Hát tessék, megszólalt végre a kormány is a Kiss László-ügyben, most először, amióta kirobbant a botrány. Hogy a gyengébbek is értsék, Kósa Lajos focis hasonlattal magyarázta a magyarázhatatlant. És szokás szerint minden szavával ártott.

Fotó: Kósa Lajos, rtl.hu

A múlt héten 411 600 diák kezdte meg érettségi vizsgáit, a szokott sorrendben hétfőn az irodalom, kedden a matematika, majd szerdán történelem tantárgyból adhattak számot a középiskola négy éve alatt megszerzett tudásukról. A feladatok között akadt egy, ahol felbukkant a magyarországi roma nemzetiség helyzete is, mégpedig az iskolai végzettséggel összefüggésben.

Egészen meglepődtünk, hogy a történelem feladatsor egyik kérdése a magyarországi cigányok oktatási helyzetére vonatkozott. Amikor mi érettségiztünk, ilyen kérdést már csak azért sem tehettek volna fel, mert a történelem órákon soha nem esett szó konkrétan a cigányságról, és ez így volt egészen a Borsod megyei jó hírű gimnáziumtól a Csongrád megyei kevésbé jó hírű szakközépiskoláig. Arra mindketten tisztán emlékszünk, hogy a cigány szó szerepelt a 13 nemzetiség felsorolásában, és pontosan így szerepelt a holokauszt áldozatainak sorában is. De ezen túlmenően minderről egyáltalán nem beszéltünk, nem vitáztunk, és nem tanultunk többet. Gondoltuk - mint utóbb kiderült, naivan -, hogy szerencsére ebben sokat fejlődött az oktatás, és izgatottan vártuk a megoldókulcs, egyúttal a feladat teljes szövegének megjelenését. Íme:

A grafikon forrása lemaradt a feladatból: Hajdu Tamás, Kertesi Gábor és Kézdi Gábor "Roma fiatalok a középiskolában" című, 2014-es tanulmányáról van szó, Ábra forrása: eduline.hu

Amikor átolvastuk a kérdést, a grafikonon szereplő adatokat és az X-szel jelölendő válaszokat, máris alábbhagyott a lelkesedésünk. Te jó ég, tényleg ez az egyetlen téma, amit a hazai romákkal kapcsolatosan érdemes felvetni több százezer, nagyrészt 18 éves fiatalnak? Tényleg csak annyit lehet tudni a cigányokról, hogy tanulatlanok maradtak (a lemorzsolódás csökkenő tendenciája ellenére) két évtized elteltével is? És mindez mégis mit keres egy történelem érettségi feladatai között, mit érezhetnek azok a diákok, akik roma nemzetiségűként ülnek ma a padban, és körmölik a feladatsort összeállítók szerint remélhetőleg helyes válaszokat?

Amúgy is, hová lett a cigányok vándorlástörténete, a Mária Terézia idején elszenvedett sérelmeik, a II. világháborúban elhurcolt és elgázosított, vagy az ‘56-os forradalomban hősiesen harcolók sztorija? Végül is, ennek több köze lehetne a történelemhez, mint  annak, hogy az 1974-ben és 1991-ben született roma és nem roma diákok milyen arányban és milyen fokon szereztek végzettséget. De főként a  végkövetkeztetés döbbentett meg bennünket: a cigányok ebben (is) rosszabbul teljesítenek, lám a grafikon is igazolja a sztereotípiát, amely szerint iskolázatlan massza vagyunk.

Több hírportál is kiemelte: az uniós törekvésekkel szemben Magyarországon évről-évre csökken a középfokú intézményekben vizsgázók száma.

De hátha csak mi vagyunk túlérzékenyek, és nincs is semmi baj ezzel a feladattal - megkérdezzük hát a leginkább érintetteket, a frissen érettségizett tanulókat. Két roma és egy nem roma diákot sikerült megszólaltatnunk, Domi, Dóri és Karcsi Budapest és Szeged városában, szakközépiskolában és gimnáziumban vizsgáztak, azonban válaszaik eléggé egybecsengőek voltak. (A teljes interjúk itt olvashatók.)

Elsőként azt szerettük volna megtudni, mit is tanultak a romákról a történelem órákon.

Karcsi: Csak a holokausztnál tanultunk róluk annyit, hogy rengeteg roma áldozata volt. Csak ennyire emlékszek.

Domi: Emlékezetem szerint, nem tanultam/tanultunk róla.  Amennyi ismeretem van erről a témáról, azt hétköznapi tapasztalataim alapján merítettem.

Dóri: Semmit. Állampolgári ismeretekből volt róla szó, a kérdés 2-3 órán át az volt, hogy van-e kitörési lehetősége a kisebbségnek (így szerepelt benne, nem roma vagy cigány nemzetiségként) és hogyan, miért. Nem volt tankönyv, hanem a tanár által adott jegyzetből tanultunk, ebben volt benne kérdésként. Erről a témáról filozófia órán még esszét is lehetett írni. Én a melegekről írtam végül, nem erről.

