Nemrég járta be a hazai médiát is az a Guardian-cikk, amely román nők embertelen munka- és életkörülményeit mutatta be olaszországi mezőgazdasági farmokon. A cikk egyik állítása az volt, hogy bár a helyi és országos hatóságok tudnak a gazdasági és szexuális kizsákmányolást is magában foglaló visszaélésekről, a régió versenyképességének és az ott élők megélhetésének biztosítása érdekében szemet hunynak a vendégmunkásnők ellen üzemszerűen elkövetett bűncselekmények felett. Joggal kérdezhetnénk, hogy hol van ilyenkor az EU, és hol van ilyenkor az EU különféle szereplői által sokat hangoztatott nemek közti egyenlőség alapértéke?

Érzi úgy bárki, hogy Magyarország háborúban áll? És az feltűnt, hogy a kormánypártiak élükön Orbán Viktorral mégis folyamatosan úgy beszélnek, mintha ez igaz lenne, és egyedül ők lennének a béke és a biztonság letéteményesei? Sok cikk kezdődött így az elmúlt években és mind arról szólt, hogy ennek a stratégiának milyen hatalomtechnikai okai és céljai vannak, hogy váltják majd ezt szavazatokra 2018-ban. Azonban van emögött valami sokkal súlyosabb, amiről nem esik szó, pedig veszélyesebb újabb négy év Fidesznél.

Orbán Viktor és Hende Csaba megfigyel. Forrás: MTI

A biztonság megeszi a szabadságot

2001. szeptember 11-én nagy adag csodálkozással és kis félelemmel bámultam a füstölgő tornyokat a tévében és tizenkét éves fejjel is éreztem, hogy valami egészen új kezdődik: a hidegháború megnyerése után elégedetten hátradőlő nyugati világ tíz év viszonylagos nyugalom után a terror és a paranoia korába lépett.

Kilenc nappal a New York-i támadás után George W. Bush elmondta ma már történelminek nevezhető beszédét, amelyben bejelentette, hogy az USA háborút hirdet a terrorizmussal szemben. Azóta kiderült, hogy ez a háború nem két napig fog tartani, sőt, amellett is szólnak érvek, hogy nyerhetetlen, mert épp az USA dominálta világrend a bölcsője.

A nyugati világ kénytelen, kelletlen elkezdett berendezkedni erre a furcsa háborúra, pedig a lakói már úgy megszokták, hogy csak távoli, egzotikus helyeken ölik katonáik a kommunistákat, diktátorokat, terroristákat és civileket, míg ők békében gyarapodnak. Most viszont azzal kell számolniuk, hogy felrobbantják őket a metróban, lelövik a gyerekeiket egy koncerten, vagy elütik őket fagyizás közben.

Nem csoda, hogy a BIZTONSÁG, így csupa nagy betűvel szerepel manapság minden politikus szótárában. Olyan központi ügy lett a (fizikai) biztonság, hogy ennek garantálásáért a magánszféra és a szabadság részleges (?) feladását is simán lenyelte a nyugati világ. Az internetnek és a digitális technológiának hála olyan megfigyelőállamok épülhettek ki, amiről egy III/III-as osztályvezető soha nem is álmodhatott. Illusztrációul érdemes elolvasni ennek a cikknek a 2. részét, ahol az író Ilija Trojanow elmeséli, miért kellett 24 ügynök a lakásuk bemikrofonozásához a hetvenes évek Bulgáriájában.  

Ehhez képest már gyerekjáték a megfigyelés: lehallgat a tévé, megfigyel a laptop, de a legtöbben maguktól is kiteregetik az életüket a social media minden bugyrában. Az államnak csak ki kell nyújtania a kezét, a társadalom soha nem volt ennyire transzparens. Ez egyszerre vezethet nagyobb biztonsághoz, de kifinomult elnyomáshoz is.

Félelem, kontroll és illiberalizmus

Már biztos sokan feltették magukban a kérdést, hogy oké, de hogy jön ide Orbán Viktor? Úgy, hogy Orbán terrortámadás nélkül is háborút hirdetett a terrorizmus ellen, megcsavarva mindezt azzal, hogy egyúttal a liberális demokráciák ellen is. A biztonság és szabadság szembeállítása politikája központi kérdése lett. Azonban ezt a kérdést el is döntötte a biztonság javára, ennek árnyékában pedig sorra kukáz mindent, amit a liberálisok kiharcoltak a felvilágosodás óta.

Orbán fejében háború van, ostromolják Magyarországot, ha nem tűnt volna fel, terrorvészhelyzetben éljük életünket, miközben a liberalizmus ópiumától bódult Nyugat helyett egyedül védjük a keresztény Európát. Ezt a túlzó, hazug, apokaliptikus víziót igyekszik belenyomni a kormány propagandagépezete (orosz propagandát sugárzó köztévé, kvótanépszavazás előtti plakátkampány, európai állapotokról hazudozó miniszter) minél több ember fejébe, érezhető sikerrel.

Orbánék az egyik kezükkel félelmet adagolnak, hogy a másikkal biztonságot kínálhassanak.

Tehát a biztonság és szabadság relációját, kicserélték a félelem és az állami kontroll egyenletére. Nem csak arról van szó, hogy szűkül a szabadság tere a nagyobb biztonságért cserébe, hanem arról is, hogy a kormány által keltett félelem beteg légkörét érezve egyre többen engednék be szívesen az államot a magánszférájukba, önként lemondva szabadságuk egy részéről, védelemért cserébe.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

Erre a tendenciára tudományos, statisztikai bizonyítékok is vannak, itt olvasható például a Michigan Egyetem két kutatójának tanulmánya arról, hogy minél kevésbé érzi magát egy állampolgár biztonságban, annál kevésbé tartja fontosnak a polgári szabadságjogokat.

