Önök szavaznának a nép legnagyobb ellensége ellen a tőke legjobb barátjára? Hát igen: nem könnyű kérdés, de tény: ez a probléma áll a francia baloldali szavazók előtt az elnökválasztás második fordulójában.

Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb: a pestis és a kolera, a szélsőjobb és a neoliberalizmus, a szociális jogok visszavétele, a szociális állam leépítése egymást erősítik. A pestist nem gyógyítja a kolera: ebben az értelemben Emmanuel Macron nem a megoldás, hanem a probléma része. Ez persze nem változtat, nem változtathat azon, hogy fennhangon és egyértelműen kijelentsük: Le Pen és általánosságban a szélsőjobboldal, a nép legveszélyesebb ellensége mert a fasiszták régi szokása szerint, megosztja és egymás ellen hergeli a nép különböző csoportjait, Le Pen esetében a „franciákat” és a „bevándorlókat”. A magát a „nép jelöltjének” nevező Le Pen minden baloldali számára a nép legnagyobb ellensége: ebben nem lehet kétértelműség, kompromisszum vagy más efféle.   

De.

A felmérések még mindig meglehetősen magabiztos Macron-sikert mutatnak (noha az előnye napról-napra olvad): a szavazatok 59 százalékával győzné le Marine Le Pent a második fordulóban. Jacques Chirac 2002-ben 82 százalékkal nyert az öreg Le Pennel szemben, azaz tizenöt év alatt több mint húsz százaléknyi „republikánus” szavazó párolgott el.

Hiszen évtizedek óta bizonyos: a szélsőjobboldalt nem a neoliberalizmus fogja megállítani. Ennek éppen az ellenkezője igaz: legyen hát Macron, de mindenki számára legyen világos az is, hogy akárhogy is ünnepelik magukat a „köztársasági front” mai bajnokai, nem „megmentették a Köztársaságot”, hanem egyszerűen csak időt nyertek.

Fel vörösök, proletárok

A magyar sajtóból alig-alig volt megtudható, hogy a választások igazi újdonsága nem a végtelenül üres bankár volt, nem is a végtelenül unalmas fél-fasiszta, hanem Jean-Luc Mélenchon.  A francia jobboldal (azaz Macron „baloldali” támogatóitól a médiák teljességén át François Hollande-ig) ellenben nagyon is tudta, ki az igazi ellenfél: az elnökválasztás első fordulója előtt kemény kampány indult be Mélenchon ellen. Akkoriban még valahogy senkit sem zavart, hogy Le Pen fasiszta, az annál inkább, hogy Mélenchon baloldali. Ezeknek az embereknek a szemében a francia Chávez, vagy ahogy a Le Figaro nevezte barátságos vezércikkében „Maximilien Ilitch Mélenchon” (Robespierre + Lenin) programja megvalósíthatatlan zagyvaság, de ez mindegy is, mert debil szavazói amúgy sem ismerik a programot. A a piacok aggódtak. A befektetők. A szélsőségek összeérnek: tudják, a politikai „paletta”. Mélenchon Európa-ellenes: mindenki Európa-ellenes, aki más Európát akar. Németfaló nacionalista.

Ne kerteljünk: a félelem indokolt volt.

Mélenchon valóban szakítást jelentett volna az eddigi neoliberális politikákkal – ennyit mindenképpen elmondhatunk róla. Minket ugyan a világból lehet kikergetni Mélenchon Victor Hugo legrosszabb napjait idéző himnikus republikánus-szózataival, de azért hogy „Európa-ellenes nacionalista” volna, az nyilvánvalóan rosszindulatú félreértés. Egy érdekes interjúja alapján az ő igazi politikai krédója a „republikánus univerzalizmus” – amely egy volt lambertista trockistától nem is olyan nagyon meglepő (itt meséltünk a francia trockizmusról).

