Amikor az Egyesült Államok új kormányzata (Donald Trump elnökkel az élén) megbombázta Szíriát – mert kellőképpen alá nem támasztott információk szerint az Asszad-rezsim volt a vétkes a minapi mérgesgáz-támadásban – , jól hallható, megkönnyebbült sóhaj futott végig az establishment politikai csoportokon, kormányokon és sajtón (a konzervatív és liberális médiákon egyaránt) Európa-szerte, Magyarországon pedig az ellenzéki „fölületeken”. (Ez nemcsak nekem tűnt föl, hanem Owen Jones-nak is. Magyarországon meg csak Lovas Istvánnak. Sajnos.)

Ááááh, végre, ez az az Amerika, amelyet szeretünk, nem a bezárkózó, izolacionista Amerika, hanem a beavatkozó, agresszív, militarista, neokolonialista Amerika, Bill Clinton, George W. Bush és a dróntámadás-specialista, amúgy oly kedves, vonzó és jó modorú Barack Obama Amerikája. Ez az az amerikai politikai szisztéma, amely a nem létező tömegpusztító fegyverek miatti büntetésül megtámadta és elfoglalta Irakot – nem szólva a megelőző öt évtized közvetett és közvetlen, kivétel nélkül katasztrofális következményekkel járó amerikai (és egyéb nyugati) katonai beavatkozásairól.

De hát a liberálisok – legalábbis nálunk – bálványoznak olyan „antifasiszta” hősöket, mint Sir Winston Churchill, aki kifejezetten szerette a mérgesgázokat a „vadakkal” szemben, aki nem volt hajlandó a kormányülés napirendjére tűzni a második világháború alatt az indiai éhínséget (több millió halott), miközben mentek az élelmiszer-szállítmányok Indiából Angliába meg a gyarmatokra. (Egyik minisztertársa ezt írta Sir Winstonról a naplójába ekkor: „Vajon miben különböznek Winston nézetei Hitleréitől? Azt hiszem, semmiben.”) Rasszista csirkefogó volt – no meg bátor, tehetséges, okos ember – a megboldogult. Másik nagy nyugati „antifasiszta” hősünk, Charles de Gaulle álláspontját az észak-afrikai (maghrebi) arabokkal kapcsolatban szintén jól ismerjük, habár realizmusa arra kényszerítette később, hogy megadja nekik a függetlenséget. Ismerjük Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Belgium gyarmati rémtetteit is már 1945 után, amikor létrejött az emberi jogok eszméjére alapozott ENSZ Visinszkijnek, a koncepciós pörök főügyészének, akkor éppen szovjet külügyminiszternek az alkotó közreműködésével.

A nagy pacifista Woodrow Wilson, a Népszövetség atyja is elvetemült fajgyűlölő volt, amint azt mindenki tudhatná, ha érdekeivel és előítéleteivel ez nem ellenkeznék. És ez nemcsak a távoli múlt: a Nyugat legpatinásabb intézménye, a már aggiornamento UTÁNI római katolikus egyház tevékeny részese volt a ruandai tuszik ellen elkövetett tömeggyilkosságoknak nem is olyan régen – amint Ferenc pápa mintegy három hete elismerte – , a tettesek (főpapok, szerzetesek, apácák) ma is kényelmesen élnek száműzetésükben a „demokratikus” francia és a belga kormány védelme alatt, amelyek elődei bűntársak voltak a világtörténelem egyik legborzalmasabb emberirtásában.

A liberális Nyugat-bálványozás indokai semmisek.

A nyugati jólét és a fehérek közötti egyenlőség 1945 után soha nem jött volna létre a gyarmatosítás és a neokolonializmus nélkül, a vasfüggöny/hidegháború nélkül, a periférián a Nyugat által szponzorált, többé-kevésbé fasiszta diktatúrák nélkül (Görögországtól Argentínáig), a koreai és a vietnami háború nélkül.

Donald Trump főparancsnoksága alatt az amerikai légierő bombázza Szíriát, az amerikai haditengerészet vidáman pöfög Korea felé, ledobták „minden bombák anyját” (MOAB) Afganisztánra – mint a régi szép időkben. A liberális sajtó elégedett. Steve Bannont kipenderítették a Nemzetbiztonsági Tanácsból, a kissé neofasiszta színezetű alt-right vesztett a befolyásából, a régivágású imperializmus visszatért: így hát minden rendben, kollégák, ugye?