Egy olyan machiavellista agytröszt, ami most a Fideszt vezeti, ezt úgy olvassa, hogy minél jobban rettegésben tartod az embereket, annál több hatalomban bízó, erős vezetőnek behódoló választó jut egy jogait védő állampolgárra. Így egyre többet engedhetsz meg magadnak a magánszféra és a szabadság tiprásában.

Ennek a dinamikának is köszönhető a demagóg populizmus térnyerése, ami a demokratikus kultúrában évtizedekkel előttünk járó Nyugat-Európában és az USÁ-ban is fénykorát éli, keletebbre viszont durvábban jelentkezik, és úgy hívják, illiberalizmus.

Európáért, Európa ellen

Nem megyek bele mélységében, hogy mit jelent az illiberalizmus (arról itt ez a remek Index cikk), hanem arról a kevésbé taglalt és Orbán által is jótékony homályba hagyott témáról lesz szó, hogy hová vezet ez az út.

Az orbáni illiberalizmus alapvető hazugsága, hogy a liberalizmus okolható minden rosszért. Gyengélkedik az Unió? A liberálisok miatt. 2008-as gazdasági válság? Liberálisok okozták. Bevándorlás Európába? Valaki megtippeli, kik ösztönzik? Ilyen primitív világmagyarázatot még cáfolni is szégyen.

A liberalizmus persze kritizálható, megteszik ezt jobbról és balról is, de olyan liberális minimumokat mégsem volt szokás eközben megkérdőjelezni, mint a hatalmi ágak szétválasztása, a jogállamiság vagy a polgári szabadságjogok tiszteletben tartása. Itt szokás lett, mert mindenért a liberalizmus a hibás. Az állam elfoglalása, a kormányhű oligarchák helyzetbe hozása a piac figyelmen kívül hagyásával, a sajtószabadság szemen röhögése, a választási törvény ügyeskedő átalakítása unásig ismert. Viszont ezeket még igyekeztek Orbánék abban a keretben értelmezni, ami a világ szerencsésebbik felén szalonképes.

De 2017 elején érezhető váltás történt és a kormányunk már nyílt sisakkal rohan az európai értékekkel szemben, állítólag Európa megvédése okán.

Konkrétan arról van szó, hogy két lábbal tapossák az emberi jogokat, annyira nyíltan, hogy még az is felmerült kormányközelben, hogy lépjünk ki az emberi jogi egyezményből. Olyan a politikai klíma, hogy sokan már nem ezen hördülnek fel, hanem azon, hogy “a liberálisok védik ezeket a koszos terroristákat.

Olyanok még többen vannak, akik csóválják ugyan a fejüket, de azt kérdezik: “Mi közöm nekem ahhoz, hogy bevándorlókat börtönöznek be a határon?” Mert ugye első biztonság. Gyereket is nyilván ezért kell rácsok között tartani. A pc-től vak nyugaton még kapaszkodnak a liberalizmusba, de az illiberális Magyarországon a biztonság a fő nem a “szépelgő, emberi jogi handabanda.”

De ne legyünk naivak (értsd: jobb világra törekvők) és mondjuk azt, hogy ez valójában mindenütt hasonlóan megy: Guantánamo sem cserkésztábor,  és mi megy az amerikai-mexikói határon. Rendben, viszont így is van egy húsba vágó különbség. A biztonság és szabadság dilemmáról értekező Nicholas D. Kristof könnyű szívvel leírhatta 2002-ben a New York Times-ban, hogy 1200 illegális bevándorló bebörtönzése nem vezet a nagymamája börtönbe zárásához. Egy illiberális rendszerben ebben ne legyünk annyira biztosak, másra utalnak a jelek.

Irány a börtön, önként és dalolva

A magyarázatot kezdjük az éleslátású Kósa Lajossal, aki azt magyarázta nemrég, hogy minden bevándorló potenciális terrorista, vagy ha nem, akkor “logisztikai segítséget nyújt” a terroristáknak, ezért oké, ha mindenkit fogva tartanak a határon. Köszönjük frakcióvezető úr, okosan megindokolta, miért lehet semmibe venni milliók emberi jogait. Vicceltem, igazából olyan nettó baromságot hordott össze, hogy attól csak a TV2-ben nem szakad le a plafon. Írtam anno egy ilyet a “logisztikai segítőkről”: komolyan megkínzottakat és háború elől menekülőket zárunk be? Inkább az emberi jogokat dobjuk ki, mert az olyan liberális izé, minthogy egy olyan rendszert építsünk ki, ami képes úgy kiszűrni a valóban veszélyes elemeket, hogy közben nem kegyetlen?

De az illiberális dilivonaton nincsen fék, már postázzák az új nemzeti konzultációt, amiben így szól az egyik kérdés:

Mára kiderült, hogy a Magyarországra tartó illegális bevándorlókat az embercsempészek mellett bizonyos nemzetközi szervezetek is törvénytelen tevékenységre ösztönzik. Ön szerint mit tegyen Magyarország?"

Választási opciók: "az illegális bevándorlást segítő tevékenységeket – mint az embercsempészet és az illegális bevándorlás népszerűsítése – büntetni kell", illetve a "fogadjuk el, hogy létezhetnek olyan nemzetközi szervezetek, melyek következmények nélkül buzdíthatnak a magyar törvények kijátszására.” Pofám leszakad.

Ugyebár itt nincs másról szó, mint az elsősorban Soros Györgyhöz köthető civil szervezetek ellehetetlenítésének előkészítéséről. Arról, hogy az illiberális világképpel szemben álló, liberális vívmányokat védő civileket kiszorítsák a közéletből. Arról, hogy a civileket idegen ügynököknek, hazaárulóknak, Soros-bérenceknek bélyegezzék. Ők is veszélyesek a biztonságra, büntetni kell! A

Ezzel meg is érkeztünk a lényeghez:

az illiberális államban bárkiből lehet ellenség, a hatalom dönti el, ki veszélyes a biztonságra. Négy láb jó, két láb rossz: bárki kerülhet célkeresztbe.