A Szocialista Pártból 2008-ban kilépett Mélenchon tipikus figurája annak a ma már kissé divatjamúlt francia baloldali tradíciónak, amely inkább volt republikánus, mint szocialista, akár szociáldemokrata (a francia Szocialista Párt, egykor SFIO, inkább baloldali republikánus párt volt, mint szociáldemokrata, ennek okairól itt). Igen, ez a tradíció, ha nem is nacionalista, de azért afelől nem nagyon hagy kétséget, hogy Franciaország a „történelem fáklyája”. Mélenchon generációja próbálta ki a „maximális keyenesianizmust egy országban” (lényegében a szociális köztársaságot) 1981 és 1982/3 között, majd ennek bukásával fordult Európa felé, hiszen kiderült, hogy a közös pénz (akkor még csak a közös monetáris rendszer, az EMS) keretei között egyedül nem megy.

Jean-Luc Mélenchon, forrás: Twitter

Mára a nagy terv, a Szociális Európa Mélenchon számára elbukott, és ebben aligha téved. Formulája szerint: Európát „vagy megváltoztatjuk vagy elhagyjuk”. A hírhedt „Plan B”, azaz hogy Franciaország felmondja az ún. európaktumot, amely neoliberális politikákat kényszerít az egész kontinense, alighanem inkább taktikai célokat szolgált (vagy persze szolgált volna), de mindez elég volt arra, hogy Mélenchont Le Pen párjaként valamiféle „Európa-ellenes nacionalistának” állítsák be.

Hogy ez mennyire nem igaz, arra  elég egy példa: Mélenchon az asztalt verve követeli az Unió szociális és fiskális harmonizációját (azaz „több Európát” akar, mint a leghangosabb európereek...), hiszen csak így lennének egyenlőek a feltételek Franciaország és a kelet-európai országok számára, hiszen utóbbiak „versenyelőnye” nem más, mint a szociális terhek és adók, illetve a bérek alacsony szintje... Mélenchon tehát egy tipikus francia baloldali republikánus, azaz egy francia kontúrokkal bíró szociális köztársaság híve – optimális esetben egész Európára kiterjedően. Mindennek még napjainkban is, a reakció korában, igen kevés köze van a „szélsőbaloldalhoz”, még vokációjában, hagyományában sem „kommunista” vagy „szocialista”.

No, mindegy.   

Még félelmetesebb lehetett a neoliberális elitek számára, hogy Mélenchon sikeres volt a legfontosabb céljában: nem csak létrehozott egy igen jelentős, a gazdasági neoliberalizmussal szemben álló választói bázist, hanem ez a bázis pontosan azokból áll, akikből állnia kell: nagy részben az „alsóbb néposztályokból”, a munkásokból, az alkalmazottakból, a munkanélküliekből, az alacsony jövedelműekből. Mélenchon legfontosabb célja az általa alapított Baloldali Front vs. Nemzeti Front  politikájával az volt, hogy ezeket a néprétegeket visszahódítsa a szélsőjobboldaltól: ez ha maradéktalanul nem is sikerült, de igen szép eredményeket hozott.  És mindenképpen megszűnt a szégyen, hogy „a dühös Franciaország” hangja a szélsőjobboldalról szól: akik a fasizmus elleni egységfrontról beszélnek mostanában, először Mélenchonnak köszönjék meg, hogy Le Pen nem 30 százalékon várja a második fordulót.

A fasizmus legjobb ellenszere még mindig a baloldal, ne tévedjünk.

Mélenchon szavazóinak szociológiája elég egyértelmű képet rajzol: megnyerte a választást a fiatalok között (32% szavazott rá a 18-24 évesek közül) és nagyjából egálban van Le Pennel (25-30% között) az alkalmazottak, a munkások és egyáltalán a kis jövedelműek körében. Sőt, egyértelműen első a munkanélküliek táborában, de nem csak ott jelentős a bázisa, hanem alig marad el Macrontól (és Fillontól) a diplomások körében is.

