A Szerb Kormány egész gazdaságpolitikája két feltételezésen alapul, mind a kettő hamis. Először is, hogy a munkaerőpiacon fennálló problémákat hazai beruházásokkal nem lehet orvosolni, másodszor pedig, hogy a külföldi tőke bevonzásának legmegfelelőbb módja a munka árának leszorítása és a munkajogokra intézett csapások. Az első figyelmen kívül hagyja a munkanélküliség szerkezetét, ami a belföldi kutatások szerint minden iskolai végzettségből és szakmai képességből elegendő tartalékkal rendelkezik ahhoz, hogy a munkaerőpiac jelenlegi problémáira választ adjon; a második eltekint afölött a tény fölött, hogy a külföldi tőke, mely valójában éppenséggel hazafelé áramlik, nem képes varázsütésre megoldani a vánszorgó szerb gazdaság problémáit.

Fotó: Samostalni sindikat FAS / Facebook

Röviden, a befektetések nem az olcsó munkaerőt, hanem a magas jövedelmezőséget hajhásszák: az alacsony munkabérek éppúgy nem érnek semmit a vállalatoknak állami támogatása nélkül, ahogy semmit sem érnek akkor sem, ha az állam bevételeit nem növelik. A tömegsztájkok mostani hullámai ezeknek a gazdaságpolitikáknak a velejéig hatolnak, és ami közös bennük, az az, hogy külföldi tulajdonban lévő vállalatoknál törtek ki.

A sztrájkok helyrajza

Fiat Chrysler Automobil

Kragujevac városa, február 24-e. A kragujevac-i munkássztrájk nem a Fiat Chrysler gyártócsarnokában kezdődött júniusban. Valójában februárban, a Magnetti Marelli gyárában kezdődött, ami a Fiat termelési láncának részeként lökhárítókat, kipufogókat és belső műanyag alkatrészeket gyárt.

A lökhárító-gyártósoron dolgozó száz munkásból hatvanan tiltakoztak az alacsony bérek ellen. A vezetőség úgy reagált, hogy a menedzsmentet áthelyezték a termelésbe, de a sztrájk folytatódott, amíg a gyárnak ezen a részén a fizetésemelési követeléseket ki nem elégítették.

Az esemény mind formájában mind a követelések jellegében megelőlegezte a június-júliusi sztrájkokat.

Június 27-én a Fiat Chrysler 2000 dolgozója két műszakba szerveződve sztrájkba kezdett, amit szintén az elviselhetetlenül alacsony bérek váltottak ki. Követeléseik “támadóak” voltak: ragaszkodtak ahhoz, hogy a bruttó alapfizetést emeljék 38.000 szerb dínárról (kb. 96.000 forint) 50.000-re (kb 128.000 forint), követelték, hogy a hatékonyságért járjon jutalék, hogy javítsanak a munkakörülményeken, és hogy szervezzenek éjszakai járatot a túlórázó alkalmazottaknak. Noha a kollektív szerződés 82. cikkelye kötelezné a munkáltatót, hogy sztrájk esetén tárgyaljon a sztrájkoló munkásokkal, a munkáltató egészen július 19-ig hajthatatlanul hallgatott. Alfredo Altavilla, a Fiat operatív igazgatója július 12-én arról tájékoztatta a kormányt, hogy a vállalat irányelve szerint a munkásokkal való mindenféle tárgyalástól tartózkodnak, amíg a dolgozók sztrájkolnak, viszont hajlandóak megkezdeni a tárgyalást, amennyiben a sztrájkot abbahagyják. Az illegális időhúzás és médianyomás megtette hatását a két műszakban működő sztrájk szervezőire. Míg az “első”  műszak azon a véleményen volt, hogy fújják le a sztrájkot, a “második”, mely elnyerte a dolgozók többségének támogatását, határozottan ellenezte a hátrálást. Ezután a termelés még egy hétig állt. A szakszervezetek problémához való hozzáállásában fennálló különbségek is felszínre kerültek: míg a Szerbiai Autonóm Szakszervezetek Konföderációja a sztrájk abbahagyása mellett volt, a független UGS ellene.

