Mi tesz egy országot sportnemzetté? A világversenyeken nyert (arany)érmek száma vagy az állampolgárok rendszeres testmozgása? Mit tehet és mit tesz az állam? A világversenyeket és az élsportot vagy inkább a szabadidős sportot támogatja? Olimpiát rendezzen (a stadionépítések után) az elitek zsebét tömve tele vagy állampolgárai egészségébe és jövőjébe fektessen be?

2016 nyarán a labdarúgó Európa Bajnokságot a riói olimpia követte. A magyar focisikerek nagy tömegeket lelkesítettek és vittek az utcára ünnepelni, miközben fellángolt a vita: lehet-e, szabad-e örülni a magyar sportsikereknek a nélkül, hogy ezzel a profi labdarúgásba (stadionokba, fociakadémiákba, hazai klubcsapatokba) öntött milliárdokat is helyeselnénk? Aki szurkol és örül, vajon Orbán rendszerének szurkol és örül-e? (Nem és nem.) Ám alighogy a magyar csapat elbúcsúzott az EB-től (Magyarország–Belgium 0:4, hogy mi is megértsük – ennek ellenére a helytállást még ekkor is kitörő ünneplés fogadta), máris következett az olimpia, számolgathattuk a magyar érmeket. A végeredmény: 8 arany, 3 ezüst, 4 bronz. „Kis ország vagyunk, de a sportban nagyhatalom!” – szól a büszke nemzet szava. És valóban: a 2012-es londoni olimpia utáni statisztika kimutatta, hogy az egy állampolgárra eső összesített olimpiai érmek száma tekintetében a világranglista harmadik helyén állunk (Finn- és Svédország után). Az egy főre eső aranyérmek tekintetében pedig már csak Finnország jár előttünk. (Számításaim szerint e sorrenden a rio de janeiroi nyári olimpiai játékok eredménye nem változtatott: a második és a harmadik helyen vagyunk.) „Nemzeti nagylétünk” illúziójának alappillérei ezek. Olyan adatok, amelyek az egy főre eső Nobel-díjasok számához hasonlóan feketén-fehéren kimutatják: a magyar bizony sportnemzet.

A sportsiker alkímiája

A nemzetek versengését sportversenyeken elért helyezésekké szelídítő újkori olimpiák mindazonáltal óhatatlanul eltakarnak fontos összefüggéseket. Az olimpiákon ténylegesen nem nemzetek versengenek, a versengés nem nemes, a látvány- és élsportok egyre inkább a technikai sportokhoz válnak hasonlatossá. Játékról és egészségről itt már szó sincs. Valahányszor lehetőségünk adódik egy kis bepillantást nyerni mondjuk az atlétika vagy a kerékpársport sikerének boszorkánykonyhájába, annyiszor merülhet fel bennünk a kérdés: mi múlik a versenyzőn és mi a végsőkig hajtott teljesítményfokozás orvosi és edzői stábjain? A technikai sportokhoz hasonlítás nem véletlen. A Forma 1-es sikerek esetében régóta kérdés: meddig számít a pilóta rátermettsége és honnantól köszönhető ez „az autónak” (és a tág értelemben vett technikai stábnak)? Meddig ér a súlyemelő, a nehézatléta vagy az úszó tehetsége, és hol kezdődik a személyére fejlesztett biotechnológiai támogatás többletteljesítménye?

Doppingról is szó van itt – mint mindig –, de nem csak a doppingról. A teljesítményfokozó szerek és eljárások azon széles szürke zónájáról is, amelyek még nincsenek rajta a doppinglistán (vagy nem mutathatók ki), de már olyan pluszt jelentenek, amik nélkül a versenyzőknek esélyük sincs az élbolyba kerülni. A dilemma egyszerű: vagy győzni akarsz és vállalod, vagy eleve lemondasz a győzelemről – és sokszor a részvételről is.