Tegyük már fel végre a valós kérdést: kinek a biztonságáról van itt szó, kinek a szabadsága árán? A válasz egyelőre nem végleges, de az irány látszik: “aki nincs ellenünk, az velünk van”. Hát itt tartunk újra. Csak Kádár óta, a technológiának hála sokkal könnyebb, és 9/11-nek köszönhetően elfogadottabb lett bárkit lehallgatni. A lehallgatást olajozó új magyar törvény ugye mindenkinek megvan? Ne legyenek illúzióink a regnáló hatalom módszereiről: addig mennek el, ameddig hagyjuk őket.

És ha hagyjuk, a végén itt ülünk majd egy szuper biztonságos helyen, ahol a hatalom mindent és mindenkit lát, figyel és fegyelmez, nehogy baj legyen – de főleg neki ne legyen baja. Az emberiség már rég kitalálta ezt az intézményt: úgy hívják, hogy börtön.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!

Lázár János politikai hisztériának nevezte a CEU-ügyet, és ebben mintha lenne is valami. Tényleg, mit problémázunk azon, hogy a kormány önkényesen be akarja záratni Magyarország legjobb egyetemét? Elvégre ez egy magánegyetem, ahová különben is nagyrészt külföldiek járnak. Érthető persze, hogy az oktatók féltik az állásukat, a hallgatók a diplomájukat, a hazai tudományos élet a külföldi összeköttetéseit, amit a CEU biztosít, de aki sem nem tudós, sem nem hallgató, annak mi köze az egészhez? Úgy tűnhet, a CEU-ügy egyáltalán nem a mi ügyünk. Pedig dehogynem.

Molnár András a CEU volt hallgatója osztotta meg Facebook-oldalán a szerinte 7 leggyakoribb CEU-hoz kötődő tévhitet, és azoknak a cáfolatát. Az írás, amelyet változatlanul közlünk, reméljük segít eloszlatni a ködöt és a hazugságokat, amelyek az elmúlt napokban a CEU-t körbeveszik.

A fémkonténerben a szőnyegeken, falvédőkön és a matracokon kívül semmiféle berendezési tárgynak nincs helye. A szoba egyik végén függöny takarja a család ágyneműjét. Mézes teát kapunk, a fémkonténer matracain körben ülnek a család nőtagjai, lehetnek vagy tízen is, ölükbe gyerekek kucorodnak fel, nyújtják a nyakukat, leköti figyelmüket a fényképezőgép kattogása. Amal szégyellősen húzza arcára a fátylát, Mohamed bepólyálva alszik karján. “Boldog voltam feleségként is, de anyaként százszorta boldogabb vagyok”. Amal 16 éves, Mohamed kilenc napja született a Zaatari menekülttábor szülészetén. Riport egy jordán menekülttáborról, a szíriai határ mellől.

Amal és Mohamed, a szerző fotója

A Zaatari menekülttáborban 80 ezer szíriai menekült él

Az életüket mentők felé hatalmas nyitottsággal fordult Jordánia a Szíriai háború kitörése óta. Az országot már öt éve rendkívül leterheli a menekültválság: 10 milliós lakosságának 10%-át menekültek teszik ki, 655 ezer regisztrált szíriai menekült mellett iraki, palesztin, jemeni és szudáni menekültek is élnek a királyságban, összesen mintegy 200 ezer ember.

A menekülteknek csak 20%-a lakik a három szervezett menekülttáborban, amelyek közül Zaatari a legnépesebb: itt 80 ezer ember vár valamilyen csodára, vagy a békére, arra, hogy hazatérhessen hazájába.

A többiek, akiknek sikerült a táborokból kijutni, a szíriai életükhöz valamelyest hasonlító életvitelt folytatnának, így megpróbálnak a városokban lakni, dolgozni, tanulni, közösségben élni.

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

A zaatari lakosság 56%-a kiskorú, a 60 év felettiek aránya nem éri el a 3%-ot. Naponta hat gyerek születik Jordánia legnagyobb, közel öt éve alapított menekülttáborában. Zaatari Camp egy 5,2 négyzetkilométeres területen nyújtózkodó valóságos város, alig 10 kilométernyire a szíriai határtól. A fémkonténerek katonásan sorjáznak, közöttük zsongás, forgatag és por.

Amal az esküvőre 1000 dinárt kapott férjétől, nászajándékként. Anyja, Hamda elmagyarázza, a nászajándék Amal saját vagyona, ezt az összeget nem a család kapja meg, a férje nem rendelkezik felette, a fiatalasszony arra költheti, amire akarja. Ruhát, cipőt, ékszert vehet magának belőle, és egyáltalán bármit, amire szüksége van, vagy amit megkíván. Amal családja nagyjából ugyanennyi pénzt fizetett ki a lakodalomra, amit Az-Zarqában tartottak, erre az eseményre a teljes család kapott kimenőt a menekülttáborból. Összesen 200 személy vett részt a három napig tartó mulatságon, két sátorban zajlott a lakodalom, az egyik alatt a nők, a másik alatt a férfiak vigadtak. Azóta közel egy év telt el, de Amal még mindig nem él együtt férjével, mert Mishalnak nem Zaatari a lakhelye. 

Amal úgy ismerkedett meg jövendőbelijével, hogy az látogatóba jött a menekülttáborban élő rokonaihoz. Nem sokkal megismerkedésük után döntötték el, hogy összeházasodnak, Amal szülei sem kifogásolták az akkor alig 15 éves lányuk férjhez adását.

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Amal most gyerekét ringatva nevetgél, örül, hogy férjhez ment: “inkább a gyermekemet nevelem, nem szeretettem iskolába járni”. Szeretne új családjával, gyermekével és férjével élni, de egyelőre nem lehet. Most csak akkor találkozhatnak, ha Mishal meglátogatja őket. A kisbabájára szenteli minden idejét, édesanyja segít neki. „Amikor megszültem Mohamedet, meg akartam csókolni az anyám lábát, most már tudom, hogy milyen fájdalmakat állt ki akkor, amikor engem a világra hozott” - süti le a szemét a fiatalasszony. 