Még lényegesebb, hogy Hollande 2012-es szavazóinak ugyan csak 24 százaléka szavazott rá (azaz Mélenchon az előretörését tényleg annak köszönhette, hogy új szavazókat talált a baloldal számára), de földrajzilag egyértelműen ott nyert igazán teret, ahol hagyományosan erős (volt) a Szocialista Párt. Most nagyon úgy tűnik, hogy a tragikus szociálliberális/rendpárti kormányzás egyik eredménye az lett, hogy Mélenchon és a radikális baloldal testesíti meg  az egyik baloldalt Franciaországban: a magukat baloldalinak tartók 44%-a szavazott Mélenchonra, 40 %-uk Macronra, a szocialista Benoît Hamonra 10 százalékuk. Ma még nehéz megítélni, hogy „casting-probléma” volt-e egyszerűen a PS összeomlása, vagy lassan el kell köszönnünk ettől a párttól mint fontos politikai szereplőtől. A csalódást és a kiábrándultságot jól mutatja, hogy nem sok könny hullik Jean Jaurès, Léon Blum és Lionel Jsopin pártjáért: ez  minket azért kicsi elszomorít, de hát sebaj.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

Nagyjából kirajzolódik hát a mai baloldal bázisa: a társadalom alsó rétegei, felülreprezentálva a városlakók, illetve a fiatalok, a diákok és igen gyakran az értelmiségiek. Mélenchon nem csak azt mutatta meg, hogy a baloldal lehetséges – hanem azt is, hogy milyen bázison lehetséges. Ez egyelőre igen távol áll a többségtől, de azért érezhetően történt valami, és ne legyünk  naivak, az sem mindegy, hogy hol: Franciaország még mindig fontos ország. Szóval ahogy mondani szokás: egyelőre nem vagyunk sokan – de az mind olyan.

A négy Franciország

De ha már választási földrajz: nem tanulság nélküli szemügyre vennünk a választások első fordulójában húsz százalék körüli eredményt elért jelöltek földrajzi-szociológiai bázisát. Mélenchonról már részletesen volt szó, hozzá hasonlatosan a Macron-voks is egyértelműen osztályszavazat, csak éppen egy másik osztályé. Macronra szavazott a magasabb jövedelműek 35-40 százaléka, ráadásul ez az arány egyre emelkedik a bérrel párhuzamosan: például a havi 3.000 eurónál többet keresők körében érte el a legjobb eredményeket. Földrajzilag is nagyjából ez a helyzet: az Észak/Észak-Kelet-Franciaországnál jobbmódú Grand Ouest szavazott inkább Macronra, a szintén jobb helyzetben levő centrista vidékek (Dél-Nyugat Franciaország főleg), de a nagyon burzsoá Gironde is.

Az első forduló eredménye megyei bontásban, forrás: francia Belügyminisztérium

Mint ismeretes, Macron legfőbb, tulajdonképpen egyetlen mondanivalója az „összefogás” volt (ennek tartalma máig homályban maradt), azaz a jobboldal/baloldal törésvonal meghaladása és így tovább. Most Macronra a volt Hollande-szavazóknak nagyjából a fele szavazott (maradék szavazóinak negyede a jobboldalról jön, negyede a a centrumból). Azaz ez a „se bal/se jobb”, azért inkább bal, a földrajz is ezt mutatja: 42 megyében végzett élen, ebből 32 balos (PS) volt 2012-ben (a többi tíz gazdag jobbos körzet: Hauts-de-Seine, Yvelines, Maine-et-Loire, Côte d’Or...).

Egyszerűen ez a Franciaország, amelyiknek még mindig jól megy, mindenekelőtt a nagyvárosok. Macron 30 százalék felett szerzett Lyonban, Nantes-ban, Bordeaux-ban, Strasbourgban...Párizsban meg egyenesen a legjobb eredményét érte el. A fővárosban Macron alaposan betört a jobbos nyugati negyedekbe is, a 20 párizsi kerületből 13-ban nyert (9 balosban és 4 jobbosban). A leggazdagabb, legdurvább jobbos negyedeket azért megnyerte Fillon (VI., VII., VIII., XVI., XVII. kerület), a két legpopulárisabbat (XIX., XX.) pedig Mélenchon; Macron éppen a „bobo”-negyedekben a legerősebb (III.: 45, II.: 44, IX.. 42%).