Egy friss és hiánypótló kutatás, Binder Mátyás és Pálos Dóra “Romák a kerettantervekben és a kísérleti tankönyvekben” című, idén tavasszal bemutatott tanulmánya  azt vizsgálta, hogy a 2015-ben használt tankönyvekben, történelem, magyar nyelv és irodalom, hon- és népismeret, ill. etika tárgyakból milyen tudásanyag található a roma nemzetiségről. Ugyanis  a Nemzeti Alaptanterv (NAT) elviekben „... fontos szerepet szán az egyetemes magyar nemzeti hagyománynak, a nemzeti öntudat fejlesztésének, beleértve a magyarországi nemzetiségekhez tartozók öntudatának ápolását is. Ebből következően a nemzetiségekre vonatkozó tudástartalmak … a tartalmi szabályozás különböző szintjein, illetve az iskoláztatás minden szakaszában arányosan meg kell, hogy jelenjenek.”

Ehhez képest Binder és Pálos sajnos arra a következtetésre jutottak, hogy a romák súlyosan alulreprezentáltak minden vizsgált tankönyvben és tantárgyban, a történelem tárgyra vonatkozó követelmények teljesülését pedig összegzően az “aránytalan, elégtelen, nem alkalmas” kifejezésekkel illették.

Az egyes korszakok főbb eseményeiben integrált tartalomként jelenik meg, egy-egy szóban vagy félmondatban a cigányság helyzete vagy szerepe, tematikusan csak a 20. században kezdenek el “önálló életet élni” a romák. Ráadásként a NAT-ban megkövetelt forrás- és tevékenységközpontú tananyag-feldolgozás ellenére a vizsgálatba bevont munkafüzetekben összesen egy (!) feladat egyetlen (!) kérdése vonatkozott a romákra. A Magyarországon élő nemzetiségek tárgyalásakor a diagramok, százalékos megjelenítések rendre kihagyták a cigány nemzetiséget, vagy egyáltalán nem, vagy külön kezelték a többi, az adott korban jellemző kisebbségi csoporttól.

Két olyan részletet emel ki a kutatás, amikor a tananyagban a magyarországi romák oktatási, kulturális helyzetéről szó esik, az első így hangzik:

„A hazai cigányság esetében az értelmiség hiánya miatt nem tudtak megfogalmazódni a cigány közösség nemzetiségi törekvései.”

Binder és Pálos azonban nem ért egyet ezzel az állítással, szerintük ugyanis bár nem sok, de néhány roma értelmiségi jelen volt a tárgyalt időszakban, azaz a 19. század második felében, és a nemzetiségi törekvéseket elsősorban a cigány lakosság területi szétszórtsága, a csoporton belüli kulturális és nyelvi sokféleség, valamint a roma asszimilációra irányuló intézkedések vetették vissza.

A második állítás szerint “a legkomolyabb problémát a romák iskolázatlansága jelenti. Ennek fennmaradása egyrészt továbbra is rontja esélyeiket a munkaerőpiacon, másrészt erősíti a többségi társadalomban az előítéleteket.”

Ez a megállapítás az 1980-as évekre vonatkozik, és a munkaerőpiac átalakulását nem a minden kétkezi munkásra ható tényezőként, hanem a cigányság egyedüli jellemzőjeként fogalmazta meg; itt (is) megfigyelhető a probléma etnicizálása mint fő érv. Tudjuk, hogy sokan hisznek a társadalmi problémák szín szerinti kategorizálásában, de ahogyan azt a Binder-Pálos szerzőpáros is magyarázza:

“A periférikus helyzetű régiókban sokan megfelelő végzettséggel sem tudnak elhelyezkedni, az előítéletek növelik a szegregációt, ami csökkenti az oktatás hatékonyságát, tehát pont fordítva, mint ahogy a tankönyv sugallja! Az „iskolázatlanság” nem etnikai kérdés!”

Tehát sem a megkérdezett érettségizők, sem a 2016-os tanulmány nem igazolta a feltételezéseinket vagy sokkal inkább reményeinket: nem tanultak többet a magyarországi cigányságról a középiskolát 2012-ben megkezdő diákok sem. Az ominózus  érettségi feladat megoldása során azonban a diákoknak nem csupán a diagram adatai, hanem saját “ismereteik” alapján kellett dönteniük, mely utóbbi aligha lehetett a történelem órákon megszerzett tudás. Sokkal inkább valószínű, hogy a mainstream közpolitika által sugallt és a mindennapi életükből szerzett tapasztalatok / előítéletek segítették őket a helyes rubrika kiválasztásában.

Domi: “Igen, igazából arról volt szó, hogy a romák a nem romákkal ellentétben milyen iskolatípusokat végeznek el leginkább. A válasz lehetett általános iskola, középiskola, vagy felsőoktatás. Mindezt egy grafikon és saját ismereteink alapján. Igazából felháborítónak találtam/találom,hogy ilyen kérdéseket tesznek fel egy érettségiben, mert véleményem szerint, ők is emberek. És ha figyelembe vesszük, okoztak a mai társadalomnak problémát? Szerintem ezt nem diákokkal kellene felmérni kormányunknak, hogy mit is gondol adott gyermek a cigányságról. Mert náluk is vannak tisztességes, becsületes,dolgozó emberek.”

Karcsi: “Nem volt nehéz, mert a szüleim is kb 20 évvel ezelőtt jártak iskolába és sokat meséltek a romák iskoláztatásáról”

Dóri: “Mindenre számítottam csak erre nem, mert mi a középiskolában (gimnáziumban) sose tanultunk töri órán erről, soha nem került elő a cigányság témája. Amúgy közel éreztem magam a feladathoz, és fel is keltette az érdeklődésemet, hiszen félcigány vagyok. Úgy érzem értek is hozzá, és nem csak az általánosított adatokat látom, hanem a kivételeket is, én is az vagyok.”

