A britek populista EU-ellenességének apropóján a francia és a német gazdasági miniszter megreformálná végre az Uniót. A probléma csak az, hogy javaslatuk nem volt képes elérni a közvélemény ingerküszöbét. Na meg az, hogy rengeteg lényeges kérdést egyszerűen figyelmen kívül hagyott.

Európai polgárok tüntetnek az Európai Központi Bank működési modellje és a megszorítások ellen, szolid rendőri kísérettel; Frankfurt, 2015. március 18. 

Miközben a görögöket rendre azzal fenyegetik a gazdagabb tagállamok, hogy bármelyik pillanatban repülhetnek az eurózónából, a britek pedig önszántukból fordítanának hátat az Uniónak, a francia és a német gazdasági miniszter úgy döntött, lépni kellene valamit, és összerakott június elején egy rövid szösszenetet a Guardian számára arról, hogyan is kellene szerintük rendbe tenni az Uniót.

Ebben arra hívják fel a figyelmet, hogy a válság következtében megakadt az EU (illetve az eurózóna) tagállamai közti felzárkózás, ráadásul milliók maradtak munka nélkül – főleg a fiatalok között nagy a munkanélküliek aránya. És ennek tetejébe egyre nő az ellentét a nemzeti és az uniós érdekek között is.

A szerzők szerint komoly problémák vannak a monetáris unió architektújával, és hogy ezeken túllendüljünk, el kellene indítani egy több lépéses konvergenciaprogramot, amely strukturális (munkaerőpiac és befektetői környezet) és intézményi reformokból (hatékonyabb gazdaságpolitikai döntéshozás uniós szinten) állna, valamint megcélozná egy szociális, illetve adózási unió létrejöttét is (ami azt jelentené, hogy megpróbálnák különböző faktorok – feltehetőleg az adott ország GDP-je, árszintje, stb. – alapján megállapítani, mennyi jár a legkiszolgáltatottabb dolgozóknak, valamint összehangolnák a társasági adók mértékét, ezzel megelőzve, hogy a tagállamok egymással versenyezve lenyomják a nagy lóvétól beszedhető adóbevételeket, vagy a multik kibújjanak az adózás alól, olyan kiskapukat használva, mint a híres dupla ír vagy a holland szendvics). A terv az lenne, hogy a tagállamok együtt döntsék el, melyek azok a területek, ahol EU-s szintre kell vinni a döntéshozást, és mik azok a területek, ahol jobb lenne harmonizálni vagy összehangolni a szabályokat.

Macronék ennek révén vizionálnak egy átmeneti, közös eurózónás költségvetést, aminek bevételei például egy közös pénzügyi tranzakciós adóból, és a társasági adó egy részéből érkeznének, és automatikus stabilizátorként működne, arra is lehetőséget adva, hogy az eurózóna tagállamai, ha kell, közösen vegyenek fel hitelt.

Ezen kívül megcéloznák a demokratikus és a végrehajtói deficit rendberakását is. Utóbbit azzal, hogy egy euróbiztos a kezébe venné a fiskális ügyeket, és figyelne arra is, hogy pezsegjen a munkaerőpiac, nőjön a gazdaság és dőljenek a befektetések. A demokratikus deficittel kapcsolatban csak annyit mondanak, hogy az EP-n belül lenne egy európarlament, de kompetenciáikról nem esik szó.

Egy mondatban kitérnek arra is, hogy foglalkozni kellene majd a többi tagállammal is, akik nem tagjai az eurózónának, de ahelyett, hogy komolyabban elméláznának azon, ezt miképpen kellene tenni, elintézik azzal, hogy az eurózóna lesz az Unió szíve, a többiek meg majd a minden európai számára elérhetővé váló Erasmus-program révén megérzik, hogy bizony ők is a közösséghez tartoznak.

Alapvetően a javaslatcsomagnak vannak olyan részei, amelyek nem tűnnek annyira rossznak, még ha bullshit-szagú is itt-ott a leírt történet. Az viszont nagyon is meglepő, hogy miközben valami újat akarnak mutatni a szerzők, és a közösségi érzetet mélyítenék az EU-ban, meg a közös európai érdeket emlegetik, mégis csak önmagukat kiáltják ki a vezetőknek. Hivatkoznak például arra, hogy a kezdetek óta a németek és a franciák hajtották előre az Uniót. A többieknek meg mintha azt üzennék: jobban teszik, ha befogják, és követik a német-francia példát, bármi is legyen az. (Miközben persze tény, hogy a németek vezető szerepe megkerülhetetlen, még Varufakisz is azt írja egy friss cikkében, hogy Németország viselkedjen úgy, ahogy egy demokratikus hegemónnak viselkednie kell, a kancellártól pedig konkrétan azt kéri, hogy menjen el Görögországba, és tartson egy beszédet, amely reményt adhatna a görögöknek. De azt várni, hogy Németország a mérete és gazdasági ereje folytán jobb irányba terelje az Uniót, nem ugyanaz, mint deklarálni, hogy igenis, mi leszünk ennek az egésznek a vezetői.)