Mit ér a nemzeti sportsiker, ha doppinggal, vagy doppingnak nem minősülő extra biotechnológiai segítséggel érték el? Mit ér az élsportokban elért siker, ha maradandó egészségkárosodást okoz? Mit jelent sportnemzetnek lenni, ha professzionális sportolóinak kiemelkedő élsportja mellett a szabadidős sporttevékenység mutatói már távolról sem ilyen kecsegtetőek? Mit számítanak az olimpiai érmek, ha az állampolgárok kétharmada semmit, a maradék egyharmad zöme pedig csak keveset és rendszertelenül mozog? (Ugyanígy: mit számítanak a Nobel-díjak, ha a közoktatást a rendszerváltás utáni oktatási kormányzatok egyre szelektívebbé teszik? Mit ér, ha az állampolgárok nem jelentéktelen hányada funkcionális analfabétaként hagyja el az iskolapadot?) Miért a kimagasló csúcsteljesítményekkel (Olimpiai érmekkel és Nobel-díjakkal) mérjük magunkat, a helyett, hogy az állampolgárok rendszeres testmozgásának és szisztematikus tanulásának köszönhetően egészségük és tudásuk lenne a mérce? Mit számít, hány aranyat szereztünk Rióban, ha nemzetközi összehasonlításban is túl magas a szív- és érrendszeri megbetegedések aránya? Ha túl sokan küszködnek túlsúllyal? (Európában nálunk a legtöbben!) Ha mozgásszegény életmódjuk miatt az állampolgárok döntő többsége egészségügyi kockázatok tucatjainak teszik ki magukat?

Mit tehetne az állam a valódi sportnemzetté válásért?

A rendszeres testmozgás egy sor megbetegedés kockázatát csökkenti. Kutatások hosszú sora bizonyítja, hogy a szabadidős sport, a rendszeres testmozgás előnyösen hat az egészségünkre, javítja közérzetünket, fokozza aktivitásunkat, megőrzi szellemi frissességünket. Hasznai nemcsak individuálisak, társadalmiak és gazdaságiak is. A rendszeresen mozgók tovább élnek, fittebbek, többet és jobban dolgoznak, több adót fizetnek, ritkábban betegszenek meg, és megrendült egészségük is könnyebben-gyorsabban helyreállítható. Ha sorba kellene venni, milyen előnyök származnak a szabadidős, rekreációs célú sportból, hosszú listát kapnánk. Hogyan segítheti elő az állam polgárai intenzívebb és rendszeresebb testmozgását?

Számos módja van rá. „Itt az idő! Nemzeti sportstratégiát!” című rövid írásomban sorra is vettem közülük néhányat (Kettős Mérce, 2016. június 27.). Belátva, hogy polgárainak egészségébe befektetni a jövőbe történő befektetéssel azonos, az állam ösztönözhetné grundok, gumitalajú futókörök, sportparkok, street workout állomások, közhasználatú sportuszodák építését s ezzel segítené egyenlőtlen társadalmi-gazdasági helyzetben lévő állampolgárait, hogy egyaránt hozzáférhessenek a rendszeres és egészséges testmozgáshoz szükséges infrastruktúrához. Az állam így nemcsak a piacra (a rekreáció-iparra, vállalkozásokként működtetett szabadidő- és sportszolgáltatókra) bízná állampolgárai testmozgás iránti igényének kielégítését, hanem olcsón, vagy kifejezetten ingyen elérhetővé tenné állampolgárai minél szélesebb csoportjai számára, hogy e szolgáltatásokat mint közszolgáltatásokat vegyék igénybe. A legkézenfekvőbb befektetése talán éppen az, ha az állam teljes erővel támogatja a kerékpáros közlekedést s egyben rekreációs célú testmozgást, fejleszti a kerékpáros infrastruktúrát.

Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Az élsport mellett a rekreációs célú szabadidős népsportot is fejlesztheti tehát az állam, mert bölcsen belátja, hogy a sportnemzethez nem egyedül a professzionális sportolók élsportjának támogatásán keresztül vezet az út. Focistadion éppen elég épült és épül még ebben az országban, ennyi bőven elegendő lesz (kihasználtságuk úgyis felettébb kérdéses). De elegendő lesz már csak azért is, mert kéttucat professzionális labdarúgó összecsapásának megtekintése a lelátóról nem sport és nem is testmozgás. A meccsnézés lehetőségének előzékeny biztosítása mellett (vagy helyett) az állam arra is fordíthatna érdemi erőforrásokat, hogy polgárai maguk is mozogjanak (elvégre nemcsak a lelátókra valók).