Az idézett kutatásban előkerült egy számunkra különösen érzékeny szempont. Nevezetesen a tanórákon résztvevő roma nemzetiségű középiskolások személyes érintettsége, a diákok saját nemzetiségéről kötelezően előírt javarészt negatív tartalmi töltöttségű tananyag bemagolása, annak elfogadása, hogy a leírt mondatokon sem saját példájukkal, sem személyes tapasztalatukkal nem tudnak változtatni. A tanulmány szerint, ha a tananyagban egy realitást nélkülöző vagy tudományosan nem megfelelően alátámasztott állításról kell beszélgetnie a roma diákoknak nem roma társaikkal, több probléma is felmerülhet.

Például az, hogy a megfelelő tanári segítség és bizalomteli légkör híján a feladat “... tovább erősíti az etnikai másságokra ráépülő sztereotípiákat, és erősíti a csoportok közötti törésvonalakat.” A fiatalok lelki, önbizalommal kapcsolatos sérülékenysége fokozott, tehát ha a tanulókat iskolai környezetükben megszólítják a származásuk miatt, és “...fókuszba helyezik „cigányságukat” egy nem jól eltalált pillanatban, az identitás-keresési folyamatban ez komoly nehézségeket okozhat.”

Dóri: “Igen, emlékszem. Azt érintette a feladat, hogy a magyarok mennyivel jobbak a cigányoknál. Ráadásul azt láttam, hogy nagyon régi adatok szerepeltek a feladatban...Azt gondolhatják, hogy ők jobbak, mint a romák, van akinek ettől hízik a mája, más meg csak megcsinálja a feladatot.”

Karcsi: “Biztos a gádzsók is meglepődtek ezen a kérdésen, és emlékszem, mikor vége volt az érettséginek, beszéltük ennek a feladatnak a megoldását, megmaradt bennük, érdekes volt számukra biztos. De valahol azt is éreztem, hogy a gádzsók azt is gondolták, hogy ezek miért vannak benne egy érettségiben, soha nem tanultunk róla. Meg azt is gondolhatják, hogy ezek az állítások igazak a mai helyzetre is, leginkább, hogy a romák aluliskolázottak.”

Domi: “Alapvetően nem teszek különbséget ember és ember között, de az, aki egy adott embercsoporthoz tartozik, és őt ezért másként kezelik és elítélik, az a személy nyilván nehezebben és rosszabbul éli meg ezeket a megmérettetéseket, mint egy olyan embercsoporthoz tartozó fiatal, akivel szemben nincsenek negatív sztereotípiák. Mindent egybevéve, azon a véleményen vagyok, hogy nekik megélni ezt nehéz lehet és terhes, de bízom abban, hogy az akadályokat könnyedén átvészelik, és ezáltal az előítélettel rendelkező embereknek bizonyítani tudnak, amiben még nagyobb örömöt is lelhetnek akár.”

Az érettségi kapcsán felmerült kérdéseink egyike az volt, hogy vajon a diákok tényleg ennyire irányíthatóak-e, ha cigányokról van szó. Annak ellenére, hogy az iskolában nem szereztek hiteles, komplex és az összefüggéseket feltáró ismereteket, és nem volt alkalmuk a más forrásból szerzett tapasztalatok megbeszélésére sem, a nyitottságukat tükröző válaszokat kaptunk az utolsó kérdésünkre. Szemlátomást a megkérdezett diákok gondolkoznak ezekről a kérdésekről, van igényük tisztázni a kételyeiket. Arra a felvetésre, hogy"te milyen kérdést tettél volna fel a romákkal kapcsolatban?" ezeket a válaszokat kaptuk:

Karcsi: Inkább a holokausztról tettem volna fel kérdéseket a romákkal kapcsolatban, vagy pont fordítva tettem volna fel a kérdést, a mostani helyzetet hasonlítottam volna össze a régivel, hogy lássák a gádzsók, a romák mennyit fejlődtek az oktatás terén.

Domi: Etikus viselkedés-e különbséget tenni ember és ember között csupán a származására és a bőrszínére való tekintettel?

Dóri: Olyasmit kérdeztem volna, hogy ismersz-e olyan roma embert, aki egyetemet végzett. Azt mutatnám be, hogy hányan végeztek egyetemet, hogyan jutottak el odáig, mi segítette, volt-e, aki ösztönözte, vagy magától tanult, ilyesmiket. Inkább a pozitív oldalát mutattam volna meg ennek az oktatási témának, mert amúgy is, hogy esik annak a roma érettségizőnek, akinek ezt kell olvasnia, és akinek ugyanúgy meg kell oldania ezt a feladatot, mint a nem cigány társainak.

Összességében és a fenti vélemények, tények tükrében mindketten hiányosnak és nem túl átgondoltnak találtuk ezt az akár gyöngyszemként is értelmezhető feladatot. Reális történelmi tudást egyáltalán nem igényelt a feladat, nem volt szükség a korban történő elhelyezésre, arra azonban rendkívül alkalmas volt, hogy a tudatlanságot mint a roma nemzetiség sajátját prezentálja az érettségiző diákok felé. És hiába szereznek napjainkban a cigány fiatalok az országos tendenciához képest növekvő számban érettségi vizsgát és folytatnak tanulmányokat felsőoktatási intézményekben, ezt a fajta teljesítményt, nem kis bánatunkra, újra sikerült véka alá rejteni.