Mielőtt a hírek Olaszországba értek, aminek következtében a FIAT vezérigazgatóival évek óta küzdő olasz CGI és FIOM szakszervezetek levélben biztosították támogatásukról a kragujevac-i dolgozókat, a szerb kormány miniszterei folytonosan támadták a sztrájkolókat. Ana Brnabić miniszterelnök azt ismételgette, miképpen sínyli meg a sztrájkot a szerb GDP és export (ez hamis állítás, hiszen a Fiat autógyár által termelt profit nem az állam zsebeibe, hanem a Fiatéba vándorol), a sztrájk mögött álló, rejtett politikai erők létezésére utalt, és Goran Knežević gazdasági miniszterrel közösen arra figyelmeztetett, hogy a termelési egység Lengyelországba költözhet. Zoran Đorđević munkaügyi miniszter a munkásokhoz intézett őszinte és szívből fakadó kérésével gazdagította hírnevét, mondván, “követeléseikben nyilvánítsák ki szeretetüket Szerbia felé”.

Noha a kisebbségi tulajdonos Szerb Kormánynak (a vállalat részvényeinek 33%-a a kormányé) az elejétől kezdve kötelessége lett volna részt venni egy “társadalmi párbeszédben”, csak a FCA-igazgatók ismétlődő fenyegetései nyomán változtattak taktikájukon, és csak a sztrájk tizedik napján kezdtek tárgyalni.

Ezt követően mindkét szakszervezet beleegyezett, hogy a sztrájkot július 19-én felfüggesszék és megkezdjék a tárgyalásokat a kormánnyal. Tették ezt a sztrájkoló dolgozók kétharmadának ellenzése mellett, és annak ellenére, hogy a kragujevac-i városi közgyűlés elé aznapra hirdettek tüntetést. Az FCA-ban működő egyik szakszervezet, a CATUS-, és egyben a sztrájkbizottság elnöke, Zoran Marković elismerte, hogy a megoldás nem szokványos: “Az, hogy egy sztrájk egyezség nélkül érjen véget, természetesen előzmények nélküli a szakszervezeti küzdelemben; ugyanakkor kaptunk egy lehetőséget arra, hogy tárgyalhassunk arról, amiért az elmúlt 16 napban harcoltunk.”

Egy keddi napon, július 25-én, a CATUS képviselőjeként eljáró Marković, Goran Knežević gazdasági miniszterrel egyeztetve aláírt egy megegyezést Silvia Vernettivel, az FCA - Szerbia ügyvezető igazgatójával. Később azonban két különböző sajtóközleményt küldtek ki: Marković szerint 9.54 %-os béremelésben egyeztek meg, amit később az inflációhoz igazítanak (amit amúgy is meg kellene tenniük). Másrészről a kormány szerint csak 6.7%-os béremelésben állapodtak meg. Egyik oldal sem tartotta fontosnak, hogy a számok közti különbségeket megmagyarázza. Ezeken felül megegyeztek abban, hogy az éjszakai áruszállításért járó kompenzációt a jövőben megkétszerezik, valamint egy bizottság felállításáról is, aminek a feladata a munkafolyamatok optimalizálásának elősegítése lenne. A sztrájkolók “kivívták” annak a lehetőségét, hogy 2018-ban egyeztessenek a hatékonyság után járó bónuszok alkalmazásáról. Ennek ára azonban egy alkotmányellenes megegyezés volt:

a szakszervezeti képviselők arra tettek ígéretet, hogy a következő három évben a dolgozók tartózkodnak a sztrájkolástól.

Az FCA dolgozóinak állítása szerint júliusi fizetésüket mindössze két nappal a megegyezés aláírása után megvágták.

“Gorenje Valjevo” hűtő és fagyasztó gyár

Valjevo városa, július 12-e. Az alacsony bérek és a rossz munkakörülmények miatt a Gorenje Valjevo (egy körülbelül 1500 dolgozót alkalmazó hűtő és fagyasztó gyár) két gyártócsarnokának körülbelül 600 dolgozója 15 fős tárgyaló delegációt alakított, és néhány órás sztrájkba kezdett.

A gyártósoron, karbantartásban, raktárban és minőségellenőrzésben dolgozó munkások 40°C-ban, legkondicionálás nélkül kénytelenek dolgozni, miközben a gyártósoron 200-300 eurót keresnek havonta. A munkahét szombatra is kiterjed, szabadnapot csak decemberben lehet kivenni; a túlóráért ritkásan fizetnek, és gyakori, hogy alapbérben számolják el, a fizetések így érik el a jogilag előírt minimálbért.

