Megjegyzések egy lehetséges baloldali politikához
I.Analízis
I.1. A nyugati jóléti modell és a szociáldemokrata gondolat válsága
I.2. A szegénység és a demokratikus alapok viszonya
I.3. Mi lenne ma egy baloldali párt küldetése és érdeke?
2. Megoldási javaslat egy paradoxonra
2.1. Túllépni a szakszervezeti hagyományokon
2.2 A hiányzó baloldal - A lokalitás és a központ paradoxonja

Amikor a következőkben néhány dél-amerikai példára hivatkozom, nem célom a térség szociális mozgalmainak általános leírása, és az sem, hogy a példák minden társadalmi összefüggését megvilágítsam. Az ottani társadalmi gondolkodás és politika frissítő képzelőerejére szeretném felhívni a figyelmet. Többek között a feminizmusnak a nyugat-európai és az észak-amerikai mintáktól eltérő megjelenésére gondolok. A különbségek oka természetesen a társadalmi tényekben keresendő.

A szegénység az egész kontinensen elsősorban a nőket veszélyezteti. Bolíviában létrejött egy szegénysorban élő nőket kiszolgáló állami bank (Banco del Desarallo de la Mujer), amely alacsony kamatra, garanciák nélkül ad hosszú lejáratú kölcsönt ügyfeleinek, így érdekeltté válik abban, hogy technikai és adminisztratív segítséget is nyújtson a vállalkozásoknak, tanácsokat adjon, figyelemmel kísérje a projektek megvalósítását, együttműködjék más állami támogatási programokkal.

Ezzel sok nőt hozzásegítenek ahhoz, hogy gazdaságilag önállóak legyenek, amiből öntudatot meríthetnek, és a helyi közösségekben aktív polgárokká válhatnak. Az is előnye a programnak, hogy a helyi tudások cseréje felgyorsul. A bank mikrohiteleivel sok tízezer munkahelyet teremtett. Mivel Magyarországon is egyre több a szegénységben élő nő, akik sokszor gyerekeket is nevelnek, nyilvánvaló, hogy ilyesféle kezdeményezésekre nálunk is szükség van, amelyek egyszerre szolgálják a társadalom politikai és gazdasági integrációjának érdekeit is. A feminizmus ilyesféle, az osztályszempontokat is figyelembe vevő formáinak megjelenése a magyarországi baloldalnak is jócskán hasznára válna.

Szélesebb problémát érint a populizmus kérdése. A rendszerváltás utáni nyelvhasználatban a populizmus negatív tartalmakat hordoz, és körülbelül annyit jelent, hogy a politika, a mögötte álló gazdasági elitek valós céljainak leplezésére, azt mondja, amit a választó hallani akar, a pártok jól hangzó, ám később hazugságnak bizonyuló ígéretekkel nyerik meg szavazóik bizalmát. De vajon nem tartozik-e a politika funkciói közé, hogy a maga nyelvén megfogalmazza és a döntéshozatal mechanizmusaiba becsatornázza azt, amit a társadalom különböző csoportjai kívánnak, sőt akár az is, hogy nyelvi formát kölcsönözzön a nehezen artikulálódó igényeknek? Ha igen, akkor a tömegdemokráciák korában a politika szükségszerűen populista.

A baj az állam átláthatatlanságával és a politikai tudatosság alacsony fokával van. Amikor 1989-ben a Munkáspárt jelöltje, Olívio Dutra lett a brazíliai Porto Alegre polgármestere, a közvetlen és a képviseleti demokrácia formáinak elegyítésével igyekezett elérni a helyi társadalom politikai tudatosságának emelkedését. A korrupció és a kliensrendszer ellensúlyaként biztosította a civiltársadalom közvetlen részvételét a helyi költségvetés elosztásában. Társadalmi viták kezdődtek a prioritásokról, a javasolt projektek terveit szintén nyilvánossá tették, és a városi képviselőtestület ezek alapján készítette el a költségvetés, azon belül a beruházások tervezetét. Természetesen az elszámolásokat is nyilvánossá tették. A folyamat a demokrácia iskolájaként funkcionált, az addig passzív polgárokat aktivitásra serkentette, marginalizált társadalmi csoportokat is elért, növekedett a szolidaritás aktív képessége, a város vezetése arra kényszerült, hogy átláthatóvá tegye a pénzgazdálkodását, ami a költségek csökkenésével és a lakossági bizalom emelkedésével járt együtt.

Ugyancsak Brazíliában, közelebbről Belo Horizontéban, Brazília egyik legszegényebb városában az önkormányzat technikai és pénzügyi eszközökkel támogatni kezdte a helyi kistermelőket. Iskolai kertészeteket és a legszegényebb városrészekben egészségközpontokat is létrehoztak. A termékeket maguk az iskolák használták fel, vagy eladták kórházaknak, szociális intézményeknek. Az önkormányzat olcsón kínált piaci elárusítóhelyet a környékről érkező árusoknak. Az élelmiszerárak csökkentek, az iskolák bevételhez jutottak, csökkent az éhezők száma, a lakosság jobb minőségű élelmiszereket vásárolhatott. A program részeként az olcsóbb élelmiszereket feldolgozó népkonyhák is létrejöttek. Az iskolákban az egészséges táplálkozásról szóló kurzusokat kezdtek tartani.