 Jakab László és Suha Nikolett

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

Felvilágosítottak bennünket arról, hogy a nagyvállalatoknak lelkük is van, ami biztosan a legborzasztóbb újdonság a világunkban.
Gilles Deleuze

Megy körbe a Facebookon egy egészen különleges írás. Egy, az empátiánkra apelláló, harcias manifesztum. A lenyűgöző sutasággal megfogalmazott kiáltvány szerzője egy multinacionális vállalat. Az Uber nevű. A manifesztum szerzője a hangunk hallatására szólít fel. Apokaliptikus dörgedelmében lényegretörően kinyilvánítja, hogy "a tét hatalmas, mert el akarják lehetetleníteni az Ubert." A manifesztum tehát őrületes horderővel bír. Leszögezi, hogy "[ú]j szabályrendszerre van szükség, amely elsősorban a fogyasztó, a Ti érdekeiteket védi. Másodsorban figyelembe veszi az új, modern technológiák biztosította lehetőségeket, és támogatja, nem pedig gátolja a fejlődést." Nemes, szép célok. Modernnek lenni mindenestül, javasolta Rimbaud is. Eszerint ma a fejlődés és az emancipáció netovábbja, Marx, Petőfi, Ady, Lenin, Einstein, Kassák, Bartók Béla, James Joyce, Godard, Sartre, Guy Debord és más modernek projektjeivel felérő, reményteljes fejlemény, hogy rendelhetünk az okostelefonunkkal olcsó taxit.

Volt nagy felzúdulás, amikor a KSH felfüggesztette a létminimum-számítást. Ne féljünk, lesz újabb, amikor majd bemutatják az új definíciójukat a magyarországi szegénységre. Számokból ugyanis nem fog jól lakni senki...

Itt a május, és az ovis csoportban mi már az évvégi ajándékra gyűjtünk. Múlt héten virágpalántát vittünk. A gyümölcsöt is úgy hordjuk be, nincs rá amúgy pénz, kellett, gondolom, stadionra, kisvasútra, uncsitesó bankjára. Mi, a szülők visszük be a fénymásolópapírt is. Őszintén nem értem, mi a hegyikecske szakállára fizetünk 49 százaléknyi bérterhet, áfát, béfát, anyám kínját, ha az állami óvoda – amit merő tévedésből hívnak ingyenesnek – nem tudja fenntartani a működését abból a pénzből, amit üzemeltetésre kap. És azt sem értem, hogy a nálam szegényebbek hogyan köhögik ki ezeket az apránként felbukkanó, de összeadódva azért rendesen felduzzadó hozzájárulásokat.

Katona Csilla fotója

Fizetünk az óvodai alapítványnak félévenként két rugót – ebből finanszíroznak programokat a gyerekeknek.

Minden félév elején beviszünk egy csomag fénymásolópapírt.

Fizetünk csoportpénzt – ebből kerülnek ki nem csak a gyereknek adott apró ajándékok, de a rajzlapok és színes ceruzák is.

Viszünk havonta tisztasági csomagot: szalvétát, vécépapírt, szappant, fogkrémet nem tud venni az óvoda, ezeket a szülők veszik meg. Egyesével, kiskerben vásárolva nagyjából nyilván jóval drágább, mintha az intézmény szerezné be a nagykerben.

Ha hívnak bábszínházat, szerveznek madártani oviprogramot és ehhez hasonló huncutságokat, annak a díját külön összeszedik az óvónők.

Az én gyerekem ételallergiás, a különkoszthoz az ételhordó edényt is mi adjuk az ebédbeszállítónak, mert dobozra se fussa. Persze az étkeztetés kiszervezésével és központosításával látványosan romlott az ételek minősége, és a megrendelések, lemondások, visszajelzések rendje minden korábbi rugalmasságát elveszítette. És amikor pocsék menzakajáról írok, akkor nem a levegőbe firkálok: mivel különkaját kap a gyerek, abból az aznapi maradékot ideadja a konyhás néni. Néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve sírnivaló és szégyenteljes, hogy mit nevez a beszállító cég emberi fogyasztásra alkalmas ételnek – én kizárólag a magam riogatására hordtam haza a maradékokat egy ideig, aztán abbahagytam, mert már nincs erőm ezzel is minden nap szembesülni.

Az ovis csoportban magunk szerveztük meg az úszást, az tíz alkalmanként tizenvalahány rugó; az óvodai tornák szintén különórák, de azokat legalább az ovi szervezi-bonyolítja, a díjuk havonta fizetendő az ebédpénzzel együtt. A pénzügyes munkatárs állati lelkiismeretes, a tornatanárok tök jófejek. Mégis van gyerek, aki ugyan szeretne járni, de a szülei nem tudják megengedni maguknak ezt a havi 3-6-9 ezer forintos pluszköltséget.

Becsületére legyen mondva az evangélikusoknak, a hittan ingyenes. A gyerekem húsvétkor elő is állt a farbával: hogy Jézust keresztre szorították a katonák. Ezen mondjuk őszintén röhögtem.

Legutóbb minden szülőtől begónia-palántát kért az óvodavezetés, amit aztán – szuperjófejség – együtt el is ültettek. Szüretkor szőlőt vittünk be, hogy legyen mit kipréselni, máskor fonalat -mikor mit. Most pedig itt ülök és varrom a nagycsoportosok ballagós zsákjait. Hímezni végül nem kell, hála a magasságos textilfilcnek!