A gyártósoron dolgozók mindössze havi 41 eurós béremelést és a munkakörülmények javítását kérték 850 alkalmazott számára. A helyi alapszervezet eleinte elhatárolódott a munkabeszüntetéstől, majd július 12-én étkezési utalványok térítésében állapodott meg a munkáltatóval, aminek nyomán 700 dolgozó megvonta bizalmát a szakszervezettől, és július 14-én újra sztrájkba lépett. Július 18-án megegyezés született, aminek értelmében a vezetőkön és a műszakvezetőkön kívül minden dolgozó 33 eurós béremelést kapott, ezen túl 8 eurós melegételutalványt, függetlenül a beosztásuktól. A gyártósoron dolgozók a rossz munkakörülmények után 25 eurós kompenzációra és légkondícionálók beszerelésére számíthatnak.

„Goša“ vasúti kocsi gyár

Egy munkatárs, Dragan Mladenović öngyilkossága után, ami a közelgő választásokat tekintve is baljóslatú volt, a Goša gyár dolgozói egy hónapos sztrájkba kezdtek, tiltakozva az (átlagosan) 5 éves fizetési késedelmek, és a betegbiztosítási igazolás két éve húzódó elmaradása miatt. A vállalat munkásonként 4960 euróval tartozott. Ezért a dolgozók elsődlegesen azt követelték, hogy kapjanak meg egyszerre 826 eurót a tartozásból, a maradékot pedig 16 egymást követő utalásban rendezzék, emellett garantálják a jövőbeni kifizetések rendszerességét, adjanak biztosítékot arra, hogy a nyugdíj- és társadalombiztosítási hozzájárulást kifizetik. Néhány hónapos munkabeszüntetést követően, május 15-én, minden említett kérdésben megállapodás született a munkáltatóval, aki ígéretet tett arra, hogy az első részletet május 25-e előtt kifizetik.

Csakogy a kifizetést már ebben az időszakban sem sikerült teljesíteni (az ígért 826 Euróból 578-at fizettek ki), ezért a dolgozók újra sztrájkba léptek. Mivel sem a hatóságok, sem a tulajdonos nem reagált,

július 5-én a dolgozók úgy döntöttek, hogy radikalizálják a sztrájkot, és három órán keresztül blokkolták a Belgrád-Tesszaloniki vasútvonal egy szakaszát, és egy Topolába vezető főútvonalat, amit a következő napokban szintén megismételtek. Ezáltal fizikailag elzárták az áru útját Szlovákiába, ahol a vállalat igazgatósága is található.

kép a TV Jasenica adásából a blokádról

A szállítmányok átengedésének feltételéül a bérek kifizetését szabták. Sajtóközlemények szerint a vállalat a sztrájk miatt képtelen volt a vásárlók felé vállalt kötelességeit teljesíteni, akiknek egy része feljelentést tett, a vállalat vagyonelemei pedig bírósági végrehajtás alá kerültek. A vállalatot több dolgozó is feljelentette. A helyzet elmérgesedését követően, július 17-én a sztrájkbizottság elnöke, Milan Vujičić három társával éhségsztrájkba kezdett. Csak július 21-én, a kormányal való tárgyalást követően jelentették be, hogy elállnak a további blokádoktól, de a sztrájkot folytatják, ameddig nem születik megegyezés. Az éhségsztrájkot “felfüggesztették”, és július 26-ra tárgyalásokat tűztek ki.

A legújabb hírek szerint a tárgyalások kudarcba fulladtak, ezért a dolgozók bejelentették a sztrájk radikalizálását.

MB Ratko Mitrović –  mélyépítés

Belgrád - A MB Ratko Mitrović az egyetlen hazai kézben lévő vállalat ezen a listán, és az egyetlen kivétel ebben a tekintetben. A MB Ratko Mitrović dolgozói fontos közösségi infrastruktúra-fejlesztő munkákat végeznek, és csatlakoztak a júliusi sztrájkokhoz. Július 13-án 4 építkezési területen állították le a munkát: a Ruzveltova utcán, a Mije Kovačevića utván, a Slavija téren (mind Belgrádban, a szerb fővárosban), és egy vasúti építési területen Vreoci térségben körülbelül 100 dolgozó nem vette fel a munkát februárból és májusból elmaradt bérek miatt. A vállalat május óta nem fizeti a dolgozók egészségbiztosítási járulákait, ami miatt nem tudják igénybe venni az egészségügyi szolgáltatásokat, a márciusi, áprilisi, májusi, júniusi utazási hozzájárulásuk szintén csúszik. A Beta hírügynökségnek adott nyilatkozatában a helyi alapszervezet vezetője, Mile Čolić azt mondta, hogy a munkáltató Branko Mitrović azonnal megígérte, hogy kifizetik a májusi béreket, és hogy megegyeznek az esedékes fizetésekről a dolgozókkal. A további fejlemények ismeretlenek a média számára.

