„Egy kívánságom van, hogy ezt a Magyarországot túléljem” – ezt válaszolta 2009-ben Csorba Jani arra a kérdésre, hogy mit kívánna, ha volna három kívánsága.

Nem élte túl.

Csorba Jani A Város Mindenkié csoport tüntetésén, 2014-ben. Fotó: Vörös Anna

Jani segítőkész, barátságos, vidám, bátor és – a szó legszemélyesebb és legfontosabb értelmében – baloldali ember volt. Thoreau írta John Brownról (aki 1859-ben elfoglalt egy fegyverraktárat, hogy felszabadítsa és felfegyverezze a környék rabszolgáit), hogy „magára emberként és bármely és minden kormányzattal egyenrangúként tekintett”[1]. Ez jutott eszembe arról, amilyen magától értetődő volt Jani számára, hogy kétkezi munkásként és hajléktalanként is egyenrangú félként beszél a kerületi polgármesterrel, attól függetlenül, hogy neki a nyakkendője többe került, mint amennyit ő egy hónap alatt guberálásból össze tudott szedni.

Tudta, hogy attól, hogy „hajléktalanok”, nincs rendjén, hogy a saját kunyhójában elhunyt szomszédját a lábánál fogva húzzák ki az erdőből, hullazsákban.

Tudta, hogy ha már azt a jogát nem ismeri el „ez a Magyarország”, hogy lakásban lakjon, ahhoz joga van, hogy ha maga megteremti a megélhetését (guberálás mellett alkalmi munkából, amíg az egészsége bírta, amikor volt munka, és amikor kifizették), és a lakhatását is (egy saját maga építette kunyhóban), akkor legalább békén hagyják – őt is, és azokat a kunyhólakókat is Csepelen vagy Külső-Ferencvárosban, akiket közösen próbáltunk megvédeni.

Nem hagyták békén. Úgy tudom, hogy valakit az uralmon lévő párt vezetői közül – mindegy, kit – zavart, hogy ott laknak. Bántotta a szemét, a reptérre menet, vagy jövet. Leszólt. Az egyik nagy „hajléktalan-ellátó” szervezet egyik vezetője úgy adta ezt tovább Janiéknak ott az erdőben, mint egy „erős megrendelést”. Amikor a háborús uszító George W. Bush 2006-ban Magyarországra jött az 1956-os forradalom félévszázados évfordulója kapcsán (micsoda megtiszteltetés), szintén leszóltak. Nem akarták, hogy a „szabad világ vezetője” a reptérről a városba vezető úton lássa a kispesti erdőben élők kunyhóit. A „hajléktalan-ellátók” pedig visszaszóltak, hogy ez nem így működik.

Régi szép idők.

Az erdészeti hatóság – ahova érkezett egy lakossági bejelentés is – egyébként nem akart semmi rosszat, csak alkalmazták a jogszabályokat. És noha Thoreaunak igaza van abban, hogy „a törvénytisztelet még az egyébként jóindulatú embereket is naponta az igazságtalanság cinkostársaivá teszi”[2], az erdészeti hatósággal történt személyes egyeztetésen úgy tűnt, hogy őszintén sajnálják a helyzetet és Janiékat is, és végül méltányosságból hosszabb – tavaly októberi – határidőt adtak nekik az „erdő eredeti állapotának a helyreállítására”.

A „megrendelés” végrehajtása viszont ennél sürgősebb volt, és Janiéknak már a nyáron le kellett rombolniuk a saját otthonaikat: „Sok éves munka... meg az élet, hogy itt voltunk... és ilyen hamar szétment. Látod, pikk-pukkra szét lehet szedni. De nehéz volt összeépíteni. Nem hiszek abban, hogy nekem lesz egy biztos helyem” – mondta Petróhai András, Jani jóbarátja és szomszédja, és a többiek is így éreztek.

A hajléktalan-ellátó szervezetek a szokásosnál több erőforrással segítették Janiékat, hogy a kunyhók lebontása után fizetős szállókban tudjanak lakni addig, amíg az Utcáról Lakásba Egyesület önkéntesei Janiékkal közösen (részben közadakozásból, részben a hajléktalan-ellátó szervezetek támogatásával) felújítanak két önkormányzati bérlakást. „Ha egyszer az a megrendelés, hogy a látvány elviselhetetlen, és itt élni elviselhetetlen, akkor kell, hogy legyen rá forrás” – mondta az egyik szervezet egyik vezetője ott az erdőben. („Látvány”, „itt élni”, ilyen sorrendben; „elviselhetetlen”.)