Emmanuel Macron és Sigmar Gabriel

Amúgy kik ezek?

Ahhoz, hogy tudjuk, szimpla kommunikációs fogásról, vágyálmokról van szó, vagy egy létező politikai akarat valós projektjének vázlatát olvassuk, érdemes megnézni, milyen politikai legitimitással rendelkeznek a szerzők. A 37 éves Emmanuel Macron a ma kormányzó Francia Szocialista Párt (PS) liberális szárnyához tartozik, a gall elit tipikus iskolái után a pénzügyi felügyeletnél dolgozott, majd, amikor a politikai karrier lehetőségei bezárulni látszottak, átigazolt közhivatalnoki állásából a Rothschild-bankhoz. Innen hívta el aztán 2012-ben François Hollande, hogy legyen a köztársasági elnöki kabinet helyettes vezetője. Sosem indult választáson, ezért gazdasági miniszteri kinevezését is annak köszönheti, hogy elődje, Pierre Moscovici Brüsszelbe távozott komisszárnak, hogy ott dr. Jekyll és Mr. Hyde alakváltásait megszégyenítve dorgálja a franciákat lagymatag gazdaságpolitikájuk miatt, aminek 2012-től egészen ideáig ugye ő volt a gazdája.

Egy éve még a franciák se nagyon ismerték Macron úr nevét, de azóta lett egy monumentális saláta-törvény tervezete, potom 295 javaslattal, amelyek célja a francia gazdaság béklyóinak felszámolása lenne, a vasárnapi nyitva tartás részleges engedélyezésétől a munkavállalói jogok visszavágásáig. A több deregulációt, privatizációt és “kevesebb államot” ígérő csomag olyan népszerű, hogy még maguk a szocialisták sem akarták megszavazni, így a parlamenti demokrácia alapjaira nem túl kényes Manuel Valls miniszterelnök élt az alkotmány biztosította jogával, és vita nélkül verte át a parlamenten, majd a jobbos többségű szenátusban a szöveget kicsit még liberálisabbra faragták, és a héten tér vissza az alsóházba, ahol a szocik megint nem fogják megszavazni.

Sigmar Gabriel majd húsz évvel idősebb, egykoron gimnáziumi tanár volt, gimnazista kora óta a német szocdemek (SPD) tagja, és jelenleg német kancellárhelyettes, pártvezető valamint gazdasági és energiaügyi miniszter. Pozíciójában már egy ideje kényelmetlenül érzi magát, és össze-vissza kapálózik, mivel a német választóknak mintha nem lenne világos, mit is csinál ő és pártja kormányon. Még ha érzékelik is, hogy ott van, nem tartják többnek, mint Merkel szociáldemokrata bábjának. Hiába próbálja Gabriel például már egy ideje rendberakni a párt kapcsolatát a szakszervezetekkel és a törzsválasztókkal, az nem jön neki össze, és pártja támogatása csak 25 százalék körül mozog, ami eléggé nehézkessé teszi számára, hogy kormányképes erő legyen a két év múlva esedékes választásokon.

A pártvezető már egy ideje azon dolgozik, hogy a zöldekkel és a radikál balos Linkével alakítandó koalíció alapjait fektesse le (a választók jórésze országos szinten ezt még nem nagyon hajlandó lenyelni, bár a tartományokban már működött ez az összeállítás), hátha azzal sikerülne egy balosabb imázst nyernie. Gabriel nagy problémája ugyanis az, hogy hiába sikerült a pártjának koalíciós partnerként elérnie, hogy megfelelő mennyiségű munkával töltött év után akár már 63 évesen is nyugdíjba lehessen volnulni Németországban, hiába harcolta ki a női kvótát a tőzsdén jegyzett cégek felügyelőbizottságában, és hiába sikerült még a minimálbért is elfogadtatnia a CDU-val, a balos érzületű választók csak azt látják, hogy gazdasági miniszterként cégvezetőkkel smúzol.