Mohamed az ENSZ Népesedési Alapja (UNFPA) által működtetett Lányok és Nők Ellátóközpontjában látta meg a napvilágot, ahol 2013 óta, amikor a központot megnyitották, már a 6800. szülésen is túljutottak. Amal nagyon hálás a szülését segítőknek, kedvesen bántak vele, így úgy érezte, biztonságban hozhatja világra a kisfiát. A központban naponta hat gyermek születik, tehát a szolgálatot éjjel-nappal biztosítani kell. Szerencsére nem szenvednek hiányt egészségügyi személyzetben: összesen hét orvos, 14 bába és 6 ápoló kíséri a szüléseket, és gondozza a szülésfelkészítőkre, vizsgálatokra, terhesgondozásra járó kismamákat.

Naponta 190 gyereket és nőt vizsgálnak meg, segítenek felkészülni a szülésre, vagy adnak gyermekgondozási tanácsokat. A gyermekágyas nők gyerekeikkel együtt legalább 8 órát töltenek a központban, ahol állapotukat figyelik.

„A központban csak hüvelyi úton történő szüléseket tudunk kísérni, ha szövődmények lépnek fel szülés közben, akár az anyánál, akár a gyermeknél, akkor mentővel a tíz percre levő Mafraqba szállítjuk őket, ahol megfelelő, kórházi ellátást kapnak” - mondja Samah Al-Quran, a központ projektkoordinátora.

A központnak nagyon jók a statisztikái, a működése óta egyetlen nő sem halt meg gyerekszülésben, a csecsemőelhalálozási ráta is a jordániai országos átlag alatt marad, 2015-ben 15 újszülött halt meg.

A csecsemők a jordániai immunizációs politika előírásai szerint kapják meg a vakcinákat, az immunizációs programot az UNICEF finanszírozza. Amikor egy gyermek megszületik, jordániai születési bizonyítványt kap, ami nem egyenlő a jordániai állampolgársággal, hiszen szíriai szülőknek a gyerekét is szíriai állampolgárként kezelik Jordániában.

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

 A központban a szolgáltatások nem merülnek ki a szülés-születés körül, a családtervezésre is hangsúlyt fektetnek: a férfiakat, nőket egyaránt bevonják a terhességmegelőzésbe, ellátják információkkal, és segítenek a nőknek kiválasztani a megfelelő fogamzásgátló módszert – óvszeres, gyógyszeres, injekciós, és spirálos módszer közül választhatnak ingyenesen. A családtervezést kiemelt programként kezelik a központ fenntartói, mert a szülő nők 8-10%-a kiskorú.

Dr. Hasszán Ramadan gyerekorvos örömmel mesél a munkájáról. Egy történet kiemelten kedves számára: sikerült megmentenie egy 28 hétre született csecsemőt. A gyermeket a halál torkából rángatta vissza: légpalackra kötötte és adrenalin injekciót adott neki, így tudta stabilizálni, amíg kórházat találtak neki. Az első kórház, a mafraqi nem tudta fogadni a gyermeket, így a 60 kilométerre levő fővárosba, Ammánba kellett szállítani a csecsemőt. Ramadan orvos végig elkísérte. Ma már ilyen típusú vészhelyzetek ritkábban állnak elő, mert a szülőosztály nemrég új felszerelést kapott, megérkezett az első inkubátor.  A szülőszobából a gyermekágyas asszonyok szobájába vezet. Minden ágy foglalt, boldog tekintetek fogadnak. A nők pár órás csecsemőik mellett fekszenek, és cseverésznek.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

Tuffala 31 éves, már három éve él Zaatariban. Az újszülött Hasszán a hatodik gyermeke, a második, aki a Zaatari táborban született. “Nem számít, hányadik gyerek, egy új gyermeknek mindig ugyanúgy örülök, mint első alkalommal”. Három évvel ezelőtt menekült el Damaszkuszból, amikor a menekülttáborban először esett teherbe, nem tudta, milyen körülmények között szülheti meg gyerekét, most azonban már nem aggódott, mert tudta, hogy a személyzet tagjai kedvesek, megbízhat bennük. Neki ennyi gyerek elég is lenne, a férje azonban még több gyereket szeretne. A sok gyerek hagyomány, az apjának például 22 gyereke van, négy feleségtől. Nagy a család, a menekülttáborban is sok a rokona. Itt van az édesanyja, két mostohaanyja és nővérei, így most van, kire számítson, amíg felépül a szülésből.

Tuffala, Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Az asszonyok vidámak, viccelődnek, de amikor a menekülttábori létről kérdezem, elborul a hangjuk. “Ha nem kacagnánk, nem viccelnénk, az életünk elviselhetetlen lenne” – mondja Tuffala, és gyorsan hozzáteszi, hogy azért eleinte sokkal rosszabbak voltak a körülmények, az utóbbi időszakban sokat javult az életszínvonal, a humanitárius szervezeteknek köszönhetően.

Az alapvető szükségleteiken túl a szervezetek a pszichikai jólétükkel is foglalkoznak. Emberi jogokról, a csecsemők jogairól tartanak felvilágosítást, vagy megértetik a közösséggel, hogy miért fontos a lányokat iskolába járatni, miért káros rájuk nézve a korai házasság.

Hiba kiskorú volt, amikor férjhez ment, ő most 19 éves és a második gyermekét szülte. Nem szeretné, ha lefotóznánk, de büszkén mutatja kislányát, és csillogó szemmel mondja, örül annak, hogy nagyobbik lányának most van egy kishúga.

A lábadozó nők szerint az élet nehéz Zaatariban, Hiba férje például a menekülttábor területén próbál munkát találni, azt végzi el, ami éppen akad: szeméthordástól utcaseprésig mindent elvállal, de még így is nehezen élnek meg a fizetéséből és a segélyekből. Az étel szerencsére biztosított, azonban a nem mindennapi kiadásokra, például ruhára sokszor nem jut pénz, és ilyenkor hitelre vásárolnak a menekülttábor főutcáján működő boltokból.

