Kevesebb lesz Budapesten a futóverseny – a Fővárosi Közgyűlés rendeletmódosítása azonban túlmutat a sportesemények számának korlátozásán, és meglehetősen kártékony üzenetet hordoz. A legfőbb kérdés: miért utálják ennyire a futást "a világ egyik legsportosabb városának" vezetői?
Az ellenzéki pártok egy hete leszavazták a kormány plakáttörvényét, amely korlátozta volna az ellenzéki pártok plakátolási lehetőségeit. A törvény tehát elbukott az egyharmados ellenzéki ellenálláson. Majd Áder János visszaküldte a törvény egyszerű többséggel elfogadott részét, mert az a kétharmados rész nélkül értelmetlen. A kormánypárt pedig addig faragta alkotmányellenes módon a törvényt, hogy az eredmény még az eredetinél is durvább legyen, mégse kelljen hozzá kétharmad.
Tömeges felmondás egy kórházban: a két nappal ezelőtti hír pusztán azért hat kuriózumként, mert egy olyan életpályával váltották fel felelősségteljes szakmájukat nővérek és ápolók, amelyről vajmi keveset gondol a köz. Most rácsodálkozunk arra, hogy valaki többet keres egy bútoráruházban, mint egy kórházban. Pedig ez rég nem újdonság.
Miközben több ezer plakát hirdeti országszerte, hogy Magyarország erős és büszke európai ország, az Eurostat friss jelentése másról árulkodik. Míg 1996-ban az egy főre jutó GDP tekintetében még a harmadikok, 2010-ben pedig negyedikek voltunk, most csupán nyolcadikok, az egyéni fogyasztást vizsgálva pedig a ‘96-os harmadik, a 2010-es ötödik hely után most holtversenyben a románokkal a 8. helyen állunk a keleti régió 11 tagországa közül. Csak a horvátok és a bolgárok vannak mögöttünk.
2016-ban a társadalom erre figyelő részét az sokkolhatta, hogy a szlovák nettó átlagbér megelőzte a magyart. Ez a helyzet ma már odáig fajult, hogy Győrből nem csupán Ausztriába, hanem Pozsonyba is átjárnak melózni a szakképzett munkások, mert 20-40 ezer forintnak megfelelő euróval is többet vihet haza egy ott dolgozó magyar, mint itthon. Ennek oka nem csupán a kormánynak a béreket a versenyképesség miatt mesterségesen alacsonyan tartó politikája, hanem a szlováknál nagyobb adók mértéke, amelyek a munkát terhelik. Ha lenne kormányzati szándék, ezen lehetne változtatni.
Most az Eurostat az uniós átlaghoz képest mérte meg az egy főre jutó GDP alakulását, és az úgynevezett egyéni fogyasztást, ami a szervezet szerint leginkább mutatja az életszínvonal mértékét. A két szám nem független egymástól, hiszen a fogyasztás maga is a GDP mint adatsor része (egyik legnagyobb kitevője), arányuk pedig azt mutatja meg jól, hogy a fiskális politika vagy a jólét erősítése fontosabb egy ország számára.
Kép forrása: Portfolio.hu
De mégis ott tartunk, hogy a lesajnált tótok leköröznek minket, és a szánalmasnak titulált románok életszínvonala is befog. Pedig érdemes megnézni, hogy ‘89-ben, vagy 1996-ban, esetleg az uniós csatlakozáskor honnan indultunk:
Kép forrása: Portfolio.hu
A kérdés az, hogy miközben egyre durvábban torzulnak az egyenlőtlenségek Magyarországon, mikor jön végre egy kormányzat, amely nem csupán a felső 10-20 százalék számára akar jólétet teremteni? Akinek a munka nem valamiféle elvont becsületet, hanem kézzelfogható megélhetést jelent az emberek számára? Amely nem a társasági adót akarja csökkenteni a nagy cégeknek, hanem a munkára jutó járulékokat a dolgozói oldalon.
