, koldulás tiltása, is szorosan összefonódott a rasszizmussal, nem csak azért, mert a városokban élő szegény emberek nagy része nem fehér, és mert nagyobb arányban zaklatják őket a rendőrök. A kriminalizációt New Yorkban a terrorizmus elleni küzdelemmel is igazolták, mondván, hogy szükség van a városi terek fokozottabb ellenőrzésére.

A szegénység büntetőpolitikai „kezelése”, vagy mondjuk úgy, a szegény emberek büntetésének szisztematikus bevezetése Rudy Giulianinak, New York volt polgármesterének „köszönhető”. Annak a Rudy Giulianinak, aki maga is hírhedtté vált a Trump kampány során rasszista kijelentései miatt, aki jelenleg a Trump kormányzásának előkészítésén dolgozik, és várhatóan később is szerepet fog kapni a kormányban.

Érdemes hozzátenni, hogy Giuliani Tarlós István példaképe is, aki tőle „importálta” a zéró toleranciát és a hajléktalanság büntetését mint fő várospolitikai irányvonalat.

Ez a vonal Budapesten elsősorban a hajléktalan emberek elleni intézkedéseket, az ő rendőri zaklatásukat jelenti, de az Egyesült Államokban szorosan összefonódik a nem fehér lakosság elleni fokozott rendőri figyelemmel, intézkedésekkel is.

Mindebből nem csak az a tanulság, hogy rasszista ellenségképekkel könnyebben legitimálható a jóléti állam leépítése vagy a szegénység büntetése, hanem az is, hogy bár a fő célpont sok esetben a nem fehér lakosság, ezek az intézkedések a fehér, szegénységben élő lakosok helyzetét is nehezebbé teszik.

A neoliberalizmus számára a rasszizmus nem csak legitimációt ad, hanem lehetőséget a kizsákmányolásra. Jó példa erre az amerikai börtönipar, amely elsősorban a zéró tolerancia politikának köszönhetően még nem erőszakos, kevésbé súlyos bűncselekményekért is hosszú évekre vagy akár életfogytiglan bebörtönzött, elsősorban nem fehér állampolgárokból tartja fent magát. A börtönipar nem kizárólag republikánus találmány, hanem egy rendszer, amelyet hosszú évek óta a republikánusok és a demokraták együtt működtetnek, sőt, Bill Clinton kifejezetten büszkén vette ki a részét annak megerősítéséből.

Az összpárti börtönipar-koalíciónak olyan rendszert sikerült létrehoznia, majd fenntartania, amely rengeteget profitál is a börtönlakosságból, hiszen tőzsdén jegyzett cégekről van szó. Nyilván eközben a bebörtönzés emberi és társadalmi költségei óriásiak, ezeket pedig nem a cégek, hanem az amerikai lakosság, elsősorban a nem fehérek, viselik. Bár sosem fogjuk megtudni, hogy Hillary Clinton kampányígérete a magáncégek üzemeltette börtönök kivezetéséről az amerikai igazságszolgáltatásból megvalósult volna-e,  mindenesetre ezeknek a cégeknek a részvényárfolyamai Trump győzelmével jelentősen megemelkedtek Mindez nem csak azt mutatja meg, milyen mély politikai és gazdasági gyökerei vannak egy rasszista rendszernek, hanem azt is, hogy Trump megválasztása e rendszer továbbélésének garanciája.

A kizsákmányolásra nem  a börtönipar az egyetlen példa: 1979 óta hatalmasat nőtt a különbség a feketék és fehérek órabére között: míg 1979-ben ez a különbség a fekete és a fehér férfiak között 22,2 százalék volt, 2015-ben már 31 százalék. A nők esetében ugyanez az arány 1979-ben 6 százalék volt, 2015-ben pedig már 19 százalék. Nyilván ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a fehér dolgozók ne lennének kizsákmányolva, a bérkülönbség viszont jól mutatja, hogyan használható a rasszizmus kizsákmányolásra.