Hiba, Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

“Sokszor nincs munkájuk a férjeinknek. Egymást felváltva dolgoznak a táborban, hogy mindenki jusson időnként egy kis fizetéshez. A férjeinket frusztrálja, hogy nem kapnak munkát, és szégyent éreznek, hogy nem tudják eltartani a családot. Feleségekként tiszteljük a férjünket, mellettük állunk, és támogatjuk őket” – mondja Tuffala, aki szerint a férjeket sokkal inkább megviseli a menekülttábori lét, a kényszerű semmittevés. 

Igen komoly probléma a nőkkel szembeni erőszak és rossz bánásmód

A rossz anyagi körülmények miatt a családok igyekeznek lányaikat mielőbb kiházasítani, mert így már nem a szülők dolga ellátni a leánygyermeket, hanem már férjének kell gondoskodnia róla. A központ tanácsadói ugyan tájékoztatják a családokat a korai házasság és a kiskorúan anyává válás veszélyeiről, azonban a szegénység és a mentalitás miatt nem mindig járnak sikerrel.

Ritkán fordul elő, hogy válás legyen egy házasság vége, még akkor sem, ha a férj bántalmazza a feleségét. Egy egyedülálló, elvált nőnek nehéz az élete, főleg akkor, ha kiterjedtebb családja nincs a táborban, például kitettebbek a nemi erőszaknak.

A nemi erőszak tabutéma, a központ pszichológusai, tanácsadói sem szívesen beszélnek erről. Csak annyit sikerül megtudni tőlük, hogy megtörténik, három havonta egy esetet regisztrálnak, de van olyan is, hogy évente csak egy nemi erőszakos esettel találkoznak. Persze, hatalmas a látencia, a nemi erőszakról szégyenükben sokszor nem beszélnek az áldozatok. A traumát súlyosbítja, hogy az abortusz illegális, a nemi erőszakból fogant magzatokat sem lehet elvetetni.

A menekülttábori lét, a kilátástalanság, a jövőkép hiánya rengeteg feszültséget képes generálni. Ezekkel a feszültségekkel próbál meg valamit kezdeni a központ a kamasz korú fiatalok körében.

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

A központ tanácsadói érzékenyítő foglalkozásokat tartanak szexualitásról, nők elleni erőszakról, párkapcsolati kérdésekről, családi életről, számos olyan kérdésről, amely a korosztályhoz tartozók számára fontos.

Tuffala kislányait iskoláztatni szeretné, és nem szeretné, ha fiatalon mennének férjhez. De leginkább azt szeretné, ha a gyerekei Szíriában nőhetnének fel, és ott teremtenének maguknak jövőt. „Bár Jordánia tárt karokkal fogadott, és ezért hálás vagyok, alig várom, hogy hazatérhessünk Damaszkuszba. Az a remény éltet, hogy egy napon a teljes családom ismét együtt lehet. Nem hasonlít a tábori élet egy normális életre, de nem is kíséreljük meg elhagyni a tábort. Odakint élni nehezebb és jóval drágább, mint amit megengedhetünk magunknak. A tábori létnek vannak jó oldalai is, itt mindenki szíriai menekült, és közösségként élünk. Csak egy szíriai érti meg egy másik szíriai tragédiáját, fájdalmát, így támaszt is tudunk nyújtani egymásnak” – mondja.

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

A “Champs-Élysées”

 A menekültek között akad néhány vállalkozó szellemű, ők boltot vagy étkezdét tartanak fenn a menekülttábor talán legforgalmasabb utcáján, amit Champs-Élysées-nek becéznek.

A zaatari falafel már-már attrakciónak minősül, a látogatót azonnal oda terelik vendégségbe. A barakkokban csak férfiak dolgoznak, csavarják a shaormákat.

Abu Abdullah shaormás falót működtet a vásárlóutcában. Damaszkuszban is vendéglőt működtetett, de aztán jött a háború, menni kellett. Már négy éve a zaatari menekülttáborban él, és itt is folytatta az üzletét. Kilenc alkalmazottja van, több váltásban dolgoznak, kell a munkaerő, mert sok tennivaló marad estére-éjjelre: a legnagyobb probléma az áramellátás hiánya, este hat órától hajnali egy óráig van áram, a többi napszakban a generátorral termelik az áramot. De még így is megéri nyitva tartani, mert 20 dinár a napi tiszta profitja. Amikor a konkurenciáról kérdezzük, csak nevet: “nincs verseny, nálam van a legjobb falafel”

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Younis bizalmatlanabb, nem szeretné azt sem, ha lefotóznánk. Szíria déli részéről, Daraaból menekült el három éve a háború elől, azóta él Zaatariban. Szíriában cipőárusként dolgozott, itt is hasonló dologgal próbálkozik: négy hónappal ezelőtt nyitotta meg ruhásboltját, azelőtt a tábor utcáit seperte heti 20 dinárért, amiből csak szűkösen tudtak megélni. Most boltosként el tudja tartani hároméves kislányát, két hónapos fiát és feleségét.

Havonta tölti fel az árukészletét, egy bérelt kocsival szállítja az árut az 55 kilométernyire levő Ramthából. Akárcsak a tábor többi vállalkozója, Younis nem fizet adót, és dolgozhat kereskedőként a menekülttábor területén.

A városi környezetben élő menekültek nem dolgozhatnak bármilyen ágazatban

Például a kereskedelemben sem.

A regisztrációval nem rendelkezők sehol nem dolgozhatnak legálisan, semmiféle szociális szolgáltatásra nem tarthatnak igényt, nincs egészségügyi biztosításuk, és oktatás sem jár a gyerekeknek.

A jordániai hatóságok is tisztában vannak azzal, hogy a 657 ezer regisztrált szíriai menekült felét sem teszi ki azoknak a szíriaiaknak, akik ténylegesen az oszág területén tartózkodnak.