A magyar politikában irányváltásra van szükség, mert egyre több a szám és az adat, amely azt mutatja, nem csupán a 90-es évek második felétől szerzett viszonylagos jólét herdálódik el, hanem oda csúszunk vissza, ahova a rendszerváltás utáni kapitalizmus sokkterápiája, a gyárbezárások, a rosszul működő állami cégek privatizálása után került a társadalom nagyobbik része.
Nem azért szégyen, hogy Románia befog és Szlovákia leköröz, mert nem vagyunk erős és büszke ország a mindennapokban, hanem azért, mert egy tisztességesen melózó ember nem tud elmenni nyáron a gyerekeivel nyaralni, ha ki akarja fizetni a beiskolázást. Ez pedig nem erős és büszke országok védjegye, hanem a legszerencsétlenebbeké. Ne kelljen addig várni, ameddig a rangsorban Bulgária is elhagy minket, és utolsók leszünk a régióban.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
A széles középosztály a polgári demokrácia feltétele és garanciája. Képzett, a közvitákat értő, saját lábukon álló, önálló egzisztenciák nélkül nem állhat erős alapokon sem a jogállam, sem a piacgazdaság. Neves szakemberek nyomán széles körben elterjedt, közkeletű felfogások ezek – fogadjuk el most mi is igaznak őket. Mit mondhatunk a mai magyar középosztályról? Széles, erős, stabil? Vagy éppen ellenkezőleg: szűkös, gyenge, netán még vékonyodik is? És vajon az Orbán-kormányok valóban tesznek azért, hogy megerősödjön ez a társadalmi osztály úgy, ahogy hirdetik magukról?
Forrás: Haon.hu
A széles és erős középosztály megteremtése közös vágyunk. Ugyanolyan eszmény, mint felzárkózásunk a Nyugathoz. Ez is szorosan kapcsolódik a rendszerváltás reményteli korszakához: a nemzeti szuverenitás visszaszerzése, a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia kiépítése, a liberális jogállam és a szociális piacgazdaság megteremtése mellett a középosztály megerősítése és kiszélesítése is közös célként szerepelt a rendszerváltó pártok programjában.
Távolról sem mindegy azonban, hogy eszményként, megvalósítandó célként, netán máris megvalósult realitásként tekintünk-e a széles és erős középosztályra. Abban, hogy e kérdés ma is eldöntendőként merülhet fel, viszonylag nagy szerepe van egy 2000-ben napvilágot látott szociológiai elemzésnek. Mégpedig Kolosi Tamás (Széchenyi-díjas szociológus, a TÁRKI alapító elnöke) Sági Matild és Róbert Péter közreműködésével írott könyvének, amely A terhes babapiskóta címet kapta és amely – pontosító alcíme szerint – A rendszerváltás társadalomszerkezetéről szól.
Mit jelent e „terhes babapiskóta”? Lássuk mindenekelőtt a szerző meghatározását!
„A modern társadalmak optimális elrendeződését – mind elméleti levezetések, mind lakossági vélemények alapján – talán az jelenti leginkább, ha van egy viszonylag kis-közepes létszámú, belsőleg is tagolt elit, egy nagyjából hasonló alsó szegénység és egy igen nagy létszámú, belsőleg mind vertikálisan, mind horizontálisan differenciált középréteg. Tessenek elképzelni egy babapiskótát, amelynek igen nagy, széles és kerek közepe van. Ez lenne a terhes babapiskóta.”
A terhes babapiskóta tehát középosztályi társadalmat jelent. Ideálnak tekintsük vagy realitásnak?
Ha eszményről, ideálról van szó, az olyasvalami, amit meg kívánunk valósítani, amire azt mondjuk: legyen! Ha ellenben olyan realitásról beszélünk, amit immáron megvalósultnak tekintünk, azt mondjuk rá: van. Természetesen mindkét kijelentés vitatható lesz: előbbiből értékvita (mi legyen? mi valósuljon meg?), utóbbiból a tényekre vonatkozó vita következhet (mi van? mi a valóság?).
