Hát igen, ahogy mostanában keserűen viccelődnek mindenfelé: Joker beköltözött a Fehér Házba.

Noha nem ez volt a forgatókönyvben.

Nem is kellettek hozzá fegyveres támadók, „terror-cselekmény”, egyszerűen jelöltette magát egy demokratikus választáson, melyet meg is nyert.

Ez azért el kell hogy gondolkoztasson mindenkit.

Túl a megrökönyödésen vagy az őszinte örömön (nyilván persze jellemző, hogy kik voltak elégedettek Trump megválasztásával), mégis mindig érdekes szemügyre venni, hogy milyen egy igazi történelmi esemény: hirtelen egy eddig rejtve maradt igazság a napvilágra kerül. Nem véletlen, hogy a fennálló rend hívei milyen gyorsan el akarják temetni, vagy legalábbis a megszokott handabandazásuk mögé rejteni, úgy beállítván az eseményt, mint amelynek „nem szabadott volna megtörténnie”, mint valamiféle váratlan balesetet.

A probléma ezzel csak az, hogy egyre több az ilyen baleset a Brexittől, Kelet-Európa egy átlagos napján át, lassan bármelyik választásig. Egyre inkább az a reális, melyet a „szakértők”, a médiák és a politikusok irreálisnak tartanak.

Trump megválasztása bizonyos szempontból: az igazság pillanata.

„Egy valóságosan a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság egy mozzanata” (Guy Debord)

Egy ilyen világban mi lenne hát logikusabb, mint megválasztani a világ legnagyobb hatalommal rendelkező emberének egy notórius hazudozót?

De nem csak arról van szó, hogy Trump nagyon ritkán látszott igazat mondani (ez a megállapítás amúgy Clintonra éppúgy érvényes), hanem hogy éppen azért győzhetett, mert olyan tökéletesen megtestesíti mai világunk igazságát: a hazugság igazságáét.

Ahogy régebben próbáltunk érvelni emellett: a „baloldal” (csak tréfálunk, szóval a jobboldal idefelé eső része) éppen azért halmoz vereséget vereségre, és tűnik olyan szánalmasan idejétmúltnak, mert hazudik a hazugságról. Azt akarja bebeszélni nekünk, hogy igazat mond – a másik oldal ilyesmivel már nem is nagyon próbálkozik.

Büszkén jelenti ki, hogy hazudik, és hogy amit mond, az gátlástalan, obszcén bunkóság. Ahányszor felháborodtak Trump bunkóságán, úgy vált Trump egyre népszerűbbé, hiszen a „balodal” képmutatása, üres moralizálása, „visszafogottsága” (mármint az igazság kimondásában)  már senki előtt sem titok.

Jobb sorsra érdemes emberek úgy gondolják, hogy a szexizmus és a rasszizmus elutasítása, a kisebbségek védelme, az alapvető jó modor stb.(ezt nevezik ugyanazek az emberek „PC”-nek) az oka a jobboldal diadalának. Szegények azt hiszik, hogy „PC” visszautasítása majd visszaviszi a baloldalt a néphez.

Jóllehet nem a „PC” a baj, hanem az őszintétlensége: maga a baloldal az, amely állandósítja a hazugságot.

Nem teljesen logikátlan, hogy ebben a perverz folyamatban a legnagyobb hazug (ámde leplezetlenül hazudozó) Trump sokak számára úgy tűnhet fel, mint aki véget vet a hazugságnak.

Lerombolja a „PC-világot”: remek, mi?

„A spektákulum a létező rend önmagáról szóló, végeérhetetlen beszéde, öntömjénező monológja” (Guy Debord)

Az, hogy a hivatalos politika egy irgalmatlan tragikomédia, hogy valódi tétek nélkül nem más, mint egy egyre szánalmasabb és alpáribb, mind kevésbé szórakoztató valóságshow – mára közhely. Miért ne lenne igen racionális akkor, hogy egy egyenesen a valóságshowkból érkező, tahó csepürágót választunk magunk felé elnöknek?

De nem csak bohóc ő, hanem „menedzser” is. Cégvezető. „Tehetséges üzletember”. Hát nem ez a csúcsok csúcsa? Nem rágták elégszer a szánkba, hogy az a leghelyesebb, ha úgy vezetnek államokat, ahogyan egy vállalatot vezetnének? Trump for President.

Trump amúgy egy (legtöbbször saját szavazói által is) megvetésre érdemes figura: de hát nem vetjük meg az összes politikust? Sőt magát a mostani, hivatalos politikát is?  Nem racionális, ha a legnagyobb gonosztevőt választjuk elnöknek? Legalább megmutatja, hogy mit gondolunk magáról például az elnöki hivatalról is.

Trump nagy valószínűség szerint nem nagyon fog válogatni az eszközökben: de hát az állandósult rendkívüli állapot világában nem egy ilyen erkölcsi skrupulusokkal nem rendelkező vadbaromra van éppen szükségünk?

Nem kétséges, ez a vulgáris, hazug, gátlástalan, rasszista, érzéketlen, nárcisztikus, tudatlan, nihilista, kapzsi senkiházi: korunk hőse.