Becslésük  szerint 1,4 millió szíriai él az országban, a különbözetet azok a szíriaiak teszik ki, akik nem regisztráltak, tehát gyakorlatilag illegálisan tartózkodnak az országban, vagy olyanok, akik már a háború előtt is ott éltek.

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Nadir (nem a valódi neve) és családja a főváros keleti részén, a szegénynegyedben él. A gettó-szerű tömbháznegyed épületei között gyerekek szaladgálnak, labdáznak, és minden arra járó idegennel megpróbálnak váltani két-három szót. A Dán Menekülttanács (Danish Refugee Council) központját egy felújított épületben sikerült berendezni.

Elsődleges célcsoportjuk az úgynevezett szürke zónában élő személyek, azok, akik regisztráció nélkül hagyták el a menekülttábort, vagy kerültek Jordániába, és ezért nem kapnak segélyt, és hivatalosan munkát vállalni sem tudnak. A gyerekeiknek foglalkozásokat tartanak, a szülők számára pedig megpróbálják beszerezni a szükséges iratokat.

Nadirnak és feleségének, Zeinabnak (nem a valódi neve) három iskolás korú gyereke van, és két kisebb. Négyéves fiuk 20 hónapos volt, legkisebb gyermekük, egy kislány pedig szinte újszülött, amikor 2014 júniusában elmenekültek Szíriából. “A sivatagon keresztül menekültünk, az országutat is bombázták, ezért kerülőutakon próbáltunk eljutni a határhoz. Több napig tartott az út, mert többször is fedezékben órákig kellett várnunk arra, hogy a bombázások megszűnjenek” – mondta Nadir. Az azraqi menekülttáborba kerültek, egy hónapig maradtak ott. “Nem volt áram, és rengeteget kellett gyalogolni vízért. Az egy hónapos kislányunk megbetegedett, a menekülttáborban nem kapott megfelelő kezelést, nem segítettek neki”.

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Amikor azt látták, hogy a kislány állapota egyre súlyosabb, úgy döntöttek, kiköltöznek a táborból, és Ammanban bérelnek lakást. Ezzel a hatósági kimutatásokban a családnak nyoma veszett. “Magánúton kerestünk orvost, aki meggyógyította a gyermeket. De még így is négy hónapig betegeskedett, ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza a táborba.” A menekülttáboron kívüli élet nehéz, mert csak feketemunkát vállalhat. Árurakodást vállal, amivel naponta 2-3 dinárt keres. A lakbér 130 dinár, ezért sokszor ételre és villanyszámlára sem futja.

“Sokszor eljutottam egy olyan pontra az életemben, amikor úgy éreztem, jobb lenne, ha nem élnék. A biztonságnál semmi nem fontosabb, Szíriában féltünk, és most létbizonytalanságban élünk. Nem hoztunk magunkkal semmit Szíriából, örültünk, hogy az utat nem kellett megfizetnünk. Valaki elhozott szívességből. Ha nem tette volna, ma nem beszélgetnénk itt, ki tudja, nem is élnénk”.

Kertész Melinda

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!

Van, aki szerint veszélyes erről beszélni. Seres László a hvg.hu-n például Rákosi Mátyásból indul ki és jut el odáig, hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltje bűnt követett el (vagy kommunista), amikor kampányában a „fizessenek a gazdagok” szlogent használva osztályharcosan a gazdagok megadóztatásáról beszél. Seres szerint a kétes vagyonok megadóztatása az még rendben van, de hogy minden magasabb jövedelmű, gazdagabb polgár többet fizessen (arányosan persze, mert effektíve az egykulcsos adóval is többet fizet), az már merénylet. Mármint a szabad piac, Friedrich Hayek, Ludwig von Mises, a tisztesség és Seres László ellen.

Közhely, hogy az EU a tagállamok működésének minden szintjére valamilyen hatással van. Nincs ez másképp akkor sem, amikor a korrupcióról beszélünk. Kérdés, hogyan befolyásolja az EU a magyarországi korrupciós helyzetet, várhatunk-e az EU-tól segítséget a korrupció visszaszorításában? Vagy éppenséggel csak növelik a közpénzekkel való visszaélés lehetőségét az ideérkező EU-s pénzek, ne adj isten uniós szabályok? E kérdések különösen azért izgalmasak, mert rengetegen messiásként tekintettek az EU-ra, mára jól látszik, az Unió leginkább csak egy lehetőség az újonnan csatlakozó országok számára. Most indult sorozatunk második darabját Léderer Sándor, a K-Monitor szervezet ügyvezetője jegyzi.

A Miniszterelnökség kiadott egy tanulmányt, amelyből kiderül, hogy a 2007-től 2013-ig tartó uniós költségvetési ciklus pénzei elfolytak, korrupcióra mentek el, nem igazán lett belőlük semmi. És bár a tanulmány a 2013 utáni időszakot nem vizsgálta, de tudjuk, a mostani ciklusban is ez a helyzet. Az, hogy a magyar felzárkózás és jólét esélyét elbaszták a politikusaink, évtizedekre elvágva Magyarországot a modernizáció lehetőségétől.

„Áldozunk a Szabadító Iuppiternek! Jól figyelj, ifjú, és az istenek távoztassák ugyan el a rossz jelet, de olyan időkbe születtél, amikor jó megerősíteni lelkünket állhatatos példákkal."
– Thrasea Paetus a zsarnok Néró császár ellenzéke vezetőjének utolsó mondatai, miután a gyáva és megalkuvó szenátus halálra ítéli, ahhoz a hírnökhöz, aki az ítélet hírét hozta

Ezek a mondatok gyakran jutnak eszembe mostanában, ahogy 2010 óta egyre újabb és újabb sebek esnek a szabadságon, alkotmányosságon, demokrácián. Magánnyugdíjpénztárak, trafikok, szektorális adók bevezetésének módszere, földek, nagyvállalatok, KLIK, TAO-pénzek, Népszabadság, megyei sajtó és még sok-sok dolog jelzi, hogy egy olyan világban élünk, ahol a játékszabályok nem számítanak, ahol a jog puszta hatalmi eszköz és a politika is csak egy egyre nyíltabban autoriter rezsim barát/ellenség felismerő rendszere.