Ráadásul a felmérések továbbra is azt mutatják, hogy a választók nem hiszik el, hogy annyira felkészült lenne a gazdasági kérdésekben, mint a konzervatívok. Politikai túlélésének tehát az egyetlen eszköze az, ha képes lesz konfrontálódni a koalíciós partnerével és megmutatni, hogy vannak bizony neki is működőképes gazdasági elképzelései. Innen nézve tehát lenne tétje Gabriel számára a dolognak, és politikailag sokat nyerhetne vele, ha tényleg lenne valami a tervezetből. Ráadásul a duóban ő a német, és hát az elmúlt évek azt mutatták nekünk, ha a németek valamit akarnak, abból akár még lehet is valami.

Kinek tetszik ez egyáltalán?

A szociálisabb Európa ugye a mostani német válságkezelési irányvonallal menne szembe. Az átlag német ma úgy véli (tévesen), hogy ő tartja el az Európai Unió összes semmittevőjét, és nem feltétlenül akarna most elkezdeni velük közösködni. A déli tagállamokat megérteni, igazságosabb szociálpolitikát követelni pedig amolyan értelmiségi hóbort.

És ez korántsem csak Németországra, hanem az északi tagállamok többségére is jellemző. Az a fajta válságkezelés, amelyben az európai mainstream baloldal, bár kisebbségben, de itt-ott azért kormányra is kerülve, önállóan vagy nagykoalícióban közreműködött, jelentősen csökkentette az Európán belüli szolidaritást, mára nem csak az EU-ellenesek erősödtek meg a legtöbb országban, de az közvélekedés is, hogy nem „akarunk fizetni a többiekért”. Az uniós konstrukciókba korábban is kódolt versenyzési hajlam mára a kölcsönös bizalmatlanságot és neheztelést erősíti, egy pozitív fordulatot pedig nehéz előhúzni a kalapból.

Szóval nem is kell mondani, hogy Merkel nem lesz oda gazdasági minisztere integrációs terveiért. És ne feledjük, hogy az igazságosabb Európára irányuló terveket sokszor éppen a németek torpedózták meg. Volt például egy, amúgy szintén francia-német eredetű terv az európai adósság (egy részének) közössé tételéről, amelyet még Jean-Claude Juncker, a Bizottság mostani elnöke és Giulio Tremonti egykori olasz gazdasági miniszter is támogatásáról biztosított (sőt, még Yanis Varufakisz is azt mondta, jó irányba megy a javaslat). A közös eurókötvényekről egy ideig ment is a vita, míg Angela Merkel 2012-ben be nem mondta, hogy „Nein!”

Ami a franciákat illeti, a fentiekből talán már kiderül, hogy Macron, és feltételezhetjük, hogy a felvázolt uniós projekt is számíthat Hollande rokonszenvére, akárcsak a francia nagyvállalati szektor bizalmára, és esetleg a jobbközép támogatására is, épp csak a baloldal – a szocialista párt közepétől egészen balszélig - nem állna be mögé, ahogy a szuverenista jobboldal és a továbbra is az eurózónából való kilépést szorgalmazó szélsőjobb sem. Az utóbbiakból épp 10 éve jött össze az a többség, amely leszavazta az uniós alkotmánytervezetet, a legutolsó alkalommal, amikor megkérdezték a franciák véleményét az uniós konstrukcióról. Ez a többség, amely nem elégedett azzal, hogy alakulnak az EU dolgai, ma is megvan, ahogy az az évfordulóra rendelt közvélemény-kutatásokból kiderült, miközben továbbra is Franciaország az egyik olyan hely Európában, ahol egy csomó ember tényleg hisz ebben a projektben, vagy legalábbis egy másikban, amely valóban elhozná azt a szociális Európát, amelyről Angela Merkel épp a napokban jelentette ki, hogy nem fog eljönni.

Ez Macron legitimitásával a második nagy probléma: Hollande egykori kampánya ugyanis pont arra a halvány reményre játszott rá 2012-ben, hogy változhatnak az európai erőviszonyok, és legalábbis egy keynesiánus trend erősödhet meg, amely a megszorítások erőltetett menete helyett beruházásokat és gazdaságélénkítést ígér ott, ahol ma csak neolib reformok vannak. A reményből kb. semmi sem lett, ha csak azt nem tekintjük eredménynek, hogy a francia kormány – a görögökkel szemben – kapott két év engedményt az EB-től a deficit számsorok rendbetételére, és tavaly ősszel Macron meglátogatta Gabrielt, hogy újfent arra kérjék a német kormányt, mi lenne, ha mégis lenne egy csipet beruházósdi. Ezzel párhuzamosan Macron és Gabriel megrendelésére készült el egy tanulmány a kívánatos reformokról, amelyek között szerepelt a bérek befagyasztása 3 évre vagy pl. a 35 órás munkahét, a franciák körében továbbra is nagyon népszerű vívmányának megszüntetése. Miközben már a nem is annyira radikális baloldal is azt javasolja, a munkaidő további csökkentésével kellene enyhíteni a növekedés epizódjai ellenére tovább duzzadó munkanélküliségen.