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

Elvégre az unortodox epizód után a megszokott kerékvágásba visszatérő washingtoni diplomácia még a szabadelvű CEU bezáratását is ellenzi, cserben hagyta az eredeti Trump-kör ideológiai hívét, a magyar miniszterelnököt. A CEU-ügyre vonatkozó megnyilatkozásokat a „trumpista” külügytől épp olyan tisztelettel kezeli a liberális sajtó, mintha Hillary Clinton vagy Bernie Sanders lenne az elnök. Most már minden oké. Most már egyfajta második George W. Bush kormányozza az Egyesült Államokat (a megjuhászodott Trump személyében), aki épp annyira buta, csak másképp.

Konrád György – akinek sok múltbéli érdemét és számos kitűnő könyvét tisztelem és becsülöm – a minap (a CEU és a jogvédő-környezetvédő NGO-k elleni, gyalázatos magyarországi állami lépések miatt) a nemzetközi sajtóban lemondásra szólította föl dr. Orbán Viktor magyar miniszterelnököt. Ugyanaz a Konrád György, aki védelmébe vette a menekülteket kizáró orbáni szögesdrót-kerítést a déli határon. A CEU/NGO-ügy pokoli dolog, engem súlyosan érint személyemben is, de itt azért mégse forognak kockán emberéletek – amelyeket senki más nem véd, csak azok a jogvédő csoportok, amelyeknek az álláspontját Konrád annyira lesajnálta pár hónapja.

Egyszerű: ha a magasan kvalifikált fehér polgárság és középosztály életmódját és preferenciáit fenyegeti, akkor mondjon le Orbán Viktor, ha a borzalmak elől menekülő keleti és/vagy színes menedékkérőket zavar vissza a határról (nehogy az európai polgárságot és „civilizációt” zavarja), akkor éljen Orbán Viktor. (Ne feledjük, hogy a menekültellenes föllépést így vagy úgy, de támogatja a Jobbik, az MSZP, az LMP és a MoMo, ez utóbbi szerint elég egy kerítés, nem kell kettő.)

A liberálisok – a maguk jellegzetesen megvető retorikájával és némi joggal – kigúnyolják a mai magyarországi jobboldal államfüggő, szolgalelkű, hatalomimádó mazochizmusát, és hosszú fejtegetésekbe bocsátkoznak a kelet-európaiak demokratikus gerincének fájdalmas hiányáról, az autonóm gondolkodás hagyományának gyöngeségéről.

Szóval a kicsi és gyönge Magyarország kormányzata HATALOM, de az Egyesült Államok, az Európai Unió, a Németországi Szövetségi Köztársaság, az OECD, az IMF, a WTO viszont NEM HATALOM? Az Orbán ellen külföldi beavatkozást sürgető (vagy rá áhítozó) liberális demokraták nem valamiféle HATALOM segítségét szeretnék? A leghatalmasabb tőke, a leghatalmasabb haderő, a leghatalmasabb technika és know-how, a leghaladottabb tudomány NEM HATALOM? Mióta?

A mai magyarországi jobboldal – minden tekintélyuralmi rendszer ismeretes logikájával, amelyet Sztálin fejlesztett tökélyre – az összes problémákat a kártevők ténykedésére vezeti vissza, akik kivétel nélkül külföldi ügynökök, és akiknek a jelképe „Soros”, a – hogy is mondjam csak – „idegenszívű” világösszeesküvés hagymázos képzelmének állítólagos vezére és finanszírozója. (Orbán dr. legújabb nyilatkozataiból úgy látszik – s ez egyszerre rémületes és komikus – , hogy az intelligenciájáról híres magyar miniszterelnök csakugyan hisz ezekben a paranoid állatságokban. Elképesztő!)

A magyarországi liberálisok szerint az idióta és megtévesztő kifejezéssel „populistának” nevezett antiliberális-antidemokratikus-antiszociális törekvések mögött „Oroszország” aknamunkája húzódik meg, minden nyilaskeresztes-horogkeresztes-vöröscsillagos bokor mögött „Putyin” guggol; nincsenek endogén szociális problémák, csak putyini fölforgatás van, amelynek a zsoldjában tevékenykednek azok az erők, amelyeket a liberálisok nem kedvelnek és/vagy nem értenek.

Mi a két fölfogás közötti intellektuális különbség és nívókülönbség? Majdnem semmi.

A mitikusan fölfogott „Oroszország” az illiberális antidemokrácia bölcseje – az elterjedt fikció szerint a kelet-európai politikai erők „oroszbarát” és „Európa-barát”, „Soros-barát” és „Soros-ellenes” táborokra oszlanak, ami gyöngeelméjűségnek is kissé primitív azért – , evvel átellenben (úgy látszik) a szabadkereskedelem lelkes híve, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága által vaskézzel irányított Kínai Népköztársaság a pluralizmus és a flower power hona. Roppantul érdekes.