Így hirtelen csak ennyi jut eszembe.

Ezen felül pedagógusnapra, karácsonyra, néha születésnapra ajándékot adunk az óvónőknek, a dadusnak, a pedagógiai asszisztensnek. Nem mintha ez kötelező lenne, és – sokszor lecsekkoltam – ők ettől tényleg zavarban vannak, de elfogadják, mert nagyon jól jön nekik. Mi, szülők pedig azért döntünk újra és újra így, mert tisztában vagyunk vele, hogy milyen szánalmasan keresnek, és közben megfeszülnek a gyerekeinkért. Az intézményi körülményeket próbáljuk kompenzálni feléjük.

Ahogyan az összes többi összeadandó, befizetendő, megcsinálandó tétel is arról szól, hogy az óvoda igyekszik színvonalas pedagógiai munkát végezni, de a működésére szánt költségekből erre nem futja. Miközben a bejelentett jövedelmeken 49 százalékos a bérterhek aránya.

Én hiszek a közteherviselésben, szerintem adót fizetni nem botrány, hanem tisztesség. Ugyanakkor szánalmasnak és felháborítónak tartom, hogy az adóinkból kiosztott költségvetés úgy van kiszabva, hogy abból az ilyen fontos intézmények – és ugyanígy a bölcsődék, iskolák, kórházak, rendelőintézetek – egyszerűen nem tudnak kijönni, és kiegészítő szürkebevételekre van szükségük, hogy a munkájuk színvonalát biztosítsák. Ebbe persze az is bele van kódolva, hogy szegényebb környékeken mindezek a pénzforrások egyszerűen nem állnak rendelkezésre, hiszen a közönség is szegényebb – a gyerekek pedig ennek megfelelően sokkal kevesebb lehetőséghez, programhoz, fejlesztéshez, ismeretterjesztéshez, szórakozáshoz, pedagógiai eszközhöz, sőt, pedagógiai kapacitáshoz férnek hozzá, mint azokon a helyeken, ahol tehetősebb a közönség.

Az én gyerekem egy csodás oviba jár, az intézményvezetés, a pedagógusok és a technikai személyzet is kiváló munkát végeznek. A gyerek boldog, és izgalmak várják minden nap, korrekt és átlátható az elszámolás, jó a kapcsolat a szülők és az intézmény között. Ez azonban csakis az intézmény dolgozóinak önkéntes vállalásai miatt van így. Az eleve szűkösségre kalibrált rendszerek és a szürke bevételek természete ugyanis – ahogyan például a hálapénzé is – olyan, hogy semmilyen jogosultságot vagy garanciát nem biztosítanak a befizetőnek. Az ellátó személyek jóindulatán, energiaszintjén, sokszor a puszta szerencsén múlik, hogy milyen szolgáltatásban, ellátásban, támogatásban részesül az ember.

Olyan intézményekről beszélünk, ahol a szemünk fényei az ébren töltött idejük kétharmadát – sőt, ha elég engedelmesek, akkor még az alvásidejük egytizedét is – bent töltik.

Nincs abban semmilyen gazdasági racionalitás, hogy éppen azokon az intézményeken spóroljon egy ország, ahol a felnövekvő generációk a képességeiket, készségeiket, önbecsülésüket, sőt, a mentálhigiénéjüket kellene egy életre megalapozzák. És az sem használ semmilyen nemzetgazdaságnak sem, ha belebetonozza a gyerekeket a születési gazdasági-társadalmi helyzetükbe.

De már attól is megcsikordul a fogam, hogy gazdasági érveket kell felhoznom amellett, hogy a költségvetésből egyenesen és világosan elegendő pénzt szánjunk a közoktatásra és a kisgyermekgondozó intézményekre. A fenébe is, gyerekekről van szó!

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

Bár az a hír terjedt el Takáts Zsuzsannáról, hogy meghalt, valójában végigkövette a Kiss-ügy médiavisszhangját. A családja miatt eleinte nem akart nyilatkozni a sajtónak, és azért sem, mert nem akarta feltépni a régi sebeket. „Nekem nem 20 hónapomba tellett mint a Kiss úrnak, hanem évekbe, hogy ezen túl tudjak lépni” – mondta az interjúban.

Az elmúlt hetekben megjelent újsághírek szerint a kormány már nem nyúlna az egészségügyhöz ebben a ciklusban. Más források éppen az ellenkezőjét állítják: az egészségügy lesz a fő téma. Mit történik valójában? Ha a kormány nem is nyúl közvetlenül az ellátórendszerhez, úgy tűnik, éppen most alakítja át az egészségügy irányítási struktúráját. A hírek szerint ugyanis a közeljövőben megszűnik az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP). Legtöbb szakfeladatát a minisztérium (EMMI) veszi át; és a legtöbb „ügyféllel” kapcsolatos feladata lehetőleg járási hatáskörbe kerül.

A közigazgatási reform terve, és ami mögötte van

Ez a terv a közigazgatás átalakításáról szóló koncepció része, ahol jelen állás szerint 49 háttérintézmény átszervezése a cél – a középszintű központi közigazgatás komoly karcsúsítása jegyében. A végrehajtó hatalom végleg kétpólusúvá válik: a kormány és az ő háttérszerveiként működő minisztériumok, illetve a kormányhivatalok képviselik ezt a „két” pólust.