Bénakacsa szakszervezetek és papírtigrisek

Még néhány munkássztrájkot meg kell említenünk: a kragujevaci Fori textilüzem női dolgozóinak tüntetését március 29-én, ahol a dolgozóknak 12 órás műszakokat kellett teljesíteniük minimálbérért; a dél-koreai Yura vállalat 600 dolgozóinak sztrájkját Nišben tavaly áprilisban, amit a szégyenteljes munkakörülmények miatt rendeztek; a Geox cipőgyár dolgozóinak sztrájkja Vranjéban; és a Falc East dolgozóiét, amit a kifizetetlen túlórák miatt szerveztek május 15-én, Knjaževac térségben.

Ezeket a sztrájkokat az fűzi össze, hogy mindegyik a jelenlegi gazdaságpolitika számlájára írhatóak, ami hosszútávon fenntarthatatlannak bizonyul. Lévén a hatóságok nem hogy nem hajlandóak letérni erről az útról, de ráadásul direkt módon akadályozzák a belső termelés fejlődését és fenntartását, nem kellene meglepődnünk azon, hogy a kaotikus külföldi befektetések előidézik a belföldi munkaerő reprodukciójának válságát.

Ez azt jelenti, hogy a legtöbb szerbiai iparágban az alacsony béreknek, a hosszútávú munkalehetőségek hiányának és szűkített munkajogoknak köszönhetően a munkások képtelenek túlélni és a puszta létezésüket fenntartani. Noha a munkaerőkínálat sokoldalú, diverzifikált, a külföldi tőke jellemzően az alacsony hozzáadott értéket termelő ágazatokban mutat érdeklődést, olyan típusú kétkezi munkákra, mint az autók és lábbelik összeszerelése, zoknikötés. Ez nem csak alulfoglalkoztatáshoz vezet, hanem az alkalmazottak rövid ideig tartó munkaviszonyához is, akiket miután kimerülnek, egészségügyi állapotuk megromlik, vagy miután már képtelenek magukat pénzügyileg ellátni, friss munkaerővel helyettesítenek.

A kérdés továbbra is az, hogy miként tudunk változtatni a helyzeten. Noha a sztrájkok felszínre hozták a fent ábrázolt társadalmi ellentmondásokat, afölött sokszor eltekintünk, hogy milyen komplex is létrejöttük, egymáshoz való viszonyuk és szervezésük kontextusa.  

1) Először is, a sztrájkok priorizálása versenyhez, nem pedig egyeztetett cselekvéshez vezetett. Noha kölcsönös szolidaritásról beszéltek, egyszersmind ellenezték is a kooperációt.

A Goša dolgozói szerint a Fiat-sztrájk elszívta előlük a levegőt, a Fiat beszállítói azon keseregtek, hogy függésben vannak a Fiat központjában sztrájkolóktól, míg a Fiat-dolgozókat saját szakszervezeteik árnyékolták be.

A kormány ehhez azzal járult hozzá, hogy kizárólag a Fiatra szegezte tekintetét, noha meg kell jegyeznünk, hogy a Fiat-dolgozók sztájkja tökéletesen illeszkedik az Európán végigsöprő autógyártóknál zajló sztrájkok kontextusába (az Audi Magyarországon - béremelésért, ugyanígy a Škodánál a Cseh Köztársaságban, és szlovákiai Volkswagenről se feledkezzünk meg, az itteni győzelem precedenst jelent Kelet-Európában).

2) A sztrájkok priorizálása nem csak különboző vállalatok esetében fordult elő, hanem egyazon vállalaton belül is, leginkább a már említett Fiatnál. Ezt a szolidaritás formális kinyilvánításaival képtelenség leplezni. A balos ábrándokkal ellenkezőleg, a szakszervezetek inkább visszahúzták, semmint hogy lendítettek volna az eseményeken: munkások nyilatkozatai szerint a szakszervezeti frakciók kihúzták alóluk a színpadot; a goša-i szakszervezet csak logisztikai segítséget nyújtott, formális szerepet nem vállalt a sztrájkbizottságban; a Gorenjében tudatosan elhatárolódtak a sztrájktól.