Fotó:hvg.hu

Minden újabb eset távolabb visz bennünket a szabadságtól és minden újabb eset mélyebbre süllyeszt a mocsárba. A CEU elleni támadás is ebbe a sorba illeszkedik és különös könyörtelenséggel mutatja meg, hogy milyen idők várnak ránk, ha mindezt hagyjuk. Éppen ezért nem szabad némán beletörődni abba, ami történik, hanem nemet kell mondani, tiltakozni kell, ellen kell állni.

A Közép-Európai Egyetem megérdemli, hogy kiálljunk mellette. Nem csak, mert egy kiváló, nemzetközileg elismert szakmai műhely, ahol magas színvonalon űzik a jogtudományt, a politikatudományt, a történettudományt, a kognitív pszichológiát stb. Nem csak, mert egy sereg tiszteletreméltó tudós dolgozik ott, akik megérdemlik a nagyrabecsülésünket. Nem csak, mert ezer és ezer diák számára biztosít bekapcsolódást a világ tudományos életébe, nyújt nekik korszerű ismereteket, elsőosztályú kutatási és oktatási infrastruktúrát. Nem csak, mert milliárdokkal gyarapította a magyar költségvetést, segédkezet nyújtott hazai kutatóknak, külföldről rengeteg kutatási pénzt hozott be.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

Nem csak, mert nekik köszönhetően sok olyan külföldi tudós látogat ide, akiket a hazai intézmények legfeljebb illegálisan letöltött tanulmányokból ismerhetnének meg. Nem csak, mert a hazai felsőoktatásba friss, új szemléletet hoz. Nem csak, mert egy magánegyetem, amelynek a fenntartásáért a magyar adófizetőknek nem kell pénzt áldozniuk, ellenben élvezik az előnyeit. Nem is csak azért, mert nyitott, szabadságszerető szelleme egy sokszínű és virágzó intellektuális életű Magyarországon nélkülözhetetlen lenne. Nem is csak azért, mert olyan témákkal is lehet itt foglalkozni, amiktől a magyar szélsőjobbnak feláll a szőr a hátán, nemhogy a 19. századi szemléletű egyetemeinken meggyökeresedhetnének. Nem is csak azért, mert a CEU nemzetközi oktatói és hallgató közössége fontos szerepet játszik abban, hogy Budapest fent legyen a világtérképen.

Hanem, mert a Közép-Európai Egyetem a szabadság kicsiny szigete sokunknak egy olyan világban, ahol a rezsim szépen lassan mindent közvetlen kontrollja alá akar vonni és ahol mindenkit ellenségnek bélyegeznek, akit nem tekintenek a barátjuknak. Magyar és nemzetközi, budapesti és kozmopolita, államilag elismert, de magánpénzből finanszírozott intézményként a Közép-Európai Egyetem elkerülhetetlenül olyan szabadságot élvez, ami mindannyiunk számára példaszerű és megvédésre érdemes. Ha az ország csak fele olyan rosszul működne, mint a CEU, egy sokkal humánusabb országban élhetnénk mindannyian.

Nem kétlem, hogy a most kezdődött küzdelem nem kizárólag, sőt, nem is elsősorban azon múlik, hogy mi mindannyian miként foglalunk állást. De mégis muszáj állampolgárként kiállnunk a Közép-Európai Egyetem védelmében, mégpedig a magunk szabadsága kedvéért. Olyan világban élünk, ahol egyre inkább a félelem az, ami a tetteinket diktálja, de minél inkább hagyjuk, hogy a félelem uralkodjon el rajtunk, annál kevesebb marad meg a szabadságunkból.

Nem lehetnek persze illúzióink a jövőt illetően, de nincs is hova hátrálni. S ha sem a félelem, sem a remény nem szabad, hogy vezéreljen bennünket, akkor mi marad számunkra? Az, amiről Thrasea is beszélt: példát kell mutatnunk állhatatosságból, hogy ezzel erősítsük a körülöttünk lévők lelkét a nyomakodó zsarnoksággal szemben. Most még ott tartunk, hogy sokkal többet tehetünk, mint Thrasea, ez a szerencsénk, de a lényeg akkor is ugyanaz: nem hiú reményekbe kell kapaszkodni, sem félelemtől bénultan állni, hanem állhatatosan ellenállni. Mert mást nem tehetünk.  #istandwithceu

Szűcs Zoltán Gábor

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!

A magyar társadalom politikával foglalkozó része egy-egy politikai botrány kirobbanásakor a letargia vagy a „hurrá-hangulat” állapotába kerül. Most, hogy a kormány bezáratná a CEU-t, ugyanez történik, van, aki szerint már be is zárhatjuk az egyetemet, van, aki szerint pedig most jön el a nagybetűs forradalom.

Pedig a helyzet nem ilyen egyszerű. Ahogy minden, a közéletet, a közösséget érintő kérdés egy-egy politikai csata, a CEU ügye is az. Méghozzá egy olyan csata, ahol most elég jó feltételekkel indulnak neki a vár védői. Ezek a csaták pedig győzelemig mennek ma Magyarországon - a kormány akkor fog meghátrálni, ha ezt diktálják az érdekei. Az érdekei pedig leginkább a szavazószám vesztéstől függenek.

A kormány most a CEU kapcsán pont abban a kommunikációs hátrányban van, amely az előnye szokott lenni. Most neki kell újraértelmeznie és átfordítania a kommunikációt. Ugyanis a CEU-t nem sokan ismerik ma Magyarországon, és ez most előny.