Összefoglalva: a nagyvárosi, gazdagabb, többségében inkább a „mérsékelt” balos, de azért nem kicsiny számban a „mérsékelt” jobbos választók embere volt és minden bizonnyal maradt Emmanuel Macron.

A jobboldali Fillon tulajdonképpen csak hagyományos jobbos körzetekben volt jellemzően erősebb az országos átlagánál: a párizsi régió nyugati része (Yvelines, Hauts-de-Seine, például az ország leggazdagabb települése, itt volt polgármester Sarkozy, Neuilly-sur-Seine: 65%), a már említett Nyugat Párizs (pl. a XVI. kerület: 58%), illetve Vendée, Elzász és Korzika. Fillon szavazói három jellemzővel bírnak: jövedelmi helyzetük igen kedvező, jellemzően a magánszektorban dolgoznak vagy dolgoztak, és jóval idősebbek, mint az átlag: szavazóinak majdnem fele 65 évesnél idősebb. Nem volt hát teljesen logikátlan Fillon keményen neoliberális programja: az ő választói bázisának tényleg kedvezőtlen lenne valamiféle állami újraelosztás. Fillon egyébként Macron javára elvesztette a hagyományos jobboldaliak egy részét, főleg a legmagasabb jövedelmű rétegeknél és a legmagasabb képzettségűeknél.

François Fillon és fiktív munkavégzéssel gyanúsított hitvese, Pénélope Fillon

A francia szélsőjobboldalról hosszan írtunk nem is olyan régen, kérem, olvassák el mindenképpen azt az írást, ha érdeklődnek Franciaország iránt: nem azért, mert olyan zseniális, hanem mert a könyv, amiről szól, bizony igen prófétikusnak bizonyult. Most csak két gondolatot emelnénk ki onnan: egyrészt azt, hogy a szélsőjobboldal ma elsősorban az ún. periférikus Franciaországban erős.  Először fordul elő a történelemben, hogy a potenciálisan aktív rétegek nagy része (Franciaországban a 60 százaléka) egyszerűen nem is ott él, ahol a társadalmi gazdagság termelődik. Christophe Guilluy szerint „a szociális kérdés nem a körgyűrűn kívül kezdődik [azaz a külvárosokban], hanem a metropoliszon kívül”. Ez a réteg ma már, ha akarna sem tudna visszakerülni az igazi vérkeringésbe: gyakran munkanélküli, vagy igen keveset keres, az ingatlana távolról sem ér annyit, hogy a visszaköltözést lehetővé tenné, az eladósodottsága amúgy is illuzórikussá teszi ezt, a közlekedés költségei magasak, a tömegközlekedés pedig igen rosszul megoldott, az állami szolgáltató-szektor itt egyre rosszabb minőségű, vagy egyszerűen megszűnik, a helyi szolgáltatások a fizetőképes kereslet hiányában haldokolnak stb.

„A csapda rájuk zárult”.

Guilluy másik fontos észrevétele, hogy a „globalizáció-ellenesség” nem egyszerűen kulturális kérdés, ahogy a mainstream képzeli, megkülönböztetve egymástól mondjuk „bezárkózókat és nyitottakat” (Magyarországon ez ugye még mindig nagy divat, ami a periférikus helyzetből adódóan kiegészül az egyre tarthatatlanabb „bezzeg Európázással”, „nyugati modernizációval”, sőt „polgárosodással” stb.), hanem nagyon is gazdasági-társadalmi gyökerekkel rendelkezik.

Nehezen tagadható, hogy ma a globalizáció az, amely kikényszeríti mindenütt a neoliberális politikákat. Mint ahogy az is, hogy ennek a nagyvárosok elitje az első számú haszonélvezője, amely az államigazgatás felső rétegeiben, a pénzügyi szektorban, a nagyvállalatok központi igazgatásában, az egyetemi, kutatási szféra, a szolgáltató szektor csúcsain dolgozik.

