Mindenek előtt szögezzük le, hogy ebben a rövid bejegyzésben nem kívánjuk a felvetett kérdés minden aspektusát tárgyalni! Sőt. A címben jelzett probléma számunkra itt és most tulajdonképpen a fiskális (költségvetési) föderalizmus szükségességének vagy éppen szükségtelenségének kérdését rejti. Aki arról szeretne olvasni, hogy miért jó / nem jó a nemzetek / kultúrák / külpolitika / stb. egyesülése Európában, az kattintson máshová, aki viszont arra kíváncsi, hogy van-e érvünk az Európai Unió, illetve az Európai Monetáris Unió[1] „továbbfejlesztésére”, valódi közösségi költségvetés létrehozására és költségvetési politikára, nos nekik írtuk ezt a cikket.

Tisztázzuk, hogy noha Budapestről nézve irgalmatlan pénzeket osztanak újra bizonyos EU-s alapok, az Európai Uniónak jelenleg nincs sem központi költségvetése, sem ehhez kapcsolódó költségvetési politikája[2]. A jelenlegi rendszer mindössze az EU tagállamok összes bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) nagyjából 1,2%-ának újraelosztásáról szól, bizonyos előre meghatározott játékszabályok szerint[3]. A valódi közösségi költségvetés létrehozása nem pusztán ennek az aránynak a növelését jelentené, hanem önálló bevételek biztosítását is, hogy az Európai Bizottság valódi kormányként működhessen, legalábbis a gazdasági kormányzás tekintetében. Természetesen ehhez elengedhetetlen lenne az Európai Parlament, az Európai Tanács és még sok egyéb intézmény és mechanizmus újragondolása és átalakítása. A hogyan lehet megvalósítani kérdését (bár felettébb izgalmas) most ne feszegessük – vannak e témában jártasabbak –, maradjunk annál, hogy szükséges-e az ilyesmi egyáltalán?

A görög és egyéb válságok kapcsán bebizonyosodott, hogy helyük volt azoknak a kételyeknek, melyek szerint a monetáris unió működését illetően súlyos kockázatokat rejt a közösségi költségvetés hiánya. Egy súlyosabb keresleti oldalú gazdasági válság  esetén az eltérő fejlettségű gazdaságok eltérően „terhelődnek” és egy komoly kiegyenlítő mechanizmus nélkül (föderális újraelosztás) az erősen eltérő terhelések szétfeszíthetik a pénzügyi uniót. A közgazdaságtani szakirodalmon belül ezeket a kérdéseket az optimális valutaövezet és az aszimmetrikus sokkok tárgyköröknél találhatjuk.

A válságkezelés pontosan arról szólt, hogy a központi újraelosztást pótolták a tehetősebb tagok egyszeri (többszöri), de mindenképpen alkalmi zsebbe nyúlással, ide értve a Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) létrehozását is. Emellett a szokásos módon tovább erősítették a tagországi költségvetési politikák szabálykövető jellegét és közösségi összehangolását. Nem vitatva ezen intézkedések helyességét és eredményességét, mi mégis úgy látjuk, hogy a probléma megoldatlan maradt. Az alapvető probléma ugyanis nem az egyes országok fegyelmezetlensége volt (elcsalt beszámolók, ingatlanpiaci buborék, offshore buborék, stb.). A valódi probléma az Európai Unió (vagy ha tetszik a monetáris unión) gazdaságainak erős fejlettségbeli különbsége. Az euró bevezetésének feltételei nominális feltételek voltak (ma is azok), amelyeket relatíve könnyű teljesíteni. Azt várni ugyanakkor, hogy a hasonló kamatláb szint, vagy a majdnem megegyező inflációs ráta elegendő lesz a jövőben és a szabad tényezőáramlás, meg az ilyen-olyan alapokból csorgó fejlesztési források majd létrehozzák a reálkonvergenciát, az hiba volt.

A görög gazdaság felzárkózása a német gazdasághoz sajnos elmaradt, mint ahogy elmaradni látszik a magyar gazdaság felzárkózása is. Az erős fejlettségbeli eltérések felszámolása nem sikerült. A piacok nem oldották meg ezt a problémát, az Unió jelenlegi intézményrendszere pedig ugyancsak nem képes arra, hogy e tekintetben bármit is előre mozdítson. A reálkonvergenciához termelékenység növekedés kell a fejletlenebb országokban, a termelékenység növekedéséhez, pedig nagyon sok minden. Például kell a tőkeellátottság javítása, kell a technológiai fejlődés, de ezek mellett olyasmire is szükség van, mint az intézményi háttér, vagy a humán infrastruktúra fejlesztése. Persze a fizikai infrastruktúra fejlesztése sem árt, de olyasmit, mint a 4-es metró projekt, nehéz jó szívvel olyan beruházásnak tekinteni, amely bármit is hozzátenne a hazai termelékenységhez, és a görögöknek, spanyoloknak vagy a portugáloknak is megvannak a maguk négyes metrói.