3) A szakszervezetek még mindig hisznek a társadalmi párbeszéd ideológémájában. Ez még a Fiat szakszervezetek összességében “harcos” sztrájkjában is meghatározó szerepet játszott, ami ahhoz a paradox helyzethez vezetett, hogy

diadalmasan kihátráltak a sztrájkból, anélkül, hogy garanciákat kaptak volna a munkások körülményeinek javítására vonatkozóan. Végül a kormány nem a Fiatot győzte meg a munkásokkal való tárgyalásra, hanem sikeresen visszatolta a dolgozókat a munkaállomásukra.

4) A külföldi befektetések a dolgozói szerveződés esetről esetre nagyon eltérő feltételeivel, és sokszor a szakszervezetbe tömörülés kemény korlátaival járnak együtt (akár “harcos” követelésekről - béremelésről, munkakörülmények javításáról - van szó, akár “egzisztenciális” követelésekről, mint az elmaradt bérek vagy juttatások kifizetéséről). Ilyen körülmények között ahelyett, hogy a szakszervezetiséget magasztalnánk, az átalakításának szükségességéről kellene beszélnünk, a szerb munkaerőben végbement változások szellemében. A külföldi kezekben lévő vállalatokban működő szakszervezeteknek azon túli problémákkal is meg kell küzdeniük, hogy a szerb munkatörvény már szabványosította az egyre elterjedtebb prekárius munkát. Míg a hazai szakszervezetek nem ismerik el a prekárius dolgozókat, az egymástól eltérő polisziket alkalmazó külföldi vállalatoknál még nehezebb a dolguk (az egyik legradikálisabb a kínai Hesteel, ami nemrég a munkatörények módosítását kérte a szerb kormánytól). A szövetségépítés és szerveződés kérdése megválaszolatlan marad, miközben a termelés nemzetköziesült.

Ahogyan Bojana Tamindžija, a Clean Clothes kampány vranje-i Geox gyár munkakörülményeit kutató munkatársa értelmezi:

“Az elmúlt évtizedek erőszakos ipari leépítése során tagságuk nagy részét elveszítő szakszervezetek egyrészről rá vannak kényszerítve arra, hogy belépjenek külföldi vállalatokba; másrészről megkötik a kompromisszumokat az igazgatással, hogy azok ne közvetlenül a tagságra gyakoroljanak nyomást. A szerb szakszervezetek előtt ma számos küzdelem áll, de hogy meg tudnak-e felelni a munkaerő szükségleteinek, az erőforrásaikon és a kapacitásaikon múlik.”

A nemzeti és globális küzdelmek kapcsán Tamindžija ide lyukad ki:

“A külföldi vállalatok gyakran fenyegetnek azzal, hogy áthelyezik a termelést. Noha ezek a fenyegetések többnyire csak papírtigrisek, a nemzetközi szakszervezeti együttműködések szükségességére hívják fel a figyelmet, az egyes ágazatokon belül, és általánosan is.”

A termelés áthelyezéséről szóló fenyegetések valóban lényegében üresek, hiszen a szerb munkaerő messze a legolcsóbb Európában, és a világon is a legolcsóbbak közt van.

Kragujevac autógyári dolgozói 2.25 dollárt keresnek óránként, míg Kínában 6 dollárt, a Cseh Köztársaságban 9.85 dollárt, Szlovákiában 12.5 dollárt, Indiát hagyva egyedüliként az iparág olcsóbb országaként, 1.09 dolláros órabérrel.

Ez minden további vitának véget kellene vessen: amikor az állami szubvenciók messze meghaladják a fizetéseket, amikor még a minimálbéreket is elmulasztják rendszeresen fizetni, akkor semmi kétségünk nem lehet a jelenlegi beruházási politika végeredményét illetően. Az átmenet csatornájának Európai fénycsóvája megmutatta magát a Fiat gyártósorának, és a sztrájkok azt mutatják, hogy immár Európa legolcsóbb munkaereje is dörzsölni kezdte szemeit.

Aleksandar Matković

fordította Papp Gáspár
a szöveg eredetileg a masina.rs portálon jelent meg
az eredeti, szerb nyelvű szöveggel összevetette Juhász András
a cikkhez nyújtott segítségéért köszönet Büttl Ferencnek

Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.

A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!

Kattints és támogasd a Mércét rendszeres havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal, hogy tovább működhessen és még jobb lehessen!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.