Donald Trump a náci veszély megtestesítője volt mindaddig, ameddig nem veszett össze az orosz állammal. Meglátják, minél hagyományosabban imperialista politikát folytat, annál jobb fejnek látszik majd. (Ezt még a New York Times is jól tudja – lásd magyarul itt –, mert nem MAGYARORSZÁGI liberálisok írják.)

Nemzedékem egyik hőse, a nagyszerű Adam Michnik azt mondta egy régebbi pozsonyi összejövetelen, hogy Putyin minden rossz kútfeje. Amikor közbevetettem, hogy pontosan ez Kaczyński álláspontja is, azt mondta, hogy ebben minden lengyel egységes, mert a lengyelek történelmi tapasztalata egyértelműen bizonyítja, satöbbi. Erre mondhatnánk, hogy minden mexikói, panamai, kubai és venezuelai (vagy kongói, csádi, mali, algériai, kenyai, malájföldi, szumátrai) egybehangzó történelmi tapasztalata bizonyítja, hogy satöbbi, satöbbi – akkor a ’68-as tiers-mondisme szemrehányásával találkozunk. Az ész nélküli oroszellenesség és Nyugat-ellenesség egyaránt nevetséges (és persze veszedelmes), és ezen a „színvonalon” a baloldal (a nem liberális, antikapitalista, antiimperialista baloldal, amelyhez tartozni szerencsém – vagy szerencsétlenségem – van) nem hajlandó vitatkozni, ami érthető, de nem hasznos. (Megjegyzem, az oroszellenesség könnyebb, mert Oroszország szegény, katonailag és kulturálisan is gyöngébb, emiatt is intrikál és trükközik Putyin, akinek a rossz szándéka nem kétséges – csak a nemzetközi hatalma.)

Vajon nem mindenféle – de mindenféle! – hatalomtól kell függetlennek lenni? Nem kétszínű és őszintétlen a lázadó póz, amely rakétahordozó hajók, stratégiai bombázók, nukleáris és pénzügyi (technikai, infrastrukturális, művelődési) fölény előterében henceg a maga egyéni szuverenitásával? Az amerikai keleti part és Nyugat-Európa káprázatos teljesítménye a „szociális modernség” korszakában – amelyben lehetővé vált az etnikai és a dzsenderegyenlőség kibontakozása, és amelyben enyhültek az osztálykülönségek és velük enyhült az osztálykonfliktus ereje és élessége – a múlté, és a „regresszív modernség” mai korszakában a kettő elvált egymástól, s miközben az egyenlőtlenségek első típusa tovább tompul, az osztályprobléma megint elevenné válik (kérem az olvasót, nézzen utána: Oliver Nachtwey: Die Abstiegsgesellschaft: Über das Aufbegehren in der regressiven Moderne, 6. kiadás, Berlin: Suhrkamp, 2017).

Az a Nyugat, amelyről a magyar (és más kelet-európai) liberálisok ábrándoznak, már régen nem létezik. De ez mellékes. Hiszen ezt alapvetően ők is tudják, különben nem lennének a neokonzervatív-neoliberális variáns néha lelkes, néha kétkedő hívei. De mivel minden liberális poszt-’68-as (bár én elvitatom tőlük 1968 alapvetően kommunista – még csak nem is anarchista – örökségét), a hatalomellenességet morális értelemben kötelezőnek tartják. Hát akkor csak rajta!

1968 nem a drugs, sex & rock’n’roll forradalma volt elsősorban (még másodsorban se), hanem a Nagy Elutasításé. A nyugati imperializmus és a szovjet típusú (sztálini és posztsztálini) diktatúra együttes és egyidejű elutasításáé: ez volt az örök lényege. Ez volt az új baloldal lényege, és ez ma is – a polgárgyűlölet viszont eltűnt, de biztosan megjelenik újra.

