Kit hívott fel már Donald Trump, és miről beszélgettek? Az elmúlt hetekben szinte minden ország vezetőjét ez a kérdés foglalkoztatta. És nem meglepő módon szinte mindenki, akit Donald Trump felhívott, arról számolt be, hogy országát nagyra becsüli és támogatja az Egyesült Államok leendő elnöke. Míg Magyarországot elsősorban Orbán Viktor és Donald Trump beszélgetése foglalkoztatta, érdemes a híváslistát és a hívások időzítését régiós perspektívában is megvizsgálni.

Fotó forrása: Esquire

Összehasonlító telefonológia

Két hete, közvetlenül a Putyinnal való telefonbeszélgetést követően Trump beszélt Petro Porosenko ukrán elnökkel, és az utóbbi elmondása szerint maga hozta szóba az Ukrajna elleni orosz agresszió témáját. Pár nappal később pedig a lengyel elnökkel, Andrzej Dudával beszélt, és az Egyesült Államok egyik legfontosabb régiós NATO-szövetségesét megerősítette abban, hogy az Egyesült Államok az erős kapcsolat fenntartására törekszik.

Mindez annak tükrében válik érdekessé, hogy Donald Trump a kampányban azzal keltett feltűnést, hogy az oroszokkal való kibékülést, a szankciók eltörlését, a Krím Oroszország részeként való elismerését, és Európában kevésbé aktív, a NATO-t háttérbe szorító kül-és védelmi politikát ígért - tagadta továbbá azt az egyértelmű tényt, hogy Oroszország katonailag beavatkozna Ukrajnában. Természetesen az első diplomáciai telefonbeszélgetésekre nem érdemes politikai mélyelemzést alapozni. Biztosnak tűnik ugyanakkor, hogy a kampányban Oroszországhoz számos személyes, üzleti, és politikai szálon kapcsolódó elnöknek nem lesz olyan könnyű barátságot kötni az orosz elnökkel, mint azt sokan gondolják.

Stratégiai kiszámíthatatlanság

Donald Trump az eddigi legkiszámíthatatlanabb amerikai elnök. Kiszámíthatatlansága egyszerre fakad politikai tapasztalatlanságából, illetve vegyes személyi döntéseiből: körülbelül egyenlő arányban támogat hozzá lojális, unortodox politikai nézeteikről ismert jelölteket és a Republikánus Pártban elismert, a mainstreamhez tartozó, sokszor őt korábban kritizáló szereplőket. Mindez a külpolitikában különösen nem segíti a tisztánlátást.

Trump nemzetbiztonsági tanácsadója például a Putyinnal közösen vacsorázgató és az Oroszországgal baráti viszonyt szorgalmazó Michael Flynn lett, ugyanakkor az átalakulást vezető csapatban jelen vannak és komoly szerepet játszanak az elismert konzervatív think-tank, a Heritage vezetői – mely intézet pedig kifejezetten a NATO megerősítésére, és az Oroszországgal szembeni realista-konfrontatív szerep elfoglalására bátorítja az új elnököt.

Arról nem is beszélve, hogy Trump már a kampányban is egyszerre szorgalmazta az elkülönülésen alapuló külpolitikát (pl. A NATO vonatkozásában), és ígért erős beavatkozást (pl. Szíria és az ISIS kapcsán), továbbá növekvő védelmi kiadásokat– a kettő pedig nehezen összeegyeztethető. Az elnök legközelebbi munkatársai pedig kíméletlen küzdelmet folytatnak a nyilvánosságban is egymással azért, hogy a Trump-lojalista Giuliani, vagy éppen a Trumpot bíráló, de a Republikánusoknak kedves Mitt Romney legyen a külügyminiszter. Anne Applebaum közíró találóan úgy fogalmazott: hátrányban érzi magát, mert soha nem nézte Trump valóságshow-jait, és talán ezért nem érti személyi politikáját.

És valóban: Trump politikája szándékoltan kiszámíthatatlan. Ahogy még a kampányban fogalmazott: „A mi nemzetünknek kiszámíthatatlanabbnak kell lennie. Jelenleg teljesen kiszámíthatóak vagyunk". Trump számára a kiszámíthatatlanság, a meglepetés, a részleteket fedő balladai homály a játék és a stratégia része. Ahogy Vlagyimir Putyin számára is.

Két dudás?

Többek között éppen ez a párhuzamos kiszámíthatatlanságra törekvés lehet egy komolyabb, hosszú távú szövetség akadálya Oroszország és az Egyesült Államok között. Mihail Hodorkovszkij, Putyin másfél évtizede bebörtönzött, és három éve kiengedett politikai ellenfele szerint például Putyin jobban örült volna Hillary Clintonnak, egy kiszámítható ellenfélnek, mint Donald Trumpnak, egy kiszámíthatatlan szövetségesnek. A kölcsönös kiszámíthatatlanságra nehéz bizalmat alapozni. Mint ahogy azt is nehéz megjósolni, hogyan viselkedik Trump egy valódi konfliktus- vagy krízishelyzetben.

Putyin pedig már most mindent megtesz azért, hogy tesztelje a megválasztott elnököt – még hivatalba lépése előtt. Aleppóban az elnökválasztás után ismét civil célpontokat, köztük iskolákat és kórházakat célzó, rengeteg civil áldozatot követelő offenzívát hajtottak végre a szír és az orosz erők – kiváltva a Kongresszus republikánusainak elítélő nyilatkozatát – de Trump stábjáét nem.