Összefoglalva, a francia szocialisták részben ideológiai okokból, részben politikai akarat hiányában lemondtak arról, hogy a periféria és mondjuk az olaszok támogatásával egy ellenpólust képezzenek az EU-ban. A párton belül ez a kérdés ma is megosztó, a június elején tartott kongresszuson a balszárny képviselői kemény szavakkal bírálták a francia stratégiát az EU-val, a válságkezeléssel és Brüsszellel kapcsolatban. De olyan miniszter is akad, aki anoním módon ugyan, de elismerte, hogy az empatikusnak tűnő szónoklatokkal ellentétben, a görögök érdekében a francia vezetés “Nem tett semmit, és nem is akar semmit tenni. Azt akarják, hogy Ciprász megbukjon, hogy bebizonyosodjék, nincs francia Sziriza, nincs alternatíva. Az irányvonal Macron és a reformok. A kisujjukat sem mozdíthatják. Hollande egy liberális… Görögország segít nekünk, bebizonyítják, hogy egy nép hiába akar valamit, csak a költségvetés számai és Canossa számítanak.”.

Ilyen háttérrel, ha Hollande, Valls és Macron holnap kirakják a zászlót, hogy erre van a szociális EU 2.0, még a saját szavazóik, saját képviselőik sem mennek utánuk. Akkor csinálja inkább a jobboldal, és legalább az önkormányzati fotel megmarad a “szociknak”.

Riasztóan önző banda

Sőt, akad egy rövidtávon még súlyosabb gond. Az európaiak jelentős része, nemhogy a görögök nyomorára fütyül, de még azt sem támogatja, hogy a saját társadalmának különböző csoportjai, vagy a különböző régiók között megvalósuljon a redisztribúció. Ez nem utolsósorban az utóbbi években hatalmon lévő politikusaink felelőssége, és jelentős mértékben a szocialistáké. Ez a folyamat pedig veszettül megnehezíti, hogy bármiféle föderatív vagy VIP-EU projektben hihessünk. Ennek ugyanis alapvető feltétele lenne az anyagi transzfer – a gazdagabb területek felől a szegényebbek felé, az adó- vagy bérharmonizáció vesztesei felé, és egy valódi demokratikus kontroll. Valóban klassz lenne az egyesítés felé haladni a bérek, szociális juttatások vagy az adópolitika terén, de miért adnának le vívmányaikból a fejlettebbek, és mi kompenzálhatná a szegényebbek esetében az alacsony társasági adó vagy a nyomorúságos bérek emeléséből adódó versenyképességi hátrányt?

Egy hasonló projekt hosszú távú megvalósítása nem megy anélkül, hogy az európaiak többsége higgyen a redisztribúció, a jóléti szolgáltatások és a szolidaritás erényeiben; nemcsak morális szempontból, hanem azért, mert belátják, hogy mind a társadalmi konszenzus, mind a gazdaság szempontjából a leghatékonyabb út az egyenlőtlenségek felszámolásán át vezet. De az utóbbi évek-évtizedek politikái épp ellenkező irányba vitték a folyamatokat: ma a finnek inkább nem adnának pénzt a görögöknek (még akkor sem ha annak 90%-a aztán visszajut a hitelezőkhöz, így részben az uniós intézményekhez), a katalánok nem adnának pénzt az andalúzoknak, a pestiek megriadnak a gondolatra, hogy ők finanszírozzák BAZ megye közszolgáltatásait, és a nyóckerben még a saját hajléktalanaiktól is inkább pénzt szednének, minthogy segítsék őket visszakapaszkodni méltányosabb körülmények közé.

Mi, európaiak nemcsak spontán lettünk egy ilyen riasztóan önző és köldöknéző banda, akiknek vezetői arról vitatkoznak tényleg, hogy 30 ezer menekült befogadása vajon sok vagy még épphogy elmegy a félmilliárd lakossal rendelkező gazdasági társulásunkban, hanem azért is, mert az utóbbi évek és évtizedek politikái tömegeket szegényítettek el, egyre nagyobb arányban támogatták a gazdagokat (perverz redisztribúció), cserében pedig igyekeztek elérni, hogy a lehető legmegosztottabbá váljon a kisemmizettek és vesztesek tömege.