Jelenleg a CEU kapcsán két értelmezés verseng: az egyik szerint egy egyetemről van szó, a másik szerint pedig egy sorosista fészekről. Csakhogy egyetemként értelmezni sokkal könnyebb és sokkal inkább a valósággal kapcsolódik össze, mint a Soros-narratíva. A kormánynak ahhoz, hogy egy jó egyetem helyett a saját képében láttassa a CEU-t, vagyis egy az országra leselkedő veszélyként, nagyon sokat kell majd magyaráznia, új értelmezést kell adnia a mostani diskurzusban a CEU-nak.

Márpedig azt nemzetközi példákból és hazai történetek vizsgálatából is tudjuk, hogy az emberek nem szeretik, ha a hatalom hozzányúl az oktatáshoz, ha korlátozza azt. Chavez Venezuelájától az ELTE TÁTK megvédéséig tartott minitüntetésekig, azt látjuk, az oktatási mozgalmak nagy sikereket tudnak elérni, hiszen ezek az intézmények valós társadalmi támogatottsággal rendelkeznek, és a polgároknak nem kell külön elmagyarázni, miért fontos az oktatás. Míg egy demokrácia, valamely alkotmányos jog, vagy akár a szólásszabadság melletti tüntetésnél sokkal nehezebb lefordítani az adott ügy fontosságát.

Persze kérdés, a CEU tud-e magának társadalmi támogatottságot szerezni, és meg tudja-e őrizni az oktatási intézmény képét ahelyett, hogy a kormányzati Soros-ellenes forgatókönyv egy fejezetévé válna.

Mindkettőben erősen segíthet a magyar egyetemi világ, a Tudományos Akadémia, vagy a rektori konferencia kiállása (utóbbit már össze is hívták az ügyben), de a hazai tudományos világ minden képviselőjének megszólalása is az oktatási narratívát és a hazai legitimációt erősítené.

Az ilyen ügyekben jól ismert szakaszokat láthattunk már. Először kirobban a botrány, a következő napokban fellángol a felháborodás. Majd a kormány elkezd dolgozni. Az eddig elhangzott érvek közül kiválasztja azokat, amelyekkel egyes szövetségesek, társadalmi csoportok szembeállíthatóak a megtámadott intézménnyel. A CEU-nál ilyen lehet a kevés magyar diák (sokkal több jelenleg a felsőoktatásban tanuló magyar diák, mintha nem lenne CEU), a sok pályázati pénz (ezeket nem biztos, sőt elég valószínűtlen, hogy más egyetemek is ide tudnák hozni, ellenben a CEU idehozza, tehát a magyar tudástőkébe, GDP-be épül be).

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

Ezután a megtámadott intézmény egyre kevésbé tud reagálni, mert nincs előre kidolgozott cselekvési terve, míg a kormánynak van. Közben az ügy számos mellékszállal egyre bonyolultabbá válik. Megjelenik valami faktor, ami miatt ciki lesz támogatni a megtámadott intézményt. Ezt felnagyítja a kormánypárti média, végül magára marad az intézmény, erőforrások, tervek, stratégia híján elfárad és vereséget szenved.

Persze nem feltétlenül így működik a dolog, kérdés, maga a CEU hogyan reagál.

A belföldön megvívott politikai küzdelem mellett pedig van egy másik színtér, ahol a CEU sokkal erősebb.

Már a kormány a CEU létezését veszélyeztető  törvényjavaslatának benyújtásának másnapján hat ország nagykövete ült be demonstratíve az egyetem sajtótájékoztatójára, de téma volt az ügy az Európai Bizottságban, az USA kormánya kétpárti nyilatkozatot adott ki az egyetem védelmében, és beszámolt az ügyről az összes nagyobb nyugati sajtóorgánum is.

A CEU nemzetközi érdekérvényesítése sokkal erősebb, mint eddig bármilyen, a kormány által megtámadott csoporté és intézményé, és ez már önmagában is esélyt adhat a győzelemre, az egyetem megmaradására.

De a nemzetközi nyomásnak van veszélye is. A CEU sokkal könnyebben belefuthat az idegen egyetem, a magyar társadalomtól elzárkózó egyetem képébe, ha nincs erős magyarországi legitimáció az egyetem maradása mellett. Ez a “kozmopolita, nemzetidegen” kép pedig nagyban erősítheti azt a Soros-szálat, amelynek a megerősödése a belpolitikai térben nem tenne jót az egyetem ügyének.

Pontosan ezért nem a tárgyalás vagy demonstráció taktikája közül az egyiket lenne érdemes a CEU-nak választania, hanem a tárgyalás és demonstrálás taktikáját egyszerre. Az egyetemnek van kapcsolati hálója és erőforrása, amivel tud legalább egy kisebb, de jól szervezve akár egy nagyobb tömeget is maga mellett kiállítani, amivel erősítheti a belföldi legitimitását. Miközben a külföldi nyomással egy olyan helyzetet állíthat elő, melyben a kormánynak az érné meg, vagy szükségszerűvé válna, hogy kihátráljon az ügyből.

Persze egy elrontott tiltakozás pontosan olyan eredménnyel járhat, mint a tisztán külföldi nyomásgyakorlás: a tárgyalási pozíciók beszűkülésével.

De az elmúlt években azt láthattuk, ott lehetett a kormány szándékát megakadályozni, ahol volt valamilyen fellépés, tiltakozás a szándék ellen. Az iskolaelvételi kísérletek, egyetembezárások, rossz törvények elleni fellépés azokban az esetekben volt sikeres, ahol legalább megpróbálták az embereket az utcára vinni és ezzel legitimitást szerezni, fokozni a tiltakozásokról megjelenő híreket, minél több állampolgárhoz eljuttatni a saját álláspontjukat.

A CEU-nak is ez a feladata, és a kérdés nem csupán az, meghátrál-e a kormány, hanem, hogy sikerül-e a sorosozós narratívát megállítania a CEU-nak. Ugyanis ha ezt az egyetem megmaradásával összefüggő célt is el tudná érni az egyetem, akkor azzal nagy szívességet tehetne az összeesküvéselméletekkel elaltatott magyar társadalomnak.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!