„49 éves vagyok. Korábban egy iskolában dolgoztam, de aztán átjöttem ide, mert jobb volt a fizetés. Néha rémálmaim vannak.”

(Kép forrása: matisz.org)

Bea takarítónő. Egy budapesti kórházban dolgozik, négy éve. Még véletlenül se szeretné, ha kiderülne, hogy melyikben. Most meg pláne nem, a botrányok miatt. Félti az állását, fél a felelősségre vonástól. Joggal – teszi hozzá, mert még ő is érzi, hogy a történetek, amiket mesél, és amiktől néha ő maga is elborzad, veszélybe sodornák az állását.

A Dél-pesti Kórház mosdójában öt napig feküdt egy holttest, mielőtt rátaláltak. Napokig szörnyülködött a sajtó, hogy történhet meg ilyen. Azonnal felelősöket kell találni, azonnal meg kell reformálni az egészségügyet – ez volt a konklúzió. Aztán alig néhány nappal később egy győri kórházban hasonló tragédia történt. Alapvető, rendszerszintű hibáról van tehát szó, ami nyilván bonyolult, rengeteg tényezőből áll, és valóban, azonnali megoldást követel. Mert senki sem halhat meg egy kórház mosdójában úgy, hogy napokig nem találják meg.

Mégis megtörtént, kétszer is.

Az ügyben egyedül érdemben megszólaló kormányzati szereplő, Ónodi-Szűcs Zoltán kifejtette, hogy szerinte nem a magyar egészségügy okolható az esetekért. Az egészségügyi államtitkár szerint ugyanis sokkal inkább az a probléma, hogy vannak olyan mellékhelyiségek Magyarországon, ahova emberek beszorulhatnak. Emellett fontos kérdésként azt is kifejtette, hogy hogyan volt ellenőrizve a külső cég által végzett takarítás - így hárítva át a felelősséget az omladozó egészségügyről egyből a takarítással megbízott  cégre. Az államtitkár szavaiból egyetlen egy dolog fontos: felhívta a figyelmet arra, hogy bizony, egy egészségügyi intézményben nem csak orvosok és ápolók vannak. Hanem sok más ember is, akiknek a munkakörülményei szintén fényévekre vannak az ideálistól. Csakhogy ma a kórházi kisegítő személyzetnek egyetlen lehetősége van arra, hogy bekerüljön a hírekbe, és ez sajnos az a pont, ahol bűnbakot csinálnának belőlük egy olyan rendszerben, amely ezer sebből vérzik. Beszéljünk tehát egy kicsit róluk.

Bea nem az érintett kórházak egyikében dolgozik. „Megtörténhet ez bármikor, nálunk is. Talán hamarabb észrevennénk, de egyáltalán nem vagyok benne biztos” – mondja. Amikor azt kérdezem tőle, szerinte kit kell felelősségre vonni egy ilyen eset után, megvonja a vállát.

„Én nem felelőst keresnék. Mert abból van rengeteg. De meg tudom mindet magyarázni. A portás nem jegyezhet meg minden embert, aki bemegy a kórházba, hogy aztán a nap végén leszámolja, hogy mindenki kijött-e, akinek nem szabad bent maradnia. Az orvosnak fogalma sincs róla, hogy ki a beteg, a lapját ismeri, ránéz, megvizsgálja, de édes mindegy neki, hogy ki fekszik az ágyban, ha épp nincs ott senki, akkor legfeljebb megnyugszik, hogy hazament a beteg, vagy átvitték máshová. Az ápoló az egész műszakot végigrohanja, ismeri a beteget, de alig van rá ideje, három műszakban dolgozik, még akár azt is gondolhatja, hogy pont az ő műszakja előtt volt valami változás, aztán nem gondol rá többet, mert így is van elég feladata, csak győzze végigcsinálni. És persze a takarító. Hogy miért nem ment be a vécébe, miért nem talált rá, miért nem takarít rendesen” – ezt már keserű hangon sorolja. Bea szerint sokan el se tudják képzelni, hogy mennyi munkát végez az a takarító, aki egy kórházban dolgozik. Kemény fizikai munka ez, végeérhetetlenül, ha tiszta a folyosó, átnéznek rajta, ha koszos, akkor egyből minden az ő hibája.

