Mennyi önkéntes és mennyi idő kell ahhoz, hogy hagyománnyá váljon a romák elleni rasszista sorozatgyilkosság áldozataira való megemlékezés? A 2011 óta minden év február 23-án tartott megemlékezések vajon tudnak-e társadalmi változást generálni? Setét Jenőt, az Ide tartozunk! csoport aktivistáját kérdeztük a budapesti rendezvényen – egykor ők kezdeményezték, hogy a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság évfordulója az egész roma közösség és az egész magyar társadalom számára fontos, megkerülhetetlen emléknap legyen.

Csorba Róbert és kisfia temetése Tatárszentgyörgyön, fotó forrása: Hetek.hu

Tegnapelőtt, amikor megérkeztem a II. János Pál pápa térre, még hallottam a Deák Diák Általános Iskola udvarán játszó és sikongató gyerekek hangját. Belém hasított, hogy Csorba Robika, akinek 4 évesen vették el az életét 2009-ben, még mindig általános iskolába járna.  

Csányi Dávid, 2008-ban végzett a színművészeti egyetemen, azóta szabadúszó színész és egy gyermekotthonban szabadidős programokat szervez, gyerekeket is mentorál. Elmondta, hogy számára a megemlékezés azért fontos, hogy ne ismétlődjön meg ez a szörnyűség. Hozzátette, hogy nap mint nap érzi megkülönböztetést,  a héven, a villamoson, az utcán, hogy nyíltan és természetesen cigányoznak az emberek. Azt is elmesélte, hogy két éve édesanyjával együtt nem szolgálták ki egy presszóban.

A megemlékezés során több szívszorító pillanat is volt, de számomra az volt a legmeghatóbb, amikor egy idős férfi érkezett sírva a Fővárosi Roma Önkormányzat irodájába. Nem tudott a megemlékezésről, azért járt a környéken, mert az unokája klarinétját csináltatta a szomszédos utcában. Csak akkor tudta meg, hogy mi ez a rendezvény, amikor meglátta a képeket az áldozatokról. A férfi háláját fejezte ki a szervezőknek, hogy lehetőséget biztosítanak a közös megemlékezésre. Az esemény alatt végig ott állt mellettem, szipogva. Láthatóan nem roma volt, és ismerőse sem volt a helyszínen.

Fel is merült bennem, hogy megkérdem a bácsit, roma-e, de arra jutottam, hogy ez nem is lényeges, hiszen a megemlékezés származásra való tekintet nélkül mindenki számára fontos lehetne – egy tanulási folyamat is az egész ország számára. Nem engedhetjük, hogy meg nem történtté váljék a rasszista indítékkal és különös kegyetlenséggel elkövetett sorozatgyilkosság, amely 6 halálos áldozatot követelt.

Setét Jenő roma aktivista ezt úgy fogalmazta meg, hogy

„muszáj, hogy tanuljunk belőle, romákként is és magyarokként is. Romákként azt kell megtanulnunk, hogy a roma emberek és közösségeik rendkívül magukra hagyatottak, s ezt csak úgy lehet feloldani, hogyha újra elkezdünk egymással együttműködni és egymás felé fordulni. A nem roma embereknek pedig rá kell döbbenniük, hogy ami velünk történik, az az ő ügyük is.”

2011 óta  minden évben február 23-án emlékezünk meg a romák ellen elkövetett sorozatgyilkosság áldozatairól – ez a dátum a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság évfordulója. Hat év után, 80 aktivistával és 130 közösséggel sikerült elérni, hogy az idén 137 településen volt megemlékezés. Setét Jenő szerint a korábbi években jóval kevesebben fejezték ki együttérzésüket. A rasszista sorozatgyilkosságot nem is követte igazi szolidaritás, és 2 év múltán “azt vették észre, hogy senki nem beszél sem az áldozatokról, sem az egész ügyről”.

Ezért is érezte úgy néhány aktivista, fontos felhívni  a figyelmet arra, hogy az áldozatok emlékét ne söpörjék a szőnyeg alá.

“Nem lehet úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna velünk. Velünk, az országgal, a közös társadalmunkkal, és velünk, romákkal.”

Az Ide tartozunk! csoport azért tartja fontosnak a közösségi megemlékezés élményét, mert ez erősíti az együttérzést, ami attitűdváltáshoz vezethetne. Azonban a társadalomban óriási  közöny tapasztalható. Bár elvárható lenne, hogy egy ilyen tragikus és embertelen sorozatgyilkosság esetén az áldozattal érezzenek együtt, és ennek jelét is adják. De ez nem történt meg.