„Azokból a nőkből, akik a férfiakhoz akarnak hasonlítani, azokból hiányzik az ambíció”

A megdöbbentő számok bejárták a magyar sajtót is: Trump nőket érintő, a lehető legdurvább kiszólásai, az egész lényéből áradó durva macsó szexizmus, az abortusz-törvény szigorításával kapcsolatos álláspontja, az őt szexuális erőszakkal vádoló beszámolók és még ezer dolog ellenére a szavazásban részt vett amerikai nők 42 százaléka Trumpra szavazott az elnökválasztáson.

Először is megint leszögezhetjük: a nők mély megvetéséről tanúskodik az a vélemény, hogy a nők kizárólag „a női kérdések” mentén adják le szavazatukat, vagy éppen számukra a legfontosabb kritérium a jelölt neme (jellemző, hogy mennyire nem működött a „Hillary Clinton, az első női elnök”-trakta). Bármilyen hihetetlen, a nőket más dolog is érdekelheti, mint ezek a problémák...

Valószínűleg a Trumpra szavazó nők a lehető legkevésbé értenek egyet a nőket érintő szavaival és tetteivel, de hát ki ért mindenben egyet azzal a jelölttel, akire szavaz? Az is bizonyos, hogy ezek a nők aligha engednék meg, hogy férjük, barátjuk, apjuk vagy férfitestvérük olyan szavakat használjon a nőkkel kapcsolatban, mint Trump, de hát hányan szavaznak befogott orral olyan figurára, akit amúgy semmire sem becsülnek és a magánéletükben a lakásukba se engednék be?

Még a számok sem nagyon különbözőek: elsősorban a fehér nők (53 százalék) és a diplomával nem rendelkező nők (62 százalék) szavaztak Trumpra. Pontosan ugyanaz a két társadalmi réteg, mint a férfiak esetében. 

Örülni persze ez ügyben nincs minek nagyon, ahogy a régi bon mot tartja: „azok a nők, akik a férfiakhoz akarnak hasonlítani, azokból hiányzik az ambíció”.

Azaz a gond ugyanaz, mint a férfiak esetében: maga a Trump-szavazat. Ezért tévedés azt gondolni, hogy a „liberális feminizmus” (mely mára szerencsésen szitokszó lett a magyar „baloldalon” is: azaz mindig van lejjebb) bukott volna meg: dehogy, maga a liberalizmus bukott meg tout court, ha már valami.

Teljesen megzavarodott emberek magát a feminizmust teszik meg a szélsőjobboldal okává („A fehér proli rég le van szarva, azt lehet cikizni büntetlenül. Aztán csodálkoznak, hogy tömegével áramlanak a szélsőjobbhoz.”), mert szerintük – az isten tudja, miért egyébként - képtelenség egyszerre harcolni a kizsákmányolás ellen és a nők jogaiért. Pedig alighanem csak így lehet: a modern patriarchátus és a tőkés rendszer intim kapcsolatban vannak egymással, a kapitalizmus hímnemű.  Minden bajunkért nem  Jean-Sol Partre et la duchesse de Bovouard a hibás ám, hanem talán éppen fájó hiányuk….

Hiszen attól tartunk, hogy a fehér nők éppen ugyanazért szavaztak Trumpra, mint a fehér férfiak: ez az, ami igazán aggasztó.

Túl az elit-ellenességen, a bevándorláson, a szegény magára hagyott (természetesen fehér) munkásosztályon és így tovább, hát bizony a számok itt sem hazudnak: a latin nők 26 százaléka szavazott Trumpra, a fekete nők 4 százaléka...

Azaz a bőrszín, ami számít.

Mert hát túl mindenen, mégis ez a helyzet: Trump legfőbb stratégiája abban állt, hogy a heteró fehér férfiembert szembeállítsa mindenki mással, a nőkkel, a színesekkel, a bevándorlókkal, a melegekkel, az „elittel” és még az isten tudja, kikkel. A fehér nők többsége pedig úgy döntött, hogy az ő helye a fehér férfiak mellett van, nem a „másik oldalon”. Számukra fontosabb volt a fehér férfi (ne tévedjünk, még mindig domináns) pozíciójának a védelme, mint az abortuszhoz való jog, a szexizmus visszautasítása, az egészségbiztosítás védelme; fontosabb a fehér férfi „dühe”, mint mindenki más méltósága; fontosabb a bevándorlásról való hazudozás támogatása, mint a latin, vagy a muszlim nők jogai.

Ezek a fehér nők pont olyanok, mint a fehér férfiak: nincs ennél rosszabb hír.  