Már a 2010-es kormányalakítást követően egyértelmű volt a szándék kormányhivatalok felállítására és mielőbbi megerősítésére – a decentralizáció és az egyablakos ügyintézés hívószavai sugallták, hogy a reform célja a ,,jó állam” megvalósítása. Érezhető volt, hogy valóban elindult egy robbanás a közigazgatásban, a rendszer nagy tehetetlenségi tényezőjén fogást találtak.

A decentralizáció, az egyablakos ügyintézés és a közigazgatás megreformálása önmagában üdvözlendő cél, azonban azt látni kell, hogy amennyi és amilyen eljárás-típussal, szolgáltatással ma a magyar közigazgatás bír, nehezen megvalósítható. Nem reális, hogy egy ügyintéző az összes, akárcsak rokon ügytípust ismerje, elkerülhetetlen a többszöri sorban állás, miközben persze az ügyfélhez közelebbi ügyintézés lehetősége sok esetben pozitív.

Ami azonban elsősorban megvalósul, az inkább a helyi hatalom újraszerveződése. A kormányhivatalok hatalmas hatáskörrel bíró kinyújtott kormánykarok; és az egységes jogalkalmazás jogbiztonságot garantáló gyakorlata elveszhet, ha a központi közigazgatási szervek szerepe ilyen mértékben gyengül, illetve megszűnik.

Ez nem üres szólam, az egységes jogalkalmazás megvalósítása nem egyszerű dolog egy változatlan struktúrában sem, de egy változóban, ahol az új szereplő elsősorban nem szakpolitikai hatalmat képvisel, nagyon nehezen érvényesíthető.

Mi a szerepe a szolgáltató államban a középszintű közigazgatásnak?

A középszintű közigazgatásnak volt (és lenne) funkciója a rendszerváltást követően felépített struktúrában: a kormányzati előkészítő munka bázisa a helyi tapasztalatok összegzése útján, illetve jogorvoslati fórum, hogy csak pár alapdolgot említsek. A középszintű központi közigazgatási szerveknek tehát egy szolgáltató államban van létjogosultsága ellenkező vélemények ütközőzónájaként is, de a legfontosabb, hogy a szakmaiság letéteményeseként kellene funkcionálnia a mai, szakmailag széttagolt, kormányhivatalokon alapuló rendszerben is.

Továbbá vannak olyan feladatok, amik nem kerülhetnek le járási szintre, de még kormányhivatali szintre sem. Ugyanis ott nem összpontosulhat az a szakmai tudás (nem az ügyintézők képessége, hanem pl. az ügyek kis száma, típusa miatt), amely az egyes ügyek helyes megoldásához szükséges – figyelembe véve az ügyfél, az eljáró szerv és nem utolsó sorban a köz érdekeit (pl. egyedi méltányossági gyógyszerkérelmek esetén). Vagy azért, mert egyes tevékenységek nem tekinthetők hagyományos hatósági feladatnak (pl. a kórházak ellenőrzése). Ez az egészségügy számos más feladatára is feltétlenül igaz.

A jelenlegi koncepció lényege és kimondott célja több tízezer közszolgálati munkahely megszüntetése. Ugyanakkor a tervezet kimondja, hogy feladatok nem szűnnek meg, csak más helyre kerülnek: „az állampolgárt érintő egyedi ügy” a kormányhivatalokhoz/járáshoz, a „koncepcionális” a minisztériumokhoz.

A mai közigazgatási rendszerben van ugyan tartalék, de igaztalan azt gondolni róla, hogy csak naplopók hadának ad kenyeret. Tény, hogy az utóbbi tíz év létszámleépítései a valódi érdekek, feladatok és a hatékonyság átgondolása nélkül mentek végbe, a fűnyíró elvet követve, mégis mára a közigazgatás nagyban átalakult, és nem kevés felkészültséget, teherbíró képességet igényel a munkavállalóitól. A közigazgatási munka egy szakma, sőt megkockáztatható, hogy egy hivatás, még ha vannak olyan közszolgák is, akik nem is így tekintenek rá, és még akkor is, ha a valóságban ez Magyarországon sokszor nem érezhető.

Ha a koncepció fenti két elemét, a létszámcsökkentést és a feladatok változatlanul hagyását összevetjük, nyilvánvaló: ha ennyi ember eltűnik a közszolgálatból, akkor vélhetően a közszolgálat sok mai feladata is meg fog szűnni, vagy legalábbis le fog egyszerűsödni. A kisebb állam gondolata fog határozottabban megvalósulni: miközben az állam sok más – gazdasági - területen terjeszkedik, a szolidaritást erősítő újraelosztási, szolgáltató funkciójából visszavesz.

Mit jelent az átalakítás konkrétan az egészségügy és az OEP szempontjából?

Az egészségügyben a szakmai beszélgetéseken a NER előtti időkben is gyakran előforduló hívószó volt a decentralizáció (pl. regionális egészségbiztosítási pénztárak útján), és sokszor elhangzott a háttérintézmények szükséges újratervezése. Ezért is félrevezető a mostani koncepció: hiszen bizonyos feladatok tekintetében decentralizál, és csak a fölösleges háttérintézményeket akarja megszüntetni.

