A Brexit után egy évvel végül igazi hangot kaptak az EU-ban maradásra szavazók, valódi képviseletet a még Nagy-Britanniában maradó, de egyre fogyatkozó számú EU-s munkavállalók. Jeremy Corbyn döntése persze praktikus, de hosszú távon több rejlik mögötte, mint egyszerű számítás. A brit baloldal vezetője ugyanis szeretné a „norvég modellbe” átvezetni országát, és ha a kisebbségi Tory kormány a közeljövőben válságba kerül, erre történelmi lehetősége is nyílhat.

Keir Starmer, a Labour Brexit-felelőse és Jeremy Corbyn pártvezér

Tétova fordulat

Több, mint egy éves bizonytalankodás és kettős beszéd után Jeremy Corbyn vezetése alatt, és egy erős, de nem győztes választás után a brit Munkáspárt végül eldöntötte: hagyományos szavazói közel kétharmadának van igaza, és az EU-ból való kilépés után sem szabad otthagyni a közös piacot, és felszámolni a szabad mozgást. Az ellenzék technokrata Brexit-felelőse, Keir Starmer ezzel minden bizonnyal döntő csatát nyert Corbyn szélsőbaloldali belső köre és elsősorban John McDonnell árnyék-pénzügyminiszter ellenében.

A lépés várható volt, és a Corbynt 2017-ben tömegesen támogató 35 év alatti új szavazók követeltek is hasonló fordulatot. A Labourrel és demokratikus szocialista vezérével szemben egyenesen kegyetlen angol liberális sajtó most persze ünnepel, a brit baloldal azonban korántsem ígér visszafordulást, csak puha landolást.

A londoni képviselő és Brexit-felelős árnyékminiszter Starmer terve szerint a 2019 márciusi kilépés nem lenne drasztikus, azt egy átmeneti időszak követné Nagy-Britanniában, melynek során a gazdasági közösséget sem hagynák el, és az EU-s állampolgárok szabad mozgását a Brexit előtti állapotban tartanák. Mindez egy 4-5 éves átmeneti időszakot jelentene a Labour hatalomszerzése esetén, amelynek során az ország szinte észrevétlenül hagyná maga mögött a teljes tagságot, kialakulna új kereskedelmi és pénzügyi szerepe, rendeződne az országban az uniós állampolgárok státusza, miközben a drasztikus változásokat, az ír határ vagy akár a Csatorna-alagút hirtelen lezárását és általában a káoszt el lehetne kerülni.

Starmer legújabb cikkében az eddigi kormánypárti stratégiát a „konstruktív kétértelműség” kifejezéssel jellemezte és szerinte David Davis Brexitminiszter és Philip Hammond pénzügyminiszter azzal, hogy elismerték egy a hivatalos kilépés utáni átmeneti politika lehetőségét, miközben még két héttel ezelőtt is tagadták ezt, elérték a konzervatív stratégia végét, és zsákutcába juttatták a tárgyalásokat. Ő most arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a Brexitet a britek úgy akarják megcsinálni, ahogy a nép valójában akarta, a kilépés utáni átmeneti időszakra és problémamentes landolásra lesz szükség, nem érhet tehát véget a közös piaci és vámuniós brit tagság hirtelen, 2019 márciusában.

Sok mindent kockáztat azonban ezzel a Munkáspárt vezetősége: az eurokritikusként ismert Jeremy Corbynnak nem lesz egyszerű eladnia támogatói 30 százalékának, hogy hosszú-hosszú évekig nem történik meg az a Brexit, amire 2016 júliusában ők is szavaztak. Corbyn ráadásul még múlt júniusban is távolított el az ellenzék első padsoraiból olyanokat, akik a Brexittel való szembefordulást kérték tőle. Mindeközben a Munkáspárt balszárnya (mint például az ugyancsak vezető képviselő Barry Gardiner vagy Dennis Skinner) szerint az EU-s közös piaci tagság fenntartása egyszerű „vazallusállami” státuszt jelentene az Egyesült Királyságnak, ha nem tagjai az EU-nak formálisan.