A visszafelé vezető út nem holmi légből kapott föderalizáción át vezet, ahol semmi sem biztosítja, hogy a gyengébbek ne szívjanak éppúgy tovább, mint most a válságban tették. Hanem új, demokratikus, szociális, fenntartható és transzparens politikákon, amelyek ismét a szolidaritást, az egyenlőséget, és a közjó érdekében elköltött közpénz, a közszolgálatot teljesítő politikai képviselet ideáit élesztik újra, ennek érdekében mozgósítják azt az óriási gazdasági, kulturális és közösségi potenciált, amit Európában felhalmoztunk.

A rossz hír, hogy Macron és Gabriel projektje nyilvánvalóan nem erről szól, a jóhír pedig az, hogy mindaz, amiről írtunk, megvalósítható az eurózónán kívül is, akár egy kerületben, egy faluban vagy egy megyében, egy országban vagy mindezek szabad társulásában, ha vannak közös erőforrások – ez csak politikai akarat, lelemény és szív kérdése.

Kevés lesz ez

Visszatérve tehát a szinte nulla vitát generált Gabriel-Macron tervre (a kevés reagáló között találunk egy brit konzervatív EP-képviselőt, aki azt mondja, a társasági adó összehangolása baromság, valamint egy nyugdíjas Guardian újságírót, aki a szociális tényezők hiányáról panaszkodik), meg kell említenünk, hogy a két gazdasági miniszter sok mindent csak nagy vonalakban fogalmazott meg, kerülte a konkrétumokat, és kimaradt a tervezetből egy csomó fontos dolog, például, hogy mi legyen a munkanélküliekkel, akikből egészen sok van most Európában. És nem sok szót vesztegetnek a megszorítás-alapú válságkezelésre sem, holott a mai problémáknak egy jelentős része azokra vezethető vissza (nem is beszélve arról, hogy korábban Gabriel is a megszorítások barátjaként tetszelgett).

A Gabriel-Macron-terv kétségtelenül előremutatóbb, mint a nagyjából ezzel egyidőben belebegtetett Merkel-Hollande-terv a szorosabb integrációról, amit majd a hónap végén mutatnak be, ugyanakkor, amikor David Cameron eldarálja Brüsszelben, hogy mit követel azért cserébe, hogy országa az Unióban maradjon. Merkelék ezzel azt üzenik: nem fogjuk újraírni a szerződéseket, anélkül is meg tudjuk reformálni az Uniót. Gabrielék közben mintha attól se riadnának vissza, hogy szerződést módosítsanak az integráció előmozdítása érdekében. Ráadásul, mint azt korábban is említettük, van ugyan pár jó ötlet a tarsolyukban (például nem felejtkeznek meg az eurózónán kívüli államokról, vagy hangoztatják a minimálbérek és összehangolt társasági adók fontosságát), az egész mégis inkább egy nagy blöffre hasonlít.

Főleg akkor, ha azokkal az elképzelésekkel vetjük őket össze, amelyek valóban megoldást keresnek az EU egyenlőtlenségi problémáira és demokratikus deficitjére, és nem kerülik ki az eddigi időszak kritikáját sem. A napokban ismertettük például Thomas Piketty elképzeléseit, szerinte az eurózóna parlamentjének olyan területeken is döntési kompetenciákkal kellene rendelkeznie, mint a deficit és az állami beruházások mértéke, az Európai Központi Bank vagy a bankunió és a stabilitási mechanizmus felügyelete. Macronék számára e kérdések nagyrészt az alapnak tekintett, megőrzendő status quo részei.

A miniszteri duó ráadásul mintha továbbra is a régi német-francia dominanciában gondolkozna, azaz a XX. század Unióját akarná importálni a XXI. századba. Ez, akárcsak a görög válsággal kapcsolatos fellépésük, vagy épp az „általános európai érdekek” fontosságának hangoztatása, ami azt sejteti, hogy a nemzet-központú gondolkodást egyfajta európai nacionalizmusra is lecserélhetjük, tovább erősíti azt a gyanút, hogy a szolidaritás és az egyenlőség még ebben a klubban sem lesz teljes. Miközben korántsem világos, hogy a kétsebességes Európa víziójában pontosan milyen szerepet is szánnak a “normál tagságnak”, azon túl, hogy a jelenlegi idegenellenes légkörből merítve xenofób egységbe kovácsolhatunk a világ leggazdagabb országai közül 28-at.

B. Simon Krisztián, Dobsi Viktória