A példákat lehetne tovább is sorolni. Érdemes volna, mert a gyakorlat átültethető. Megvalósításuk egyik gyakorlati akadálya ma Magyarországon az, hogy az alsóközéposztály tagjai ugyan ki vannak téve az elszegényedés veszélyének, de ez kevéssé tudatosul bennük. Abban az értelemben legalábbis nem, hogy kitörési hajlamaik aktivizálódjanak. Egyszerűen beletörődnek a sorsukba, és megelégszenek a náluk szegényebbek és a náluk gazdagabbak gyűlöletével. Ennek ellenére világosan látszik, hogy egy új baloldali politika alapjait a helyi társadalmakban kell és lehet megvetni. Nem fentről lefelé, hanem lentről felfelé építkező baloldali politikára lenne szükség. Egy országos baloldali pártnak mindent meg kellene tennie az önkormányzatok jogainak visszaállításáért és az önkormányzatok gazdálkodását is meg kellene nyitnia a helyi politikai közösség előtt. Olyan programokat kellene megvalósítania, amelyek csökkentik a gazdasági kiszolgáltatottságot, a szegénységet, és ezzel együtt megfordítják a politikai közösség rohamos szűkülésének folyamatát. Ezzel újra hitet és önbizalmat adhatna a társadalomnak, és valóban kifoghatná a szelet a szélsőjobboldal vitorlájából, amire az antifasiszta szólamok önmagukban nem alkalmasak.

Igen ám, de a helyi politizálás lehetőségeit minden szegénységgel sújtott társadalomban a központosított, rossz működési hatékonyságot, de annál nagyobb hatalmi arroganciát mutató állammal szemben kell kivívni. A helyi önkormányzatok ma Magyarországon ki vannak fosztva. Funkcióik jelentős részét elvonta az állami központisítás. Ezért hiába volna egy megújuló baloldal által kínált társadalmi szerződés bázisa a központi és a megyei államigazgatás szintje alatti lokalitásban, a célok gyakorlati megvalósításának feltétele a központi kormányzás visszaszerzése. Ez nem valósítható meg másképpen, mint a politikai közösségen kívül élők demokratikus mozgósításával a választás megnyeréséért.

Ma egyfajta versenyfutás zajlik az idővel. Nem mindegy, ki fogja ezt a mozgósítást végrehajtani, milyen eszközökkel és milyen célok érdekében. Mivel azonban a lokalitásban lezajló tanulás csupán a társadalmi integrációt szolgáló baloldali politika következményeként mehetne végbe, a demokratikus mozgósítás eszköze csak a populizmus lehet – a cikksorozat 2. részében bemutatott pozitív, bevonó hatású populizmus. És ez bizony ugyanaz a paradoxon, amivel a dél-amerikai mozgalmak találták magukat szemben.

Ahhoz, hogy a lokális társadalmak megerősödjenek, a baloldalnak tömegmozgalommá kellene válnia, és kormányra kellene kerülnie. Ismeretes a probléma bolsevik megoldása, amelyben éppen a cél, a lokalitás megerősítése enyészik el pillanatok alatt, helyette diktatórikus központi irányítás jön létre a hatalom megszerzése és megtartása érdekében. Természetesen senkinek nem ajánlgatnám mintául azokat a kubai utat követő mozgalmakat, amelyek Venezuelában és Bolíviában diktatórikus hatalmi formáknak ágyaztak meg törekvéseikkel. Jellemző, hogy a hatósági árakat bevezető Venezuela hatalmas kőolaj bevételei ellenére mára ismét az államcsőd közelébe jutott, és Magyarország számára is figyelmeztető módon elmerült a hiánygazdaság nyűgeiben.

Az állam visszaszerzésének csak akkor van értelme, csak akkor szabad belekezdeni a politikai közösségen kívül élők demokratikus mozgósításába, ha a baloldali állam valóban integratív társadalompolitikát folytat, visszaadja a lokális közösségek jogait, sőt tovább bővíti azokat, pénzt biztosít a célok megvalósításához, és kiköveteli az önkormányzatok átlátható működését, amelyben a közvetlen demokrácia formáinak is nagy szerepet kell kapniuk. A paradoxon feloldására más lehetőséget nem látok. Nem kell feltalálnunk semmi újat. Csak képessé kellene válnunk a tanulásra. Azoktól, akik a miénkhez részben hasonló helyzetben kitaláltak valamit. Képessé kellene válnunk az etikus munkára.

Azokkal a pártképződményekkel (MSZP, DK), amelyek ma a baloldalinak mondott politikai térfelet uralják, ez lehetetlen. Nemcsak azért, mert vezetőik erkölcsileg hiteltelenek, hanem elsősorban azért, mert a Fideszhez hasonlóan ezek a pártok is részesei, támogatói, haszonélvezői és foglyai a tőke és az állam korrupt összefonódásának. Azt azonban senki sem képzelheti, hogy ezek a pártok a feltételezhető 2014-es vereség után eltűnnek. Az MSZP egykori nagyságát már aligha érik el újra, de középpártként szereplői maradnak a közéletnek, és így tartósan is akadályozni fogják a baloldal valódi megújulását. Hogy ez az akadály végzetes lesz-e, azon múlik, történik-e egyáltalán komoly kísérlet 2014 után a baloldal szemléleti, politikai megújítására.

 Schein Gábor

A sorozat tartalomjegyzéke:

Analízis
I.1. A nyugati jóléti modell és a szociáldemokrata gondolat válsága
I.2. A szegénység és a demokratikus alapok viszonya
I.3. Mi lenne ma egy baloldali párt küldetése és érdeke?
2. Megoldási javaslat egy paradoxonra
2.1. Túllépni a szakszervezeti hagyományokon
2.2 A hiányzó baloldal - A lokalitás és a központ paradoxonja