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Kolosi Tamás 1987-ben megjelent Tagolt társadalom című könyvében a kései államszocializmust nagyjából-egészében egy ilyen középosztályi társadalomként írja le. Amikor egy kutatásban 1987-ben arra kérték a magyar társadalmat több szempontból képviselni hivatott megkérdezettek körét (reprezentatív mintáját), hogy válasszanak öt társadalomkép közül s voksoljanak a mellett, amely szerintük a leginkább hasonlít az akkori társadalom formájára, a legtöbben (a megkérdezettek csaknem harmada) azt válaszolta, hogy egy olyan társadalomban él, amelyben a legtöbb ember középen található, alul és felül pedig ennél jóval kevesebben vannak. A kései államszocializmusban tehát nemcsak az objektív élethelyzetre vonatkozó kutatások, hanem a megkérdezettek szubjektív társadalomképeire vonatkozó vizsgálatok is alátámasztani látszottak egy többé-kevésbé középosztályinak nevezhető társadalom képét.
A rendszerváltással mindez alapjaiban megváltozott. Miközben az erős középosztály iránti vágy változatlanul fennmaradt, sőt a jelszavak formájában még erősödött is, a valóságos folyamatok éppen az ellenkező irányba hatottak. Hiába élték a kilencvenes években reneszánszukat az államszocializmus hatalomátvétele előtt népszerű politikai eszmék – „polgár”, „polgárosodás”, „nemzeti középosztály”, „keresztény középosztály”, „polgári középosztály” –, a rendszerváltás radikális gazdasági, társadalmi és politikai átalakulást hozó folyamatai döntően éppen a vágyott középosztályosodás ellenében hatottak. A társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek növekedése egy harmonikaszerűen kinyíló (felfelé és lefelé széthúzódó) szerkezetet mutattak, amelyben széles tömegek lecsúszását, valamint kevesek felemelkedését alig-alig ellentételezték a társadalom közepe felé húzó erők.
A társadalmi integráció és szolidaritás fokozódása, az egyenlősödés és középosztályosodás helyett a társadalmi dezintegrálódás és a szolidaritás gyengülése, az egyenlőtlenségek növekedése: a társadalmi-gazdasági polarizáció nyert teret. A jelek nem egy terhes babapiskóta, hanem egy szűk kalapú, széles talpú homokóra formájú társadalomszerkezet kialakulására utaltak.
E tendenciákat ráadásul nem csak az objektív létfeltételek átalakulását vizsgáló kutatások mutatták ilyennek, nemcsak az esélyek és erőforrások eloszlásának objektív ismérvei láttatták ezt. A mindennapi életüket élők szubjektív társadalomképei is ennek megfelelően alakultak át. Amíg 1987-ben a megkérdezettek csaknem harmada a magyar társadalmat egy középosztályi társadalomnak látta, a kilencvenes években már csak a töredékük gondolta így (1992-ben 6,7, 1999-ben 4,3 százalékuk). Az uralkodó társadalomkép a kilencvenes években radikálisan átalakult: a megkérdezettek több mint fele szerint kevesen vannak fent, nagyon kevesen középen, nagy tömegek pedig alul helyezkednek el.
A „középosztálytalanodás” folyamatát tehát az objektív feltételek átalakulására és az állampolgárok szubjektív érzékelésére vonatkozó vizsgálati eredmények egyaránt alátámasztották.
Miért adott akkor Kolosi Tamás a rendszerváltás társadalomszerkezetéről írott könyvének olyan címet, amely azt egy középosztályi társadalomként láttatja? Valószínűleg azért, mert ideálként fontosnak tartotta és tartja ma is. Megtévesztő címválasztásával azonban azt a látszatot keltette, mintha a rendszerváltás eredménye egy középosztályi dominanciájú társadalomszerkezet volna. Mintha valóság lenne az, ami legfeljebb csak cél lehet. Megtévesztő címválasztása azért is meglepő, mert a szubjektív társadalomképekre vonatkozó, fent idézet adatok egytől egyig az ő munkáiból származnak.