Ugyanerre felhozható példának a hitelpiaci válság is és az azt megelőző hitelezési politika. A hitelválság alatt tömegesen nyújtottak hiteleket másodrendű hitelképességű (subprime), azaz alacsony tőkével rendelkező ügyfeleknek, akik közül rengetegen képtelenek voltak törleszteni a válság után, így elvesztették otthonukat. Természetesen ez sem csak a nem fehér lakosságot érintette, viszont a legkockázatosabb hitelek aránytalanul nagy részben koncentrálódtak szegregált – tehát nem fehérek által lakott – városrészekbe, így a hitelkárosultak között is aránytalanul nagy volt a nem fehérek aránya. Mindebben szintén nem az a lényeg, hogy ez a típusú kizsákmányolás csak a nem fehérek problémája, hanem az, hogy a rasszista rendszer elemére, a szegregációra hogyan épül rá a kizsákmányolás.

A rasszista ideológia és intézmények szerepe a régi jó recept szerint az, hogy megosszák azokat a csoportokat, akiknek valójában azonosak lennének az érdekeik. Ha sikerül arra helyezni a hangsúlyt, hogy ki a jó és a rossz, a támogatásra érdemes és érdemtelen személy, ha sikerül az ekképp megosztott csoportok között felszámolni a szolidaritást, akkor a hatalom képviselői sikeresen terelték el a figyelmet a valóban fontos kérdésekről. Az igazságtalan adópolitikáról, a gazdagok számára működtetett jóléti rendszerről, az eszköztelenné vált lakhatási, szakképzési vagy oktatáspolitikáról, amelyek az egyenlőtlenségek felszámolása helyett azok konzerválását vagy súlyosbítását eredményezik.

Nyilván az említett összefüggéseken túl más példákat is lehetne hozni a neoliberalizmus és rasszizmus összefüggéseire, de ennyi is elég talán ahhoz, hogy tisztán látható legyen: a társadalmi és intézményes rasszizmus fenntartja és megerősíti a neoliberalizmust.

Éppen ezért, nem szabad pusztán egyfajta „liberális” beszédmódnak tekinteni a rasszizmust, és nem szabad „leválasztani” a neoliberalizmus-kritikáról. Nem azért, mert „nem szép így beszélni”, hanem mert enélkül nem felszámolható a rendszer.

Rengeteg aktivista dolgozik és dolgozott már Trump előtt a rendszer felszámolásán. A rasszista rendőri erőszak ellen küzdő Black Lives Matter (A Fekete Életek Számítanak); az amerikai őslakos rezervátum alá tervezett North Dakota Access Pipeline nevű kőolajvezeték ellen tüntető őslakosok (a vezetéket eredetileg máshol akarták megépíteni, de a lakosság tiltakozása miatt ide helyezték át); a minimálbér emelésért, a megélhetést biztosító bérért küzdők, a gyorsétteremi dolgozók mozgalma; a rasszista és szegényellenes rendőri vegzálás elleni „őrségek” bizonyos városrészekben és a rendőri zaklatás ellen küzdő hajléktalan aktivisták és más elnyomott csoportok – ez csak néhány jó példa arra, hogy fehér és nem fehér aktivisták hogyan tudnak közösen küzdeni a kizsákmányolás és rasszizmus ellen. Ezekre a mozgalmakra lehet és kell is építeni a baloldalnak, ha ki akar állni a munkásosztály mellett.

Érthető, hogy Trump győzelme a fehér munkásosztálybeliek csoportjára  irányítja a figyelmet, de ez nem szolgálhat ürügyként arra, hogy a rasszizmus mint rendszerkritika leválasztódjon, majd eltűnjön a neoliberalizmus-kritikából. A baloldalnak a munkásosztályra és nem a fehér munkásosztályra kell most koncentrálnia, és a munkásosztályra koncentrálásnak része kell, hogy legyen az antirasszizmus.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 330 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!