Ezzel szemben a globalizáció nagy vesztese (elsősorban az ipari termelés elköltözése miatt) a volt ipari Franciaország, amely így nem teljesen érthetetlenül nem szívleli a globalizációt, melynek valójában ő áll a frontvonalán: ők küzdenek meg a „kínai munkás” konkurenciájával, nem a nagy cégek nagyvárosi központjaiban dolgozó pénzügyi vezetők.

Ez mindenesetre hihetőbb magyarázat (egyébként arra is, hogy az antiliberalizmus miért talán a legdinamikusabb politikai irányzat napjainkban), mint hogy a „globalizáció-ellenesség kulturális kérdés”.

A tények nem nagyon mutatnak mást: a Nemzeti Front választási szociológiája nagyjából megfeleltethető annak a „második Franciaországnak”, amiről Guilluy beszél. A párt a leggyengébb a nagyvárosok belső részein és a külvárosokban, ellenben a legerősebb a vidéki, kis- és középvárosi Franciaországban. A globalizációhoz való viszony kérdése is döntőnek látszik: ezek azok a területek, melyek a legtöbbet veszítettek a globális versenyben való konkurenciával.

 „Ni patrie, ni patron, ni Le Pen, ni Macron”?

Ha, mint láthattuk az osztályszavazat nagyon is létezik Le Pen esetében, a kérdésnek mégis annak kellene lennie, hogy ki mindezért a felelős? Aligha adhatunk rá mást választ, mint hogy a szociálliberális kormányzás nép-ellenes karaktere.

A tragikus Hollande/Valls-évek, a legutóbbi szociálliberális/rendpárti katasztrófa-film alapvetően változtatta meg a szélsőjobb-szavazat karakterét is. Eddig az FN-szavazat meglehetősen illékony volt (a párt hol majd húsz százalékot kapott, hol alig tízet) és leginkább protest jellegű: még az öreg Le Pen leghűségesebb bolondjai sem gondolták, hogy ez a kedélyeskedő, fasiszta ember valaha a köztársaság elnöke lehet.

Azonban 2012 óta nem ez a helyzet: a Front National minden egyes választáson legalább 20-25 százalékot szerzett és Marine Le Pen valóban elnök akar lenni, szavazói sem csupán tiltakozásból szavaznak rá, ők is valóban ezt akarják. Végül is nem nagy rejtély a francia szélsőjobb erősödése és nincs is benne semmi speciálisan francia: nagyjából mindenhol ugyanez történik. A minden béklyójától megfosztott tőkés rendszer meglehetősen sok elégedetlent termel ki magából, akik egy része a fasiszták felé fordul, az FN-szavazói nem csak az „idegent” gyűlölik, hanem a „rendszert” is. Más kérdés, hogy ez ellen az-e a megoldás, ha a rendszer legtökéletesebb szimbólumát, kiszolgálóját és kvintesszenciáját emeljük hatalomba. Eddig ez nem nagyon vált be.

De hát elitjeinknek elment az esze, ezt mindenki tudja.

Másrészről azért maga a Macron-jelenség igen aggasztó: lényegében megmutatja, hogy a médiáknak milyen óriási hatalma van a modern tömegdemokráciákban. Macron alig tagadhatóan a médiák és az elitek jelöltje volt a kezdetek kezdetétől. Pontosan megtestesíti ezeknek az eliteknek a világképét: gazdasági programját tekintve jobboldali, míg a „kulturálisan” inkább baloldali. Médiakutatók összeszámolták, hogy Macron csak alig két éves minisztersége alatt összesen több mint 40 alkalommal szerepelt hetilapok címlapján. Mivel ezekkel a címlapokkal teleplakátolják az utcákat is, hirtelen mindenki megtudta, ki az az Emmanuel Macron. Aligha kapott egy egyszerű gazdasági miniszter nagyobb publicitást valaha is, míg ma a franciák elsöprő többsége nem is igen tudja, ki jelenleg Macron utódja...   