„A rendszerváltáshoz kapcsolt egyik pozitív várakozás az volt, hogy a piacgazdaságba és demokráciába történő átmenet egyben a középosztály megerősödését (?) – megteremtését (?) is magával hozza majd. […] Miközben a gazdaság és a politika működésmódja viszonylag gyorsan átalakult, és a magyar viszonyokra hamarosan illettek a piacgazdaság és a demokrácia meghatározásai, a társadalomszerkezetet továbbra sem az erős középosztály által dominált ‘terhes babapiskóta’ alakzata jellemezte.”
Ezt már az idén márciusban megjelent, Kolosi Tamás 70. születésnapjára összeállított A magyar polgár című kötetben írja az ünnepelt kollégája, Tóth István György közgazdász-szociológus, a TÁRKI vezérigazgatója. (Írása címe: ‘Róka fogta csuka: Miért gyenge és szűk a magyar középosztály és mitől változna meg mindez?’.) Adatait és értelmezésüket bemutató részletesebb elemzésében azt állítja, hogy a magyar társadalom alsó kétharmadának életkörülményei nem érik el azt az életnívót, amit középosztályinak lehetne nevezni.
A középosztályinak tekinthető életkörülményeket és életesélyeket a magyar társadalom felső harmadában kell keresnünk. A középosztályinak nevezhető élethelyzet tehát távolról sem „középen” található a magyar társadalom szerkezetében. Akik ténylegesen a középtájékon helyezkednek el (például a jövedelem-eloszlás tekintetében), jobbára sokkal kiszolgáltatottabb, sérülékenyebb egzisztenciák: „a magyar jövedelmi középosztály háromnegyedének gondot okozna egy váratlan kiadás (drágább autóalkatrész, tönkrement mosógép, csőtörés stb.) fedezetének az előteremtése, mintegy kétharmada, habár szeretne, nem engedhet meg magának egy egyhetes külföldi nyaralást, egyharmadának probléma a rendszeres húsfogyasztás” (‘Róka fogta csuka’, 73. old.).
„A középosztály az emberek azon csoportja, amely képes saját megélhetését önállóan biztosítani, de ehhez még rendszeres saját erőfeszítésre van szüksége” – írta 2012-ben Matolcsy György (még nemzetgazdasági miniszterként) ‘A felelős és független középosztályról’ címmel a Nemzeti Érdekben. A középosztály felett szerinte azok helyezkednek el, „akik már képesek lennének kizárólag befektetéseikből és vagyonuk passzív jövedelméből élni, ha így döntenek.” A politikai intézkedések zöme esetén a döntéshozók e bizonytalan társadalmi konglomerátumra hivatkoztak. Valóban őket erősít a 2010 óta épülő berendezkedés? Ha nem, akkor kiket?
Általánosságban azt mondhatnánk: legelsősorban azokat, akik hűek a rendszerhez (vagy legalábbis nem próbálnak nyíltan keresztbe tenni neki). A rendszer pedig annál jobban támogat valakit, minél magasabban áll a társadalmi szerkezetben és minél inkább lojális a rendszerhez. A többkulcsos, progresszív személyi 2013-ban kimutatta, hogy „Az adóreform eredményeképpen megvalósult 444 milliárd forintos adócsökkentés 74 százaléka a két legmagasabb jövedelemi tizedbe tartozó gyermektelen adózók nettó jövedelmét növelte.” A legnagyobb adókedvezményt tehát éppen azok kapták, akiknek egyébként is a legnagyobb a jövedelmük, a társadalom felső egyötöde. Ennek eredményeképpen a „legmagasabb jövedelmi tized hozzájárulása az összes adóbevételhez 61 százalékról 42 százalékra mérséklődött.”