„Ne értse félre, nem azért mondom, hogy sajnáljanak. Ez a munkám, és néha igenis büszke vagyok rá, hogy egy kórházban dolgozom, nagy szó ez nekem, 8 általánossal, még ha a munka olyan is, amilyen. De azért ez nem egy fáklyásmenet, meg nem olyan, mint a sorozatokban, hogy csillog-villog a kórház, és mindenki mosolyog benne” – magyarázza.

Egy kórházi takarító napi 8 órában (plusz persze a túlóra, amit vagy kifizetnek, vagy nem) robotol. Hajnalban, éjszaka, hétvégén, ünnepnapon is – ez sem az a szakma, amire ne lenne az év minden napján, minden órában és percben szükség. A bérezés viszont megalázóan alacsony, 80 ezer forint körül mozog, vagyis nagyjából a minimálbér az, amiért ma egy takarító a lelkét is kidolgozza. És akkor arról még nem beszéltünk, milyen lelki terhekkel jár ez.

„Amit én még nem láttam az emberi méltóság elvesztéséből, az nincs is. Felszakadt varratok, hányás, vér, ürülék. Haldokló emberek, halott emberek. Rohangálok az emeleten, feltörlöm, amit látok, tíz perc múlva ugyanolyan, kipucolom tízszer a vécét, de ha hét életem lenne, akkor se lenne elég. Nem akarom túlmagyarázni, mert felesleges. Néha rémálmaim vannak attól, ami aznap történt. Fogalmam sincs, hogy mások hogy bírják, én nehezen.”

Akkor miért csinálja? Miért nem megy vissza az iskolába?

„Nehogy azt gondolja, hogy én egy szent vagyok, egyikünk sem az. Csúsztatják az ezreseket a zsebembe, hogy toljam ki a beteget az udvarra, hadd gyújtson rá. Vagy hozzak egy tiszta lepedőt, meg ugorjak ki a boltba valami ehető kajáért. Egy ideig nem fogadtam el semmit, mert hát mit tudom én, hogy mit szabad enni meg szabad-e cigizni, mondjuk egy amputált lábbal. Aztán elmúlt ez is, a fizetést ki kell egészíteni, egy iskolában soha nem kapnék ilyen pluszpénzeket.”

Bea szerint épp ezért nem felelősöket kell keresni, hanem a kórházakat kell élhető hellyé tenni. Ahol sem az orvos, sem az ápoló, sem a többi, a kórházban dolgozó ember (és itt külön kiemeli, hogy nem csak takarítók vannak, hanem egy sor más ember is, a portástól a büfésig) nem túlterhelt, megfelelő körülményeket biztosítanak a munkavégzésükhöz, egyáltalán – elegen vannak ahhoz, hogy ne robotolják halálra magukat, és mindezért tisztességes bért is kapnak, és mellé megbecsültséget is.

„Vegyszerek, gyógyszerek közt matatok, azért ez nem kis felelősség, még akkor is, ha én csak a takarító vagyok. Amikor felvettek állásba, akkor egy 10 perces beszélgetésen mondták el, hogy milyen szabályokra kell egy kórházban figyelni. Felmosok, meg törlöm a csempét, ezek a fő feladatok, de közben azért lássuk be, betegek közt dolgozom, és ha őszinte akarok lenni, akkor nem vagyok benne biztos, hogy én magam minden előírásnak megfelelek, miközben ide-oda járkálok. Persze, vannak szabályok, hogy mit lehet, meg mit nem lehet. Nem nyúlhatok műszerekhez, semmilyen orvosi eszközhöz. De például pont ma az egyik betegnek teljesen ki volt csavarodva a karja, úgy csöpögött az infúzió. Kérte, hogy toljam odébb, hogy a karját kényelmesebb helyzetbe rakhassa. Akkor most milyen szabályt szegtem meg? És hagytam volna, hogy ott feküdjön, kicsavart karral?”

Kórházi takarítót ma többnyire tapasztalat és bármilyen szakképzettség nélkül, általános iskolai végzettséggel felvesznek. És keresnek is, folyamatosan embereket ilyen az állásokba, rengeteg kórházban, az év minden napján. „Nem mondom, hogy ezt bárki képes élete végéig csinálni. Sokan hamar kilépnek, amikor rájönnek, milyen is ez a munka pontosan. Gyomor kell hozzá, meg teherbírás. Anélkül jobb bele se vágni” – összegez Bea. Aztán rohan is haza, másnap reggel 4-kor kezdi a műszakját. Ha szerencséje lesz, akkor nem történik majd semmi, mondja. „De mindig történik valami...”

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 340 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!