Noha Macron jelöltsége tette be végleg a kaput az őt a politika csúcsára emelő, és  példátlanul népszerűtlen François Hollande újraindulása előtt, azért a dolog nem kétséges: ha Macron Brutus is, ettől nem kevésbé Hollande spirituális fia, politikájának még radikálisabb eszközökkel való folytatója. Macron alig hagy kétséget afelől, hogy mire készül: Franciaország neoliberális szellemű reformjára, a szociális állam további leépítésére, a munkavállalói jogok további csorbítására. Szimbolikus, hogy minisztersége alatt még a gazdasági liberalizáció felé nagy lépést tevő törvényét, a „Loi Macront” is a hírhedt 49.3 szabállyal fogadták el (azaz parlamenti szavazás nélkül), most Macron egyenesen rendeletekkel akar reformálni elnökké választása után. Azért elnöki rendeletekkel leépíteni a szociális jogokat: nagy diadala lesz ez a demokráciának és a „Köztársaságnak”...

Mi más lenne az oka annak, hogy nyoma sincs a 2002-es hangulatnak, amikor a franciák jobbik része, köztük a baloldaliak, egy emberként szavaztak „befogott orral”, arra a Jacques Chiracra, aki jól tudjuk, ki és milyen volt. Ma a baloldal jó részének a jelszava inkább: „Ni patrie, ni patron, ni Le Pen, ni Macron.”(Se haza, se főnök, se Le Pen, se Macron.)

A nagy különbség abban áll, hogy a nagy republikánus összeborulás, a köztársasági front távolról sem akadályozta meg a szélsőjobboldal térnyerését: a jobboldali és baloldali népelleneses politikák csak erősítették a reakciós FN-bandát. Bizony: a pestis táplálja a kolerát.

A neoliberalizmus felkent papjai alighanem nem is tudnak érveinkről: "ut episcopus gentilium libros non legat".

A „baloldal kulturális kérdés”, ahogy szeretik mondani.

Hogyne. Álmaitokban.

A médiák által keményen a franciák fejébe vert kép Macronról a megújítóról és modernizátorról igaz, de amit sugall, igen veszélyes: hiszen ebben az olvasatban arról van szó, hogy mindenki, aki nem ért egyet a neoliberális modernizációval és megújítással, „maradi” lesz, „bezárkózó” és „Európa-ellenes”. Ennél hatékonyabb stratégiát ki sem lehetne találni, hogy azokat az embereket, akiknek tényleg egyre rosszabbul megy a soruk, egyenesen a szélsőjobb karjaiba kergessük.

Le Pen aligha téved, amikor úgy gondolja, hogy Macron az ideális ellenfél: a lehető legnyíltabban az „elit embere”. Ebben a stratégiában a legfontosabb politikai törésvonal nem a baloldal és a jobboldal között fog húzódni, hanem azok között, akik védik a „nemzeti identitást” („patrióták”, akik a mai szélsőjobboldal szóhasználatával felváltották a „nacionalistákat”) szemben annak elpusztítóival (a globalistákkal, a kozmopolitákkal, az európéerekkel). Ha Le Pennek sikerül ezt a világképet ráerőltetnie politikai ellenfeleire is, akkor pártját és személyét az egyetlen alternatívává teheti a „vad globalizáció” erőivel szemben. Azaz: előbb-utóbb győzni fog.

Hiszen aligha kérdéses: Emmanuel Macron a fennálló liberális rendszer embere, az „elitek utolsó kártyája”. Ráadásul egy olyan rendszer élén fog állni, amely szemel láthatóan recseg-ropog, és hát bizony a személye iránt sincs se bizalom, se különösebb remény. Magasan Macron volt az a jelölt, akire a legtöbben „jobb híján”, vagy éppen „a szélsőjobboldal hatalomra jutása ellen” szavaztak már az első fordulóban.