A helyzet egyszerűen az hogy Corbynnak és Theresa May miniszterelnöknek tudomásul kell vennie, szavazóbázisuk 2016 után olyannyira megváltozott, hogy a hagyományos kétpárti osztálypolitikához való visszatérés mindkét nagy párt számára lehetetlenné vált. És ezúttal ő lépett gyorsabban, nem May.

A múltat végképp eltörölni?

A júliusi brit választáson aratott Labour-siker sokaknak jogosan üzente a nyugati újbaloldalon, hogy a Corbyn és az amerikai Bernie Sanders, de a francia Jean-Luc Mélenchon által is javasolt visszatérés a neoliberalizmus elleni küzdelemhez újra fontos és releváns politikai erővé teheti őket a leszakadó középosztály és a szegényedő munkásosztály szemében.

Ez az értékelés alapvetően helyes. Felnőtt egy generáció nyugaton, amely az EU-tagság előnyeiről nem akar lemondani, hátrányairól pedig a bevándorlóellenes politika 2016-os diadaláig nem volt hajlandó tudomást venni. A baloldal új generációja ennek a hatására lépett most színre.

A brit fiatalok a bőrükön érzik a neoliberalizmus romboló hatását, hiszen jóléti államban felnőtt szüleikhez képest többségüknek a részmunkaidős állások, a növekvő tandíjak, hiteltartozások és visszaszoruló szociálpolitikai támogatások világában semmi esélye saját otthonra, és egyre kevesebb minőségi oktatásra.

Jóllehet, a Labour-szavazók az 1979-1997 között tartó Thatcher-John Major korszak alatt is jobbára eurokritikusak maradtak, a szélbal pedig egyenesen euroszkeptikusabb, mint a Toryk szélsőjobbja. Amikor tehát 1997-ben Blair megválasztása a brit baloldalt is az EU-párti elitbe emelte, úgy tűnt, ez az 1975-ös brit EU-csatlakozás óta tartó harc végképp eldőlt és erős, kétpárti neoliberális konszenzus alakult ki a pálya jobb- és balszéléről berzenkedő vesztesekkel a háttérben.

Ez az új választói réteg -- éppen ezek miatt a tapasztalatok miatt -- akár saját középosztályi pozíciójából is kritikus a kapitalizmussal szemben, miközben a bezárkózást vagy éppen a fehérek sérelmeire épülő identitáspolitikát elutasítja. Ez a balos ifjúság már nem hisz a bevándorlóban mint mumusban, nem hisz abban, hogy egy rossz rendszer hátrányait bűnbakokra lehet hárítani, sokan közülük bevándorlók gyermekei, ázsiai, afrikai, karibi és nem európai hátterűek. Élményeik problémáik ugyanakkor elhomályosítják az etnikai, vallási különbségeket. Számukra tehát a szocializmus, a szociáldemokrácia is egészen mást jelent, mint a huszadik századi, Labour-szavazó munkásosztálynak.

Jeremy Corbyn ma hatvannyolc évesen egyértelműen az ő bajnokuk. Mégis egy egészen más világból jön, mint ők. Ifjúkori mestere az a Tony Benn, aki a Labour balszárnyaként, a mindenkori fősodor esküdt ellenfeleként Nagy-Britannia EU-ból való kilépését 2013-as haláláig támogatta. Benn és követői – Ken Livingstone volt londoni polgármester, John McDonnell volt trockista, újbalos képviselő, az USA-és Izrael-ellenes George Galloway és maga Corbyn – az Európai Unióban a szélsőkapitalista tőke fenyegetését látták, amely a népek egyetértése örvén próbálja végleg megszüntetni a munkavállalói autonómiát, a szakszervezeteket és tálcán kínálja egész Európát az amerikai imperializmusnak. Corbyn maga is sokáig példaszerű euroszkeptikus volt, és Bennhez hasonlóan vallotta: a kívánatos baloldali, újraelosztó szociáldemokráciát csak a teljes neoliberális reakció, a thatcherista Tory elit, az amerikai elit és a brüsszeli bürokrácia ellenében lehet csak kivívni. Éppen ezért az egyetlen intézményrendszer, amelyre támaszkodhatnak, az a szuverén brit Közrendűek Háza, és maga a brit állam.