Janinak és Erikának viszont az volt elviselhetetlen, hogy anélkül vesztették el korábbi otthonukat (és a lakóközösségüket), hogy biztosak lehettek volna abban, lesz hol lakniuk. Ha ez máshogy történik, Jani és felesége, Csorba Jánosné Nuver Erika, aki egy évvel ezelőtt halt meg, talán most is köztünk lenne.

Köztünk lennének, ha az életük nagy részében nem lettek volna megfosztva attól, hogy rendesen ehessenek, és rendesen lakhassanak valahol.

Én nem akartam írni erről. De napok óta nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen sok embert kellett eltemetnünk az elmúlt években, és senkit sem hetven-nyolcvan-kilencven évesen. Jani még nem volt 50 éves. Erika sem. Ő 24 éves kora óta volt hajléktalan. Állami gondozott volt, mint Némedi Lászlóné Hajdu Gabriella, akit tavaly temettünk el, és aki azt mondta, hogy „én a születésemtől fogva vagyok hajléktalan... és hogy megalakult ez a csoport [A Város Mindenkié], már tényleg úgy vagyok vele, hogy tegyünk azért, hogy mások ne járjanak így”.

Ahogy Gabinak, úgy Janinak és Erikának is annyira elérhetetlennek tűnt, hogy valaha lakásban, saját lakásban (legalább saját bérlakásban) lakjanak, hogy ez fel sem merült bennük, egészen addig, míg egyszer csak érkezett egy „megrendelés”, és ebben a krízishelyzetben A Város Mindenkié csoporttal közösen végül (tavaly szeptemberben) ki tudtak harcolni egy romos bérlakást, amiben viszont már sohasem élhettek együtt.

Engels írta a Munkásosztály helyzete Angliában című munkájában, hogy „ha valaki valakin testi sértést követ el, mégpedig halált okozó testi sértést, ezt emberölésnek nevezzük; ha a tettes előre tudta, hogy a testi sértés halálos lesz, tettét gyilkosságnak nevezzük. Ha azonban a társadalom [...] ezreket megfoszt nélkülözhetetlen életfeltételeiktől, s olyan viszonyok közé taszítja őket, amelyek közt nem képesek élni, [..] ha a társadalom tudja, nagyon jól tudja, hogy ilyen körülmények között ezreknek kell áldozatul esniök, és mégis fenntartja ezeket a körülményeket — akkor ez éppolyan gyilkosság, mint az egyes ember bűntette”.[3]

A szegénység: elnyomás és erőszak.

Egy társadalmi-politikai berendezkedésnek nem csak akkor vannak halálos áldozatai, ha az állam tüntetőkre lövet. Azért, mert nem végeznek ki embereket, még vannak, akik belehalnak az elnyomó, igazságtalan társadalmi viszonyokba, a hajléktalansággal és a nyomorral – vagy éppen a nők elleni erőszakkal – kapcsolatos állami gondatlanságba.

Jani nagyon fog hiányozni nekünk.

Gyújtottunk gyertyákat.

De a méltó megemlékezés az, hogy segítünk egymásnak „túlélni ezt a Magyarországot”, és közben dolgozunk egy másik, olyan Magyarországért, amiben nem csak az nem lesz senkinek az osztályrésze, hogy nem éli túl, hanem az sem, hogy azt kelljen kívánnia, hogy túlélje. Hogy „teszünk azért, hogy mások ne járjanak így”.

* * *

[1] Henry David Thoreau: A Plea for Captain John Brown. In. Writings of Henry David Thoreau, IV. kötet. Boston: Houghton Mifflin Co., 1906. 425. o.

[2] Henry David Thoreau: A polgári engedetlenség iránti kötelességről. In. Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás. Budapest: Napvilág Kiadó, 2016. 31. o.

[3] Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában. In. Karl Marx és Friedrich Engels művei. 2. kötet. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1958. 301. o.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 340 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!