Azaz: a szavazásra jogosult franciák háromnegyede (részvétel) egynegyedének (Macron eredménye) a kétharmada (az „elkötelezett szavazói” száma) akarja valóban, hogy Macron legyen országa elnöke. Nincsenek senkinek sem nagy illúziói a képviseleti rendszerrel szemben, de azért elmondható: Macron kevésbé legitim elnök lesz (ha lesz), mint akár Hollande. Nem túl jó előjel.

Különösen gyomorforgató persze (és alighanem nem kevés embert ez az undor fog arra késztetni, hogy érvénytelenül szavazzon, vagy bojkottálja a választást), hogy most éppen azok szólítanak fel könnyes szemmel mindenkit, hogy „állítsuk meg a szélsőjobboldalt”, akiknek ezt az egész kuplerájt köszönhetjük.

Állítsuk, állítsuk, de ki fog megállítani titeket?

És itt kell pár szór szólnunk Jean-Luc Mélenchonról (és egybként a másik két „szélsőbaloldali jelöltről), akik mint ismeretes, felmondták az évtizedes, sőt történelmi tekintetben akár évszázados (végül is már a Dreyfus-ügyben is elköteleződtek a korabeli szocialisták, sőt anarchisták) köztársasági frontot: azaz a nagy köztársasági összeborulást a szélsőjobb ellenében. Mélenchon azért nagyjából megtette azt, amit ebben a helyzetben megtehetett: kimondta, hogy elmegy szavazni (fura is lett volna, ha bojkottra szólít fel, hiszen a programja kötelezővé tette volna a szavazáson való részvételt...), és leszögezte, hogy természetesen nem fog a szélsőjobboldalra szavazni. Csak azt nem ejtette ki a száján, hogy „Macron”: de ezzel sokan vannak így. Például a szakszervezetek is.

A mostani helyzet amúgy tiszta röhej: a mainstream médiák és politikusok hada hisztizik Mélenchon döntésén, miközben minden adat azt mutatja, hogy Le Pen plusz-szavazatai sokkal nagyobb számban fognak a jobboldalról jönni, mint Mélenchon elsöprő többségében harcosan antifasiszta szavazóitól. Az egyik jobboldali elnökjelölt, Nicolas Dupont-Aignan már be is állt Le Pen mögé, ahogy a melegházasság-ellenes katolikus integristák több százezres szervezete, a Sens Commun szintúgy.  A legutóbbi „botrány” amiatt tört ki, hogy Le Pen egy beszédében több bekezdést vett át a nagyon mérsékelt François Fillon pár hetes beszédéből. Már meg se lepődik senki, hogy ez simán elképzelhető.

Tudják: „Európában át-ha-tol-ha-tat-lan fal van a jobboldal és a szélsőjobboldal között”.

Aha.

És: „a poltikai paletta két széle összeér: po-pu-liz-mus.”

Hát persze.

Mélenchont azzal vádolni, hogy titokban összejátszik a szélsőjobboldallal – elég undorító. Talán olvasóinknak is feltűnt, hogy nem vagyunk Mélenchon személyének nagy rajongói (őszintén szólva igen kellemetlen alak), itt most nem is az ő személye érdekes, noha mindenki köszönettel tartozna neki, aki valóban „meg akarja állítani a szélsőjobboldalt.”

Mert persze a választások igazi újdonsága egy új baloldalnak a megszületése (illetve ennek a nagysága) volt, hiszen maga a globalizáció mint törésvonal már régi, mint az országút.  Ők az igazi újdonság, a nép egyre egyre szélesebb rétege, amely zsigerileg antifasiszta, nyitott a világra, és persze „globalista”: csak éppen a tőkés globalizáció legalábbis kontroll alá helyezésében gondolkodik, mert egyszerűen nem viseli el, hogy egyrészt a politikai hatalom a lehető legközelebb áll bizonyos tőkés érdekekhez, másrészt hogy ebből az következik, hogy a tőke értékesülése által meghatározott érdekek uralkodnak felettünk.

Programnak nem rossz.  És például gyógyítja mind a pestist, mind a kolerát.

Balázs Gábor

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!