E tények fényében a „nemzeti középosztály” egy olyan politikai kategória, amellyel a kormányzat a döntéseit próbálja legitimálni, de amelynek nincsen szociológiai tartalma. A rendszer ugyanis mindenekelőtt azokat a magas jövedelmű, vagyonos, tettekben vállalt módon is párthoz és kormányhoz hű, legalább látszatra keresztény és konzervatív fehér férfiakat (és – csak másodsorban – a hozzájuk kapcsolódó nőket) támogatja, akik maguk is építik és támogatják e rendszert. Matolcsy fenti definíciója értelmében ugyanis Andy Vajna, Garancsi István, Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, Csányi Sándor vagy Habony Árpád ugyanúgy nem középosztálybeliek, ahogyan Simicska Lajos sem az.
A rendszer tehát a hozzá hű nemzeti tőkét építi, a társadalomszerkezet csúcsát – természetesen annak viszonttámogatásáért, párt- és kampányfinanszírozásért cserébe. A polgári Magyarország és a polgári (vagy nemzeti) középosztály építésének politikája ennyiben valóban nem több politikai terméknél. G. Fodor Gábor kivételesen valóban a fején találta a szöget, amikor a Magyar Narancsnak adott interjújában szokatlan nyíltsággal így fogalmazott:
„A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a »polgári Magyarország« hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. Ők még ma is azt gondolják, hogy az 1998 és 2002 közötti Magyarország valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés.”
Ennek fényében új színben tűnik fel a terhes babapiskóta képzete is. Az 1998 és 2002 között miniszterelnöki tanácsadóként is dolgozó Kolosi Tamás a valójában nem létező széles és erős középosztály víziójával a polgári Magyarország, a polgári kormányzás, a polgári-nemzeti középosztály építésének politikai céljait igazolta.
Éber Márk
A cikk a korábban az Új Egyenlőség portálon megjelent szöveg szerkesztett verziója.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
A kormány közérdekű nyugdíjas szövetkezetek létrehozásával orvosolná a némely ágazatokban már komoly növekedési korlátot okozó munkaerőhiányt. A nyugdíjas szövetkezetekről szóló törvényjavaslatot május 9-én nyújtották be (egyéni képviselői indítványként), azóta megvolt a parlamenti vita, sőt a szavazás is lezajlott, a törvényjavaslatot elfogadták. Az elfogadott törvény már csak a köztársasági elnök aláírására vár, utána kihirdetik.
Tízmilliárdok a végül meg sem valósult budapesti olimpia tervezésére, brutálissá váló vizes vb költések, 30 milliárd azokra a Maccabi Játékokra, amiket Berlin 1,2 milliárdból szervezett, fociból kilopott, haveroknak kitolt, és egy egyre rosszabbul működő rendszerbe beletett százmilliárdok. A sportszerető közönségnek végre fel kéne lépnie az ellen, hogy a kormány egy hazug nemzetkép fenntartásához és milliárdok lenyúlásához használja fel őket!
Egy vasárnapi konferencián Kövér László azt találta mondani, hogy a magyar egészségügy világszínvonalú. Tegyük hozzá gyorsan, hogy a konferenciát közép-kelet-európai és kínai egészségügy-minisztereknek szervezték, és Budapesten tartották. Kövér szavait aztán felkapták a Fidesz-KDNP berkein belül (új mantra született), Semjén Zsolt és Rétvári Bence is meleg szavakkal méltatta a magyar egészségügyi rendszert.
Semjén Zsolt május 31-én Makón, egy Trianon-megemlékezésen előadta azt a tőrdöfés-elméletet, amely a Horthy-rendszer saját hazug legitimációs logikája volt, és amellyel a fehérterrort is igazolta. Azt az elméletet, amely a belső ellenségről szól, aki elveszejti a nemzetet.
A többsebességes Európa jelenleg az egyetlen gyakorlatban kivitelezhető politikai elképzelés az EU lassú erodálódásának megállítására. Ugyan Pierre Moscovici gazdasági biztos a múlt héten kijelentette, hogy „nem lehet kétsebességes Európánk”, az elmúlt hónapok bizottsági javaslatai és államfői kijelentései sorra a mag- illetve az eurózóna országok szorosabb összezárásának irányba mutatnak.