A kelet-ukrajnai Mariupolban szintén vad támadásba kezdtek az oroszbarát szakadárok, ami komoly ellenérvet szolgáltat majd a szankciók folytatása mellett. Oroszország egyre több fegyvert telepít Kalinyingrádba.

Érdemes egy pillantást vetni az orosz külügy nyilatkozataira is. A helyettes külügyminiszter például egy, a választás utáni interjúban egyszerre hozta kényelmetlen helyzetbe és alázta meg Trump stábját azon mondatával, mely szerint orosz diplomaták rendszeresen egyeztettek velük a kampány idején; és hűtötte az optimista elvárásokat, mondván: nem számít enyhülésre az orosz-amerikai kapcsolatokban.

Az orosz külügyi szóvivő pedig ezen túlmenően meggyőződéssel állítja, hogy Donald Trump megválasztását a zsidó érdekkörök támogatták - ami jól mutatja, hogy nem számít, ki az elnök Washingtonban, az összeesküvés-elméletek mindenképpen megtalálják. A Kreml által irányított médiában sem rózsaszín ködbe burkolva láttatják az új elnököt. Több hír szól a Trump elleni tüntetésekről, a leendő elnökkel kapcsolatos félelmekről, illetve a megválasztása körül felmerült választási csalás gyanújáról, mint a vele kapcsolatos pozitív várakozásokról. 

Mindez nem véletlen: Putyin gazdaságilag meggyengült rendszerének sokkal inkább szüksége van Washingtonban egy ellenségre, mint egy barátra. A Kreml fő célja, hogy az Egyesült Államok gyengének, megosztottnak, mégis veszélyesnek és fenyegetőnek tűnjön.

A Kremlnek nem célja a megegyezés, hanem a konfrontáció és a konfliktus. Az oroszok szemében évek óta Amerika a főellenség, és a gazdasági világválság kezdete óta Putyin csak a krími, majd a szíriai beavatkozással tudta jelentősen feltornászni népszerűségét. Bár Donald Trump számára Oroszországnál sokkal kényelmesebb ellenség lenne a radikális iszlám terrorizmus (kampányának egyik fő témája), a két ország viszonyát nem ő egyedül formálja.

Nem véletlen, hogy Trump elődjeinek sem sikerült Putyinnal érdemi pozitív viszonyt kialakítani. George W. Bush 2001-ben még arról beszélt, hogy Putyinnal való első találkozásakor „Mélyen belenéztem a szemébe, és nagyon megbízhatónak és egyenesnek találtam (…) megéreztem valamit a lelkéből”. Később azonban a két vezető viszonya megromlott. Hatalomra kerülésekor Obama is a kapcsolatok újraindítását ígérte – aztán az ukrán válság idején ez a kísérlet összeomlott.

És ha Trump újra is akarná értelmezni az amerikai érdekeket (például saját üzleti érdekeivel azonosítva őket), akkor sem lenne könnyű dolga. A kormányzás nem egyszemélyes show, az amerikai elnök nem teljhatalmú uralkodó. Többek között a kongresszusra van utalva, mely adott esetben impeachmenttel akár el is távolíthatja.  A Kongresszus republikánus külpolitikai vezetői pedig nem nagyon engednek majd 180 fokos politikai fordulatot az USA NATO-és Oroszország-politikájában.

A barátságon túl  

Az amerikai-orosz kapcsolatokban a legvalószínűbb forgatókönyv ennek alapján a rövid, felszíni enyhülés utáni erősödő konfliktus. Nehéz elképzelni, hogy két olyan politikai vezető, aki a külpolitikát a nemzeti büszkeség szításának eszközeként, és egyébként zéró összegű játszmaként fogja fel, előbb-utóbb ne keresztezze egymás útját. Ahogy Ivan Krastev fogalmaz: „Készüljünk fel az eddigi legerőszakosabb enyhülésre”. Trump és Putyin vélhetően hamar túljutnak majd a barátságon - és ádáz ellenfelekké válhatnak.

Ha ez a forgatókönyv bekövetkezik, az alááshatja a magyar kormány washingtoni ambícióit is. Orbán bátorítást nyert Donald Trump kampányban hangoztatott izolacionista (elszigetelődő), menekültellenes, NATO-kritikus és oroszbarát mondataiból.

Amennyiben azonban a két nagyhatalom közti viszony elmérgesedik, úgy Magyarország notóriusan alulfizető NATO-tagként (szemben a lengyel két százalékkal, Magyarország a GDP 1 százalékát költi csak védelemre) és Oroszország egyik legfontosabb régiós szövetségeseként (Orbán szerint „barátjaként”) még több kritikát kaphat Washingtonból, mint eddig.

A magyar kormány akkor sem lesz viszont könnyű helyzetben, ha teljesül egyesek rémálma az USA Európából és a NATO-ból  való visszahúzódásáról és Oroszország előrenyomulásáról. Bár a nyugati szövetségi rendszer tagjaként kényelmes a keleti nyitás, és jól jönnek az azzal járó politikai és főleg anyagii előnyök, nyugati szövetségesek nélkül ez már jóval kényelmetlenebbé válhat. Magyarország függetlenségére és szuverenitására ugyanis nem az Egyesült Államok és Brüsszel, hanem Oroszország jelenti a fő fenyegetést. Az Egyesült Államok visszahúzódása esetén a magyar kormány az eddigieknél is erősebb függésbe kerülne Moszkvától és bábállamot vélhetőleg Orbán Viktor sem szeretne vezetni.

Krekó Péter

A szerző a Political Capital elemzője.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 340 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!