A fiatalabb politizáló rétegek megjelenése pedig az a jelenség amitől a Konzervatív Párthoz és a Munkáspárt jobbszárnyához kötődő londoni elit a legjobban tartott. Ráadásul megjelenésük a Brexit után összekapcsolódott egy másik, évtizedek óta hanyagolt probléma, Észak-Anglia leszakadásának kiéleződésével. A hagyományosan importból, szolgáltatásokból és kereskedelemből élő Dél-Anglia és a valaha ipari termelésből, exportcikkek gyártásából élő Közép- és Észak-Anglia és Skócia ellentéte, ahogyan azt Tom Hazeldine elemzése is kiválóan kimutatta, áll elsősorban a Brexit mögött. Míg az Európai Unió kérdése a Délt és az elitet is megosztotta, a valódi problémát végig azok a szegény, magukra hagyott posztindusztriális vidéki városok jelentik, ahol sokaknak már a munkanélküli vagy rokkantsegélyt sem folyósítják a szigorú fiskális megszorításpolitika nyomán, és egyedül az ingyenes „ételbankokra” hagyatkozhatnak a világ egyik legfejlettebb gazdaságában. Közülük is számottevő a fiatal, fehér angolok száma. Corbyn olyan figura, aki épp az elitek világát köti össze ezzel a leszakadóban lévő, egykor a szakszervezetekben és a Munkáspártban aktívan politizáló közösségekkel, Észak-Islington képviselőjeként annak a példája, hogy a nagyvárosi londoni buborékból is kötelesség felismerni a fő törésvonalakat és képviselni a többség érdekeit.

Vörös EUlógiák

A Blair-féle iraki beavatkozást 2003-tól követő háborúellenes mozgalom a kétezres években új lendületet adott a brit szélsőbaloldalnak, amely háborúellenességében élte ki a neoliberalizmus kritikáját. Az imperializmust és a neoliberális gazdaságpolitikát egyre inkább egységben kritizáló Stop the War! volt az a platform, amelyről Corbyn végül évtizedek után a fősodorba tudott ugrani. Ugyan radikális hangvétele, a nyugat kritikája sokakat távol tartott a mozgalomtól, Corbyn, Andrew Murray és mások kampányai rámutattak a háborús kalandok, a nagy cégek érdekei és az átlag britek növekvő kiszolgáltatottsága, valamint a dzsihádista terrorizmus összefüggéseire is, azt egységes rendszerben ítélhették el. Ez pedig még a 2010-es évekre is erősebb, meggyőzőbb érvrendszert jelentett a Tory „kultúrharc”-magyarázatoknál, azoknak erős alternatívájává vált a közember számára is.

A 2007-es gazdasági válság után éppen ezért tudott a szélsőjobboldali brit Függetlenségi Párt (UKIP) és Nigel Farage a bukott blairista elit farvizén jelentős ex-munkáspárti tömeget maga mellé állítani. Míg Corbyn és társai a válság utáni megszorításpolitika kritikáját mindig összekötötték az imperialista külpolitika kritikájával, Farage egyszerűen elhitette a hagyományosan euroszkeptikus szegényekkel azt, minden nyomoruknak egyedül Brüsszel az oka. Ezeknek a rétegeknek egy része munkáspárti volt, de a többi szélsőjobbossal jóformán csak a rasszizmus és Brüsszel gyűlölete tartotta össze őket. Fegyverbarátságuk látványosan ért véget akkor, amikor 2016 júniusában kiharcolták a Brexitet. A UKIP dolgát megtette, a választók el is küldték őket a 12-14 százalékos régióból vissza a Britanniában politikai tetszhalált jelentő 4-5 százalékosba.