A liberálisok természetesen nem baloldaliak (se újak, se régiek), és nem is szabad megkövetelni tőlük, hogy azok legyenek, akik nem óhajtanak lenni. De azért általánosságban többnyire „a demokratikus táborba” tartoztak valaha, itt Kelet- és Közép-Európában harcoltak a jobbágyság megszüntetéséért, a nemesség megadóztatásáért, a királyi előjogok és az államegyház túlhatalma ellen, az általános választójogért, államsegélyért a szegényeknek, és í. t. Olykor szövetségesei voltak a reformista szociáldemokráciának. Hogy ma hol tartanak itt Európában, bárki megtudhatja Losoncz Alpár remek cikkéből. De a „progresszív” öndicsérettől tekintsenek már el. Igaz, valaha a represszió ellenfelei voltak, ezért írták – többek között –  a Vélemény(t) a fogházjavítás ügyében (1838) a reformkorban. De ez náluk annyira szelektív manapság, hogy a kettős mérce, a kétszínűség, az álszentség, az önellentmondás elkerülhetetlen.

A mai magyarországi (stb.) liberálisok legalább a jófejségről legyenek szívesek leköszönni, ha a befektetési alapok és az ágyúnaszádok hatalma nevében és előterében kegyeskednek prédikálni az emberi jogokról és az emberi autonómiáról és az emberi emancipációról.

Abból, hogy én utálom Donald Trump, Vlagyimir Putyin, Orbán Viktor vagy Aleksandar Vučić politikáját, nem következik, hogy helyeslem George W. Bush, Bill & Hillary Clinton vagy Tony Blair vagy Wolfgang Schäuble (pláne Emmanuel Macron) nézeteit és „vonalvezetését”. Szerintem ez még mélypolgári liberálisokra se kötelező – föltéve, hogy még van valamicske közük a szabadság gondolatához, amiben egyre inkább kételkedem.

Amikor a mai kelet-európai, így pl. magyarországi liberális, öö, értelmiségiek a „siker”, a „verseny”, a „kockázatvállalkozás”, a „minőség”, a „szakma”, „az emberi tőkébe való befektetés”, a „munkahelyteremtés”, az „eredményesség”, a „jó dizájn” és a „jó marketing”, no meg „Európa” himnikus dicséretét zengik, akkor természetesen a burzsoá osztályprivilégiumokat magasztalják. Hiszen a polgári társadalomban sikerük csak a polgároknak van, a többieknek jut az unalmas, gerinctörő, egyhangú munka, az „álláskeresés” nevű megalázó gyötrelem, a minden örömből, élvezetből, szépségből, eleganciából, mulatságból való kizártság, a várakozás az esztékában, a várakozás a buszpályaudvaron, a kimerítő ingázás, az olcsó sör, az olcsó tévé és a hosszabbodó, de egyre fájdalmasabb öregkor. A liberális publicisták és népszónokok védelmükbe veszik a menekültek jogait (is) érvényesíteni próbáló NGO-kat (fiatal, nyugatos, modern értelmiségieket tehát), de nem ám magukat a menekülteket. Meg a falu végén a poros udvart bámuló, elhízott öregasszonyt se. (Aki épp olyan élvvágyó, vidám, friss, csinos, fiatal lány volt nemrég, mint a te Dulcineád. Csak hát ugye paraszt.)

A kozmosz, Isten, a szépség, az idő, a lét, a bensőség, Erósz és a halál iránti minden metafizikai érzés megengedett (vö. Max Horkheimer: Dämmerung. Notizen in Deutschland [1934]: Gesammelte Schriften, 2. köt., s. a. r. Gunzelin Schmid Noerr, Franfurt/M.: S. Fischer, 1987, 311-454), csak a kizsákmányoltak, elnyomottak, alávetettek, elhagyottak és betegek szakadatlan szerencsétlensége miatti társadalomellenes érzések nem.

A győztesekkel – a sikeresekkel – való azonosulás nem egyeztethető össze a fölszabadulás „projektjével”; az „egyenjogúság” és az „egyenlő méltóság” végső soron gúnyolódás az osztálytársadalom (az osztályuralom) áldozataival, a proletárokkal, a szubproletárokkal, a parasztság maradékaival, az underclass „mélyszegényeivel”, a lumpenproletárokkal, a kezelés, részvét és vigasz nélkül pusztuló vén betegekkel, a volt gyarmatok éhező és haldokló színes népeivel, a tömegesen gyilkolt (etnikai és felekezeti) kisebbségekkel, a lenézett és lökdösött bevándorlókkal, az alkalmazkodásképtelen különcökből lett, utcán ténfergő, rongyos őrültekkel, az Afrikában és Indiában milliószámra, gyakran nyilvánosan megerőszakolt nőkkel, a nyomorukba fegyelmezetten beletörődni képtelen fegyencekkel a világ börtöneiben.

A szabadság látszataiban már csak rosszhiszeműen lehet hinni – ezért nem bírom már elviselni (különösen a magyarországi) liberálisokat.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!