Nem igényel részletes bizonyítást, hogy a rendszeres testmozgás nemcsak a naphosszat ülő diákoknak, a számítógép elé szögezett fehérgallérosoknak, az irodai munkát végzőknek és szellemi dolgozóknak hasznos. Nyilvánvaló, hogy a jelentős fáradtsággal járó, de szisztematikus fizikai igénybevételt nem jelentő rutinmunkát végzőknek is fontos. E „nemzeti sportstratégiát” ráadásul természetesen nem az oktatási, a szociális vagy az egészségügyi kiadások további kurtításával volna célszerű támogatni, hanem az amúgy is sportra (különösen az élsportra és a labdarúgásra) elköltött százmilliók átcsoportosításával.

Biztató jelek – kis lépések a népsport irányába

Nagy meglepetést okozott, amikor néhány nappal a fenti blogbejegyzés megjelenése után a kormány megbízásából a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium meghirdette „Nemzeti Szabadidős Egészség Sportpark Program”-ját. Ennek keretében 2,5 milliárd forintot különítettek el arra a célra, hogy szabadtéri sportparkok létesüljenek szerte az országban. Az NSZESP keretében közzétett tájékoztató dokumentum így fogalmaz:

Az egészségmegőrzés szempontjából kiemelt szerepe van a rendszeres testmozgásnak. Nemzetközi kutatásokkal alátámasztott adatok alapján megállapítható, hogy Magyarországon a felnőtt lakosság csak 10-15%-a sportol rendszeresen (heti két alkalommal), míg ez a mindennapos testnevelésen kívül a gyerekek csupán 10%-ára igaz. Ezeknek az arányoknak a nagyságrendekkel történő növelése kiemelt érdekünk, hiszen a lakosság egészségi állapota alapvetően meghatározza az ország teljesítőképességét. Az egészség megőrzésének egyik legfontosabb eszköze a mindennapos sportolás, melyet leginkább a könnyen hozzáférhető és ingyenes létesítményekkel lehet vonzóvá tenni. (Részlet a NSZESP tájékoztatójából, 1. old.)

Világos beszéd, ráadásul a fenti megfontolásokkal teljességgel egybevágó. A program a következő alapvető célokat fogalmazza meg:

– az aktív életvitelt, mozgás-gazdag életmódot folytatók száma növekedjen;

– a mindenki számára elérhető sportolási lehetőségek száma növekedjen;

– az integráció és az akadálymentesség biztosítva legyen;

– a sporteszközök használatának köszönhetően a lakosság egészségi állapota javuljon;

– a sportolás a mindennapi életünk alapvető része legyen. (Részlet a NSZESP tájékoztatójából, 2. old.)

Legyen, bizony! – mondhatjuk lelkesen. A program keretében 40, 70, 90 és 150 négyzetméter alapterületű sportparkok építhetők, konkrétabban street workout állomások: a saját testsúllyal végezhető erőnléti edzésforma szabadtérre telepíthető rögzített eszközei. Köréjük 200 vagy 400 méter hosszú gumi futószőnyeg fektetése is igényelhető. A fejlesztésekre az önkormányzatok augusztus közepéig pályázhattak. Ha a rendelkezésre álló 2,5 milliárd forintból valóban szabadtéri sportparkok és futókörök tucatjai létesülnek, a kormány e programja feltétel nélkül üdvözlendő (lesz).

Haszna is lesz, ugyanis van hová fejlődünk e téren: a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az állampolgárok kétharmada egyáltalán nem sportol. A napi átlagos testmozgás 7 perc, ráadásul rendkívül egyenlőtlenül oszlik el. Ezeket az adatokat látva felettébb kérdéses: ugyan mitől lennénk sportnemzet? A fenti sportpark programmal, a kerékpáros közlekedés további fejlesztésével, a grundok, közhasználatú focipályák és uszodák építésével, illetve felújításával ellenben az állam valóban jó választ adhat a kérdésre, hogy mitől lehetnénk sportnemzet. A rekreációs célú rendszeres testmozgás, a szabadidős sport – a népsport – széles körű népszerűsítésétől és elterjesztésétől. Ez sokkal fontosabb, mint az olimpiai érmek mutatta élsportsikerek.