Amikor 2015-ben Corbynt megválasztották, ő jól tudta: ezeket a szavazókat visszaszerezni csakis a neoliberális gazdaságpolitika új kritikájával lehet. A 2016-os Brexit-szavazás előtt nyíltan eurokritikus saját kampányt folytatott a bennmaradás mellett, mondván: a kétféle osztályellenség – a brüsszeli és a londoni-washingtoni – egyszerre nem legyőzhető, és az EU munkajogilag engedékenyebb elitje átmenetileg békén hagyható, hogy az igazi ellenség, a Toryk legyőzhetővé váljanak. Álláspontját akkor az EU-pártiak túl langyosként, semmilyenként, sőt valójában destruktívként ítélték el. A 2017 nyári választások azonban megmutatták, mekkorát tévedett a liberális elit: Corbyn éppen EU-kritikus hangvétele folytán nem vesztette el a leszakadó szavazórétegek bizalmát és kemény, elitellenes kampánya olyan Labour-szavazókat is elvitt az urnákig, akik azelőtt hosszú ideje nem szavaztak rájuk vagy egyáltalán nem szavaztak.

Újra feléledt a párt a skót területeken is, ahol a manapság a szinte csak az új függetlenségi népszavazással házaló Skót Nemzeti Párt ellenében újra megjelent hagyományos bázisán a Munkáspárt. Skótok nélkül Londonban köztudottan nincs baloldali kormány, így az ő jövőbeli megszólításuk Corbyn alapfeladata.

Corbynnak és a Labournek az EU-népszavazás után egyfajta balladai homályba kellett burkolnia az EU-val kapcsolatos véleményét. A kilépésről szóló döntés után Jeremy Corbyn óvatos új véleményét arra építette, hogy a gazdasági Brexit ugyan a nép akarata, de az emberek nem valamiféle EU-t lerázó szuperjobboldali kapitalista paradicsomra szavaztak, hanem épp a nemzetállamban kivívott jóléti intézményeket, a közegészségügyet, oktatást és munkahelyeket akarták védeni. Brexit utáni jövőképét már 2016-ban egyfajta norvég modell-javaslattal (erős, befektető állam, amely az EU-val laza kereskedelmi kapcsolatokat ápol) próbálja áthidalni. Ez nemcsak lehetővé tenné politikai programja (államosítások, központi befektetési bank) megvalósítását, de közös ügyet is teremthet fiatal EU-szimpatizáns és idősebb, eurokritikus szavazói között. Keir Starmer éppen egy ilyen átállás Brexit-programját hirdette meg a múlt héten. És ez kétségtelenül versenyképes ajánlat lehet egy belül megosztott, és a kudarcos Brexit-tárgyalásokkal magát egyre nagyobb zavarba sodró Tory párt ellen.

A sorsdöntő népszavazás utáni első brit választás persze szerencsés helyzetet teremtett: a brit lakosság 2017 tavaszára, úgy tűnik, végleg leszámolt az addig mindent uraló bevándorlás-kérdéssel: eltűnt ugyanis az érzékelhető bevándorlási nyomás, így a legfontosabb vitát elintézettként lezárták. Ma sincs azonban még új osztálypolitika: Corbyn minden látszat ellenére sem szerezte még vissza fő célpontjait, a 2010 óta tartó Tory megszorításpolitika elnyomottjait, a UKIP által felszívott munkáspárti szegényeket. Ők ma vagy Theresa May hívei, vagy kivárnak. A jövőt az dönti el, végül visszatérnek-e vagy nem.

Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.

A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!

Kattints és támogasd a Mércét rendszeres havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal, hogy tovább működhessen és még jobb lehessen!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.