Ezen kérdések mentén sokféleképpen fel lehet építeni egy egészségügyi modellt - sok szereplővel, vagy éppen kevéssel. Ma Magyarországon sok tekintetben ellentmondásosak, gyakran nem teljesen kiforrottak a válaszok, de mégis: a legtöbb kérdés megválaszolásakor szerepet játszik az OEP.

Például az OEP kezeli az Egészségbiztosítási Alapot – bár nem ő szedi be a járulékokat; ő vásárolja a szolgáltatást, bár a szolgáltatási csomag meghatározása képlékeny; és a finanszírozási módszereket is ő alkalmazza.

Dönt gyógyszerbefogadásokról, szolgáltatókat ellenőriz, „értékesíti” adatvagyonát – ezek olyan feladatok, amelyek nem illeszthetőek be egy hagyományos hatósági funkcióba. A „hatóság” az OEP esetében egy kényszerű és hibás forma, az alapszerepe ugyanis az egészségügyi rendszerben van és nem a hagyományos közigazgatásban.

Ha önmagában az OEP történetét elemezzük – Magyarország „hosszú” tb-hagyományairól szintén szándékosan nem tér ki ez az írás – akkor megállapítható, hogy szerepének elbizonytalanodása lassú folyamat eredménye, elkezdődött már akkor, amikor a társadalombiztosítási önkormányzatokat megszüntették. Annak ellenére, hogy funkciói számosak és erősek, valódi forrásallokációs funkciója megszűnt a járulékbehajtás – akkor még – APEH-hez terelésével; és valódi szolgáltatás-vásárlói funkciója talán ki sem alakult, sajnos, pedig ebben lehetett volna az igazi ereje.

A jelenlegi koncepció puszta központi közigazgatási hatóságként kezeli – sok szempontból az is, ezt az egészségpolitika is erősítette, pl. amikor nem volt ereje az egészségüggyel, egészségbiztosítással kapcsolatos bizonyos feladatokat a 2005-ben hatályba lépett közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás szabályairól szóló törvény hatálya alól kivenni, és került emiatt már számos feladata korábban is kormányhivatali hatáskörbe. Ebből a szempontból adekvát válasznak tűnhet ez a mostani, közigazgatási koncepcióba helyezés az OEP szerepének bizonytalanságaira. A középszintű központi közigazgatás szerepéről fentebb írtak alapján azonban még az OEP hatóságként történő felfogásából sem következik a megszüntetésének szükségessége.

Az OEP-et emellett a transzparencia alacsony szintje miatt is sokszor érte kritika - a jelenlegi javaslat azonban elképzelhető, hogy tovább fogja gyengíteni a már meglévő transzparenciát is.

Mi történik az egészségügy irányítási rendszerében?

Az egészségügyi rendszer irányítását tekintve a teljes folyamat 2010-es kormányváltást követően kezdődött, az önkormányzati egészségügyi hatáskörök visszanyesésével, az önkormányzati kórházak állami fenntartásba vételével erőteljes központosítás (!) zajlott le az egészségügyben az akkori GYEMSZI (ma ÁEEK) létrejöttével, elsősorban a kórházi szektort illetően. 

A szolgáltatói oldal szervezeti kereteinek ún. állami egészségügyi rendszer felé történő elmozdulásával párhuzamosan, az Alaptörvény hatályba lépésével a jelenlegi, elvileg társadalombiztosítási alapon működő egészségügyi rendszer szempontjából is változás állt be. 

Az Alaptörvény ugyanis sok esetben eltérő vagy eltérő hangsúlyú szabályozást tartalmaz a szociális biztonság témakörében a korábbi Alkotmányhoz képest, így a társadalombiztosítás az Alaptörvényben már nem kerül nevesítésre a szociális biztonság megteremtésének intézményrendszereként. Ez nagy jelentőségű változás, hiszen a legmagasabb szintű jogszabály olyan keretet ad, amely magában foglalja a rendszerszintű változás lehetőségét, a társadalombiztosítási alapú egészségügyi rendszer átalakítására vonatkozóan. 

2012-től a társadalombiztosítási járulék elnevezése is megváltozott, „szociális hozzájárulási adó” lett az új megjelölése. Ennek a változásnak a jelentősége abban áll, hogy a korábbi Alkotmány alapján született alkotmánybírósági határozatok a járulékhoz tulajdonszerű védelmet csatoltak, és ennek alapján közvetlen jogosultságot az ellátásokra. A felcímkézett adó ezt a tulajdonszerű garanciális elemet nem tartalmazza. A tb-alapok önállósága is szépen csendben megszűnt, beolvadtak a költségvetésbe.

A szolgáltatói szervezeti struktúra-átalakítás mellett tehát – tudatosan vagy sem, de – közelebb került egy olyan átalakítás lehetősége, amely a forrásteremtést egy állami egészségügyi rendszer kereteiben oldaná meg. Az E-Alap bevételei között az adók és járulékok arányát ismerve nem elvetendő a forrásteremtés - tb/állami rendszer - problémájának higgadt átgondolása. (A nálunk fejlettebb egészségügyi rendszerrel rendelkező országokban is láthatjuk azt a tendenciát, hogy egy rendszer kevert elemeket tartalmaz. Azonban a társadalombiztosítási hagyományaink folytatása sem elvetendő gondolat pl. a magyar adófizetési morálra tekintettel, vagy akár a valódi tb-rendszerekhez kapcsolódó érdekképviseleti lehetőségek miatt, vagy pl. amiatt, mert a tb-járulék egészségügyi részét garantáltan egészségügyre kell fordítani. Erre vonatkozóan azonban szakmai vitára és társadalmi konszenzusra van szükség. ) A probléma az, hogy úgy tűnik, az egészségbiztosítás intézményének megszüntetésével nem átlátható módon, érvekkel és bizonyítékokkal alátámasztva, és nem szakmai konszenzusra alapozva folytatódik egy irányváltás.