Baljós árnyak – sportnemzetünk olimpiát rendezne

Fontosabb, ugyanis az élsport és a népsport közötti viszony nem minden esetben támogatja egymást, nem mindig vezet szinergiához. Az élsportnak ítélt támogatások és források olykor kifejezetten a népsport ellen hatnak. Vegyük csak az olimpiarendezés példáját! A befektető nagyvállalatoknak és közvetítőcégeknek hatalmas üzletet jelentő világversenyek (olimpiák, labdarúgó Európa- és világbajnokságok) megrendezése érdekében elszívott közpénzek a néptől elszívott közpénzek.

Ilyenkor nem is csak a népsport a biznisz kárvallottja, hanem a nép, a társadalom maga. Azok, akiket az ingatlanfejlesztési projektek keretében kitúrnak lakóhelyükről, akiknek felforgatják környezetét, akiket megfosztanak önrendelkezésüktől, akiket eladósítanak a közpénzelszívás olimpiai üzemmódjára kapcsolva, és akiken aztán megszorításokkal behajtják, amit egyszer már elvettek tőlük. Az olimpiarendezés ilyen keretek között még rosszabb lenne, mint két tucat újabb stadion megépítése. Az olimpiabiznisz fedőideológiája ugyanakkor éppen ez a tetszetős és mozgósító szlogen: sportnemzet vagyunk, sportnagyhatalom – megérdemeljük, hogy olimpiát rendezzünk! Nos, ezért ilyen veszélyes a hamis sportnemzetezés.

A puding keserű próbája – a Városliget

Ne legyenek kétségeink: miközben egyfelől páratlanul lelkesítőek a kormányzat népsport fejlesztése irányába tett lépései, az „csak” egy 2,5 milliárdos miniprojekt. Nincs benne nagy pénz, kispályás biznisz. Szemben az olimpiával, ami a nemzeti nagytőkések felhizlalásának megaprojektjét ígéri. Nagyberuházások, grandiózus összegek – az ilyet pedig sem a kormányzat befolyásos politikusai, sem üzleti köreik nem vesznek majd félvállról. A fővárosi Városliget körüli harcok mutatják: a nagyberuházás menedzserei nem ismernek elháríthatatlan akadályokat. Ha kell, kopasz fenyítőemberek hadserege erővel lép fel ott, ahol a törvények által kötött rendőrség nem alkalmazhat nyílt fizikai erőszakot. Ha kell, adatmanipulációval színesített pr-kampánnyal hirdetik: a Városliget átépítése ugyanúgy az egyetlen helyes döntés, ahogyan a budapesti olimpia megrendezés is az. Hát persze, mi más is lehetne, mint „a nemzet érdeke”?

Ha ez a kormányzat valóban a nemzeti ügyek kormánya (lenne), állampolgárai (nemzete) egészségi állapotát helyezné az első helyre, nem üzleti körei irracionális, bár páratlanul jövedelmező gigaberuházásait. Sportnemzet voltunkat nem olimpiai érmekkel mérné, hanem a rendszeres testmozgást végző állampolgárok magas és egyre növekvő számával. A nemzeti egészségmegőrzés és a gyógyítás kérdését korszerű egészségügyi rendszerrel orvosolná, a magyarok találékonyságát a Nobel-díjasok száma helyett a versenyképes tudással rendelkezők arányának szélesítésével azonosítaná és korszerű oktatási rendszerrel fejlesztené tovább.

A kormányzat, amit akarunk, egy egyenlőbb, igazságosabb, egészségesebb és emberhez méltóbb társadalmat kívánna építeni a Nemzeti Szabadidős Egészség Sportpark Programhoz hasonló intézkedések tucatjaival. Nem pedig a nemzeti tőkét hizlaló projekteket próbálna elfedni a sportnemzet álságosan felhasznált ideológiájával.

Éber Márk Áron

A cikk eredetileg az Új Egyenlőségen és az Új Egyenlítőn jelent meg.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!