Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki nem túl lelkes attól a gondolattól, hogy kevesebb mint egy év múlva el kell döntenie, hogy melyik jelenlegi ellenzéki pártra szavazzon, vagy esetleg csatlakozzon-e a távolmaradók táborához, ami szintén nem a legmotiválóbb gondolat. Nagyon úgy tűnik, hogy egy olyan helyzetben, amiben több millió ember befogott orral vagy egyáltalán nem megy el szavazni, Budapesten kívül már egy ezer fős tüntetés is ritkaságszámba megy, és a legtöbb közéleti kérdés maximum egy szűk réteget tud mobilizálni, szükség lenne a politikai cselekvés újragondolására az alapoktól kezdve. Nem akarom lebecsülni a szerveződésnek azokat a nyilvánvaló korlátait, mint például a Fidesz elképesztő médiafölénye vagy a hozzáférhető anyagi források szűkössége, de azért érdemes azt is átgondolni, hogy stratégiai, gondolati szinten milyen előfeltételei lennének egy kevésbé reménytelen magyar közéletnek. Biztos egy csomó szerzőt érdemes felhasználni ehhez, de én most egy olasz kommunistát, Antonio Gramscit szeretném ajánlani.