A mostani választások legfélrevezetőbb közhelye valahogy így szólt: „a magára hagyott munkásosztály Trumpra szavazott”. Ez nem csak azért nem igaz, mert a baloldal legnagyobb gondja (nem csak Amerikában) elsősorban az, hogy potenciális támogatói el sem mennek szavazni (éppen mert megszűntek támogatók lenni), hanem mert óriási túlzás mindez. Illetve több annál: politikailag-ideológilag motivált mítosz. Mert hát miért csak a „Reagan democrats” vagy a „rust belt” dezindusztriált területeinek a fehér, kétkezi munkásai lennének a „munkásosztály”? Akik ráadásul az égvilágon semmi szolidaritást nem mutatnak azokkal, akik szintén a munkáosztály részét képezik: az egyedülálló, dolgozó anyákkal, a szolgáltató szektor színes kizsákmányoltjaival, az ideiglenes munkákból tengődő milliókkal, a még politikai jogokkal sem rendelkező „bevándoroltakkal” és így tovább.

Kik lennének a munkásosztály, ha nem ők?

Igen, persze igaz, ha a kétségbeesett nép egy része utolsó sikolyával a szélsőjobb karjaiba veti magát, az mégiscsak azért van, mert nem talál más alternatívát a mostani katasztrófában, ahová bölcs jobb- és baloldali politikusai vezették. A szélsőjobb pedig semmi más nem tesz, mint hogy valós felelősöket nevez meg („elitek”) és képzeletbeli bűnbakokat gyárt (bevándorlók, melegek, feministák stb.).

Mindkettő igen népszerű.

De azért ne tévesszük szem elől a tényt, hogy a „rendre vágyó” fehér középosztályon kívül, amely most kétségbeesésében a (szélső)jobboldalra szavaz, mindenki más is szenved a munkanélküliségtől, a jövőtlenségtől, a szegénységtől, a vérlázító gazdasági, szociális és kulturális katasztrófától és így tovább. Hiszen a tipikus (szélső)jobboldali szavazó még mindig a fehér középosztálybeli férfi, akinek nem kívánjuk kisebbíteni problémái jelentőségét, de azt sem szeretnénk elhallgatni, hogy olyan országokról beszélünk, ahol a más bőrszínű (latin, arab, fekete vagy éppen roma), vagy más nemű polgártársaik sokkal inkább ki vannak téve az alacsony fizetéseknek, a megalázó, átmeneti munkáknak, a diszkriminációknak, a mindennapi erőszaknak.

Az elszegényedéstől jóval szélesebb társadalmi rétegek szenvednek, mint a most kirajzolódó fehér, alsó-középosztályi (szélső)jobbos bázis. Mi akkor az ő specifikumuk?

Hát persze: az, hogy fehérek.

Mi az ő szenvedésük specifikuma?

Az, hogy ezt okozzák valakik: és tudjuk kik.

Ezt a betegséget rasszizmusnak hívják: nagyon is kezelhető, intellektuális erőfeszítéssel, morális tartással és emberi tisztességgel.

Ebben tudunk segíteni.

De ha ezek a komoly bajban levő emberek azt akarják, hogy a „bevándorlóktól”, a feminizmustól, a „PC”-től, a kulturális nyitottságtól, az emberi szolidaritás kötelességeitől  védjük meg őket (ahogy már a „baloldalon” is kezdik susogni a fülünkbe), akkor egyenesen meg kell mondani nekik a szemükbe: ezen mi nem tudunk segíteni. Nem arról van szó, hogy „megfelelő kérdéseket teszitek fel, csak rossz válaszokat adtok rájuk” – nem, a kérdéseitek is rosszak. 

Most nagyon úgy tűnik (és nem csak Kelet-Európában), hogy a baloldal válasza a Brexitre, Trumpra és a közelgő katasztrófákra (Franciaország... hogy csak egy példát mondjunk) a working class valamiféle fetisizálása lesz.

Egyrészről persze nem kétséges: a blairizmus, a clintonizmus és provinciális leágazásai, mint például Gyurcsány Ferenc stb., az első számú felelősei a baloldal ideológiai, kulturális, politikai hanyatlásának. Bizonyos szempontból Trump nem más, mint az „osztály helyett rassz” legradikálisabb kifejeződési formája.

Másrészről azonban jelenleg a baloldal sem tesz mást, mint hogy megfosztja minden sokszínűségétől ezt a munkásosztályt, amely már kizáró jellegű fogalommá válik, melyet nem közös élethelyzetek, vagy még inkább a szolidaritás egy közös ideája definiálnak, hanem a közös származás, a közös „ kulturális értékek”, végső soron pedig a bőrszín. Ez már egy olyan „osztály”, amely a régi szép világba vágyik vissza, ahol még valódi közösség volt, valódi szolidaritás, ahol még nyitott ajtónál lehetett aludni, miközben olyan jövőről álmodik, ahol kizárunk a közösségből embereket, ahol nem illet meg mindenkit a szolidaritás, ahol falakat emelünk mindenfelé. És persze ez a fetisizált „osztály”, ha (mint láthatjuk) nem is kizárólagosan férfiakból áll, de reprezentációja nagyon is tipikusan maszkulin, viril, macsó, kétkezi munkás (mintha a szolgáltató szektorban gyakran még rosszabb körülmények között kizsákmányoltak nem lennének „munkások”), heteroszexuális, egyszínű.

Mármint hogy: fehér.          

Azonban ez nem egy társadalmi osztály: ez egy veszedelmes mítosz.

 Balázs Gábor

A cikk a rednews honlapon is megjelent.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 330 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!