Ami persze összefügg a többségi társadalom romákhoz való viszonyulásával; azzal a társadalmi közeggel, amely kizárólag és elsősorban csak romáknak lát minket:

„Ha végig sétálok a körúton, akkor ezt a társadalmi közeget nem érdekli, hogy például én milyen férj, apa vagyok, hanem alapvetően csak a roma minőségemet érzékelik. Nekem ezért fontos, hogy a többi romával hogyan bánik ez a társadalmi közeg, mert ahogyan a többi romával bánnak, úgy fognak velem is.” Talán ennek megértése és átadása változást tudna generálni a roma társadalom közönyének feloldásában.

A 6 éves munka eredményeként a roma közösségek közös emlékezetébe bekerült ez a dátum: az emléknapnak lassan kialakul a hagyománya. Míg korábban csupán az Ide tartozunk! csoport szervezte a rendezvényeket, az idén Budapesten már más vette át a stafétabotot: a Fővárosi Roma Nemzetiségek Önkormányzata, amely nem összetévesztendő az Országos Roma Önkormányzattal; ezek teljesen különálló szervezetek. Setét Jenő hiányolta a hivatalos roma képviseletek közreműködését a szervezésben: 1 100 településen van cigány önkormányzat, és van 500 roma civil szervezet is; ha beszálltak volna, akkor egészen nagy társadalmi mozgalommá válhatott volna a megemlékezés.

De a roma közösség önszerveződése és nyomásgyakorlása következménye az is, hogy az állam képviseletében az EMMI idén egészen korrekt közleményt adott ki, amely szerint „hagyománnyá vált, hogy február 23-án, a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság évfordulóján az Emberi Erőforrások Minisztériumának munkatársai koszorút helyeznek a brutálisan meggyilkolt Csorba Róbert és fia Csorba Robika síremlékén.”

Ez a megfogalmazás előrelépést jelent például 2013-hoz képest, amikor a minisztérium ezt üzente: „még mielőtt bárki értékesebbnek tekintené az egyik életét a másikénál, a Tatárszentgyörgy, Nagycsécs és Olaszliszka áldozatai ugyanannak a gyűlöletnek lettek az áldozatai.”

Csakhogy az olaszliszkai tragédiával ellentétben a sorozatgyilkosságokat előre kitervelt módon, hideg fejjel és rasszista indítékból követték el – az aljas indokot a bíróság is elismerte. Csorba Róbertéknek, akárcsak Nagy Tibornénak, Nagy Józsefnek, Kóka Jenőnek és Balogh Máriának azért kellett meghalniuk, mert cigánynak születtek.

A 2008. július 21. és 2009. augusztus 3 között elkövetett 9 fegyveres támadást, amelyek a 6 halálos áldozaton kívül számos súlyos testi és lelki sérülést okoztak, a köznyelv általában  “roma gyilkosságoknak” nevezi. Ha valaki nem ismeri a sorozatgyilkosság történéseit, akár gondolhat arra is, hogy romák által elkövetett gyilkosságokról van szó. „A magyar társadalomban példátlan, minden félelmünket, korábbi aggodalmunkat megtestesítő sorozatgyilkosság következett be, és ezt a köznyelv úgy használja, mintha romák követték volna el, és nem ők lennének az áldozatok” – hívta fel a figyelmet rá Setét Jenő, mekkora felelőssége van a közös tudásunk építésében a médiának, és miért fontos, hogy pontosan fogalmazzunk.

Hat év munkája nyomán tehát sokat változott a romák ellen elkövetett sorozatgyilkosság emlékezete, de persze még számos olyan ügy van, ahol óriási előrelépésre lenne szükség. A roma holokauszt emlékezetétől, a romák közalkalmazotti és politikai képviseletének hiányán át, a roma nemzetiségi képviselet hiányáig rengeteg a tennivaló.

De a csütörtöki évforduló csak közvetve kapcsolódott mindehhez. Elsősorban a közös emlékezésről és az emlékezetpolitikáról szólt, amelynek az lenne a lényege, magyarázta Jenő,

hogy “kifejlődjön az az emberi magatartás, amit együttérzésnek hívunk és közösségvállalásnak. Amikor azt üzenjük, hogy ami velem történik, az a te ügyed is!”

Ez persze olyan célkitűzés, ami nemcsak a romák elleni támadások és gyilkosságok kapcsán merül fel: az egész társadalmunknak jót tenne, ha az elemi szolidaritás, az együttérzés vezetne bennünket a mindennapokban. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, nemcsak 80, vagy néhány száz aktivistának kell sokat és még többet dolgoznia, hanem munkához kellene látnunk mindannyiunknak.

 A Setét Jenővel készített teljes interjú.

Varga Attila

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!