A mostani elképzelés másik veszélyes eleme, hogy a finanszírozási rendszer átszabására is lehetőséget ad. 

E tekintetben a legkritikusabb lépéstől a jelenlegi állás szerint elállt a kormányzat, hiszen a sokáig élő tervvel ellentétben nem tagozódik be az OEP a Magyar Államkincstárba, „csak” az EMMI-be. Tehát köszönhetően némi egészségpolitikai lobbierőnek (eről lásd itt, itt, itt és itt), nem került kimondásra, hogy az egészségügyi rendszer finanszírozása, az éves szinten kb. 2000 milliárd forintot jelentő E-Alap kezelése ezentúl nem az egészségpolitikai berkeiben történik, így az egészségpolitika nem vált teljesen eszköztelenné, de tudni kell, ez reális elképzelés volt még pár hete.

Ettől függetlenül azonban kimondható: ha az egészségügy finanszírozására nem kell külön szervezet, akkor elképzelhető, hogy a döntéshozó azt is mondja, hogy ezt a feladatot le fogja egyszerűsíteni. Ez a lehetőség ott lebeg a mai rendszerben. Hogy ez mit jelent pontosan, nem tudható, de a kórház-finanszírozás átalakításának szükségességéről máris jelentek meg hírek.

Mindenesetre a NER közszolgáltatás-átalakítási gyakorlata alapján nem tűnik megalapozatlannak, ha a jelenlegi – valóban sok szempontból átgondolást igénylő - finanszírozási rendszer átszabásának lehetősége kapcsán némi aggodalommal megkérdezzük: mit fog ez jelenteni, hogy fog ez történni, kié az akarat, és mire irányul?

A fentiek alapján, amit a decentralizáció erősítésének nevez a kormány közigazgatási oldalról, az az egészségügyben valójában egy újabb – tudatos vagy éppen nem átgondolt? – lépést jelent a centralizált állami egészségügyi rendszer irányába, érintve az egészségügyi rendszer szinte összes alapkérdését. Azonban nem közigazgatási, hanem egészségpolitikai kérdés, hogy legyen-e pl. OEP, és ha igen, hogyan, vagy ha nem, mi legyen helyette és a fenti négy alapkérdésre milyen választ adjunk. Ez egészségpolitikai kérdés, ami kiérlelt koncepciót és társadalmi konszenzust is igényel.

A jelenlegi tervezet azért ébreszt keserűséget, mert az látható belőle, hogy az egészségügy ma Magyarországon már alapkérdéseiben sem kezelhető önállóan. Úgy tűnik, hogy közigazgatási és nem egészségpolitikai átalakítás keretében döntünk arról, hogy a GDP kb. 4,5 %-át kitevő egészségügyi közkiadások rendszere hogyan működjön tovább (miközben persze ez az összeg is elégtelen, ahogy már sok helyütt leírták). És még nem került szóba a többi - igaz, nem azonos súlyú - megszüntetendő egészségügyi szereplő sorsa (pl. OTH).

Azok a funkciók, amiket sem az OEP, sem más intézmények nem tölthettek és töltenek majd be, végérvényesen eltűnnek a süllyesztőben. Pedig az egészségügynek szüksége van – körülhatároltan – több intézményi szereplőre, és a fent részletezett alapfunkciók életteli betöltésére a normális és hatékony működéshez.

Nagy Gyöngyi

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

Jól jött a tegnapi körmendi hiszti, Orbán Viktor ma megint erőset tudott mondani a reggeli, Kossuth rádiós iránymutatásában.

A miniszterelnöknek a tekintetben bizonyosan szerencséje volt, hogy épp tegnapra csinált komplett hülyét magából az ATV a Körmenden készített, hisztériakeltésre tökéletesen alkalmas híreivel. Újra fel tudták így forrósítani menekültkérdést, és a teljes kormánypárti sajtót sikerült ellátni hetekre munícióval – egyetlen téves hír felfújásával -, hátha még néhány réteg bőrt le lehet húzni az egészről.

Csütörtökön az atv.hu-n jelent meg egy cikk, amely azt állította: „rátörték az ablakot a kézis lányokra a migránsok” Körmenden, ahol pár napja a lakosság előzetes értesítése nélkül nyitották meg a menekülttábort. A hírt természetesen a teljes kormánypárti média lelkesen átvette, és még egy kicsit fel is habosították, ahol lehetett.

A Hit Gyülekezete tulajdonában álló ATV.hu közölt riportot Körmendről. A városban mindenfajta előzetes értesítés nélkül menekülttábort nyitottak, méghozzá 150 méterre a helyi sportcsarnoktól, ahol a körmendi klubok utánpótlás-csapatai edzenek. A riport szerint a táborban lakó 40 menekült végignézte a kézilabdás lányok edzését, és ebből konfliktus alakult ki, a kormány pedig rögtön lecsapott a történetre, hiába cáfol a Vas megyei rendőrkapitányság.

(Fotó: ATV.hu)