Sok mindent írnak az újságok, tudom. Csakhogy én ott voltam kedden, és a hajnali vonattal akartam kiutazni Bécsbe, a munkahelyemre, ahogy minden héten. A vonat szokatlan módon egy másik vágányról indult, nem onnan, ahonnan máskor. Gyorsan rájöttem, azért, mert ezt a vágányt le lehetett kordonnal zárni és rendőri védőbástyát lehetett építeni köréje. Az indulásig 5 percem volt, így rohannom kellett, mikor hirtelen több száz menekültet találtam magam előtt, akik a kordon előtt minden négyzetcentimétert duplán vagy inkább triplán betöltve várakoztak. Némán, fegyelmezetten, mégis feszült figyelemmel vártak a lehetőségre, hogy csak centiméterekkel is közelebb juthassanak az álomvonathoz, ami az Ígéret Földjére, Németországba viszi őket. Ott szorongatták a jegyüket a kezükben, ugyanolyan jegyet, mint amilyen nekem is a kezemben volt. Nem tudtam hogy mit csináljak, de abban biztos voltam, hogy 5 perc alatt nem jutunk át ilyen sokan az ellenőrzésen.
Fotó: Polyák Attila - Origo