A görög adósságválság idején számosan úgy vélték[4], hogy az érintett nép lusta, nem dolgoznak eleget (egész nap csak a hasukat vakarják) – ezért kerültek bajba, és a szorgos németek most mekkorát szívnak, mert kénytelenek kifizetni a számlát helyettük. Nos, a The Washingon Post grafikáit[5] megtekintve rácsodálkozhatunk arra, hogy mekkora tévedés a „lusta görög munkás” sztereotípia. Az egy munkásra jutó munkaórák számát tekintve a görög átlag 2034, míg a német csupán 1397. Hoppá, ezek szerint a görögök többet dolgoznak[6], mint a németek! Akkor meg hogy lehet, hogy ők kerültek válságba és nem a németek? Nos, egyrészt a németek is megszenvedték 2009-ben a válságot, de nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy a két gazdaság nagyjából úgy viszonyul egymáshoz teljesítményben, mint egy száz éves gőzmozdony a tegnap üzembe állított dízelhez. A német gazdaság termelékenysége fényévekkel veri a görögét. Számokban kifejezve ez azt jelenti, hogy amíg átlagosan egy görög munkás egy munkaóra alatt 34,5-ös GDP/munkaórás szintet produkál, addig egy német munkás ennek majdnem a dupláját, 58,3-at. Hiába dolgozik többet, mégis kevesebb (jóval kevesebb) terméket és szolgáltatást képes előállítani a görög munkavállaló. Mert hihetetlen termelékenységbeli lemaradással küzd, ami (és ez fontos) nem az ő hibája, hiszen ha Németországba megy munkát vállalni, akkor az ő termelékenységét is a német átlag fogja meghatározni. Ennek megfelelően persze kevesebb jövedelemre is tesz szert, hiszen ha kevesebb az előállított érték, akkor nyilvánvaló, hogy kevesebb lesz a munkás részesedése, a munkabér is. Az átlagos bér 2012-ben Görögországban évi 25467 dollár, míg Németországban 45287 dollár volt.

Korábbi posztunkban jeleztük, hogy a termelékenység nem minden, amikor a bérszintről gondolkodunk, de az elvitathatatlan, hogy igen erős alapja annak. A magasabb munkabérhez és magasabb életszínvonalhoz hosszú távon egészen bizonyosan a termelékenység, mint termelési képesség növelésén keresztül vezet az út mind Görögország, mind Magyarország számára. Az elmaradott, leszakadó térségek, országrészek, vagy akár tagországok felzárkóztatásában, a reálkonvergencia megvalósításában az Európai Uniónak a mainál sokkal nagyobb szerepet kell vállalnia. A fiskális unió, a föderális költségvetés (gazdaság)politikai centruma a fejlesztő/felzárkóztató Európai Unió kell, hogy legyen. Nagyságrendekkel több fejlesztési forrással, valamint valódi (Uniós szintű) fejlesztési politikával, struktúrapolitikával, iparpolitikával. Olyan közösségi gazdaságfejlesztésre van szükség, amely valódi termelékenységnövekedést hoz létre Görögországban és Magyarországon egyaránt.

Ehhez természetesen magasabb jövedelemcentralizációra van szükség, de Brüsszel eddig sem azért nem talált több forrást (önálló bevételi forrásokat[7]), mert nem volt elég ötlet, hogy honnan lehetne több pénzt előteremteni, hanem azért mert a fiskális integrációt ellenzők (pl. Orbán Viktor) rendre leszavazták a bizottsági kezdeményezéseket. Mi azt állítjuk, hogy a válság tanulságai, valamint a felzárkóztatás politikájának (reálkonvergencia) eddigi kudarca arra világítanak rá, hogy szükség van olyan közös politikákra, amelyek a jelenlegiekhez képest mind szemléletükben, mind erőforrásaikban meghaladják a most rendelkezésre álló eszközöket. Ezért és más okok miatt is, amit itt és most nem fejtettünk ki, az Európai Uniónak meg kell tennie a következő lépéseket azon az úton, amely a költségvetési politikák összehangolása mellett egy valódi föderális közösségi költségvetés létrehozását eredményezik. Nem lebecsülve a megvalósíthatóság problémáit az Unió gazdasági kormányzásának kiszélesítése, azaz a föderális költségvetési modell és közösségi költségvetési politika felé való elmozdulás, kétségtelenül politikai kérdés. Reméljük, hogy hamarosan lesz rá akarat és szándék.

Aktuálpolitikai záradék:
Jean-Claude Junkcer az Európai Bizottság elnöki poszt várományosa meghallgatásán támogatásáról biztosította az európai tranzakciós adó bevezetését, valamint az egységes minimálbér[8] gondolatát. Ezek ugyan apró lépések, de lépések lehetnek a fiskális föderalizmus felé.

[1] Az Európai Monetáris Unió az úgynevezett Eurozónával, vagyis az eurót, mint fizetőeszközt használó EU tagországok csoportjával azonos.

[2] Definíciós értelemben még csak-csak, de makrogazdasági értelemben nincs.

[3] Ehhez képest  például a magyar állam 2013-ban magyarországi bruttó hazai termék (GDP) 47,8%-át költötte el!

[4] A hamis vélekedés mögött volt némi rosszindulattal párosult irigység a görögök 2004-es foci EB-s győzelme miatt.

[5] Az alap ez az OECD statisztika.

[6] Ennyi leegyszerűsítés még vállalható.

[7] Az európai pénzügyi tranzakciós adó (Tobin adó) egy része központi bevétel lenne, de szó volt már a egy százaléknyi tagországi ÁFA átengedésének lehetőségéről is.

[8] Mármint egységes módszertan szerint meghatározott (lásd itt). 

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére