Április 6-án választások lesznek Magyarországon, ahol annak rendje és módja szerint minden állampolgár egy szavazattal rendelkezik. A különféle jogfosztott csoportok - szegény emberek, nők, cigány emberek, a szexuális kisebbségekhez tartozók - könnyedén elkergethetnék a kormányt, és választhatnának maguknak olyat, amely mindannyiuk érdekeit szem előtt tartva kormányoz. Arról, hogy ezt a kimenetet milyen intézményes tényezők hátráltatják, sok szó esik. Ahogyan arról is, hogy a jelenlegi jelöltek között sokan nem találnak számukra megfelelőt. Az a politikai egyenlőtlenség azonban, ami az elnyomott társadalmi osztályok és jobb helyzetben lévő emberek érdekérvényesítési lehetőségei között fennáll, szinte egyáltalán nem jelenik meg a magyar nyilvánosságban. Pedig ezt egy tisztességes médiatörvény és a 2010 előtt érvényben lévő választási rendszer sem számolná fel. A Mérce a választásokat megelőző hetekben egymáshoz lazán kapcsolódó írásokban foglalkozik ezekkel az egyenlőtlenségekkel.

A társadalmi egyenlőtlenségek kapcsán nagyon sok minden eszünkbe juthat: a szegénységben élő emberek, az etnikai kirekesztés, a nők elnyomása, a fogyatékkal élő állampolgárok – a felsorolást sajnos nagyon sokáig lehetne folytatni. Ami ezzel kapcsolatban szinte soha nem éri el a kollektív ingerküszöböt, az a politikai egyenlőtlenség.

Mi az a politikai egyenlőtlenség?

A parlamentáris demokrácia arra az alapelvre épül, hogy a közösség minden tagja egyenlő mértékben vehet részt a politikai döntéshozatalban. Ezt az elvet szolgálják a minden állampolgárt egyenlően megillető politikai jogok – többek között a választójog és a választhatóság joga, a gyülekezés és szerveződés joga, a petíciós jog, a szakszervezeti jogok. A magyar társadalmi valóság azonban kíméletlenül rácáfol erre az alapelvre. Magyarországon a választási részvételt leginkább meghatározó két tényező az iskolai végzettség és az anyagi helyzet – valakinek minél alacsonyabb az iskolai végzettsége, illetve minél rosszabb anyagi helyzetben van, annál kisebb a valószínűsége, hogy el fog menni szavazni. Ha pedig a politikai részvétel egyéb formáit is figyelembe vesszük (tüntetés, sztrájk, bojkott, petíció, mozgalom szervezése, online akciók, médiakampányok stb.), akkor még nagyobb különbséget tapasztalunk a különböző társadalmi osztályok aktivitása között.

Hasonló eredményre jutunk, ha a fogyasztás szerint nézzük a választási részvételi mutatókat: minél bővebb valakinek a fogyasztói kosara (minél többféle terméket és szolgáltatást vásárol), annál nagyobb a szavazási hajlandósága. Az állampolgárok saját társadalmi megítélése is szorosan együtt mozog a szavazói magatartással – minél rosszabbnak ítéli meg valaki a saját osztályhezetét, annál kisebb az esélye annak, hogy el fog menni szavazni. A munkanélküliség szintén a választói részvétel ellenében hat: míg a munkanélküli állampolgárok 52%-a állítja magáról Magyarországon, hogy biztosan elmegy szavazni, addig a többiek esetében ez a mutató 62%-on áll. Ha a civil szervezeti tagságot vizsgáljuk, akkor is erős együttmozgást figyelhetünk meg a osztályhelyzettel: minél erősebb az állampolgár osztály pozíciója, annál nagyobb eséllyel vesz részt valamilyen civil szervezet munkájában.

Mindezekből az a szomorú következtetés adódik, hogy Magyarországon a gyakorlatban egyáltalán nem érvényesül a politikai egyenlőség demokratikus alapelve. Az erősebb társadalmi pozícióban lévők jóval intenzívebben vesznek részt a politikai döntéshozatalban, mint az elnyomott társadalmi csoportok tagjai (szegénységben élő emberek, cigány állampolgárok, közmunkások, munkanélküliek, rokkantsági ellátásokból élők, alacsony iskolai végzettségű polgárok, a leszakadó térségekben élő emberek), és ezáltal a jómódúbbak nagyobb befolyással bírnak a közösség ügyeinek alakítására. Miből fakad mindez?

Miért nem vagyunk egyenlőek a politikai részvétel terén (sem)?

A politikai részvételnek csak egyik előfeltétele az általános, minden állampolgárra kiterjedő szavazati jog. Ahhoz, hogy ebből tényleges szavazat legyen, illetve hogy a szavazatunkkal és két szavazás között is befolyásolni tudjuk a politikai döntéshozatalt még (legalább) két dologra van szükség: erőforrásokra és motivációra.

1) erőforrások: elvileg maga a választási részvétel nem kerül semmibe*, ahhoz azonban, hogy megfelelően tájékozott módon politizáljunk, viszonylag sok erőforrásra van szükség. Megfelelő oktatásra, ami képessé tesz a körülöttünk zajló folyamatok kritikus értelmezésére (de legalább az értő olvasásra) és véleményünk kifejezésére; hozzáférésre lehetőleg minél többféle információhoz; anyagi erőforrásokra ahhoz, hogy személyesen is részt vehessünk politikai eseményeken (tömegközlekedés, olyan ruházat, amit az ember nem szégyell a többiek előtt, az ilyen rendezvények helyszínén gyakran kötelező fogyasztás költsége stb.); szervezői erőforrásokra (telefon, internet, nyomtatási költség stb.); stabil egzisztenciára, amit nem sodor veszélybe, ha politikailag aktívak vagyunk (lásd a közmunkások kiszolgáltatottsága); megfelelő kapcsolati hálóra (támogató, együttműködő családra, ismerősökre, kollégákra stb.) és nem utolsó sorban pozitív önképre, legalább minimális magabiztosságra ahhoz, hogy elhiggyük magunkról, hogy mi is beleszólhatunk és bele is tudunk szólni a közösség ügyeinek alakulásába.

2) motiváció: a fentieken túl azonban az is kell az aktív politikai részvételhez, hogy legyen kedvünk politizálni. Ez elsőre magánügynek tűnhet, de valójában a személyes politikai motivációt is erősen befolyásolja a társadalmi környezet. Egyrészt ebben is nagy szerepe van annak, hogyan tekintünk magunkra, milyennek ítéljük meg saját képességeinket, mennyire tudjuk egyáltalán csak elképzelni, hogy bármi is múlhat rajtunk a közösségi ügyek tekintetében. Ez pedig erősen függ a társadalmi helyzetünktől, a társadalmon belüli megítélésünktől, illetve korábbi tapasztalatainktól. Ha úgy érezzük, hogy a közösség nem becsül bennünket, illetve megszoktuk, hogy soha semmiben nem megyünk semmire, akkor kevésbé leszünk motiváltak a próbálkozásra. Emellett az is fontos szerepet játszik motiváltságunk alakulásában, hogy milyen politikai alternatívákat látunk magunk előtt. A választás példájánál maradva: ha azt tapasztaljuk, hogy egyetlen párt sem beszél a mi valóságunkról, a számunkra fontos ügyekről, nem vagy nem megfelelően képviseli az érdekeinket, akkor kifejezetten ésszerűnek tűnik a választások napján otthon maradni vagy bármi mást csinálni.        

Ezek alapján sajnos elég nyilvánvaló, hogy Magyarországon az elnyomott rétegekhez tartozó emberek nem tudnak a középosztálybeliekhez hasonló módon részt venni a közéletben. Mindezt tovább súlyosbítják azok a visszaélések, amelyek ezeknek az állampolgároknak a kiszolgáltatottságán alapulnak – a készpénzért, élelmiszerért, tűzifáért megvásárolt kopogtatócédulák vagy a polgármester által fényképezős mobiltelefonok segítségével ellenőrzött szavazatok. (Ezekről a gyakorlatokról ld. korábbi írásunkat. A jövedelemmel alig rendelkező, a szegénytelepeken kiépült uzsorásrendszereknek kitett választópolgárok választáson való részvételéről a közeljövőben jelenik meg írásunk.)

Mi ennek a jelentősége?

Az írás második része holnap jelenik meg, ebben a fentiekben kifejtett jelenségek következményeiről lesz szó, valamint arról, hogy milyen lehetőségek adódnak az egyenlőtlenségi spirál megtörésére.

* Sokaknak maga a szavazás is túlzott anyagi terhet jelent, például azoknak a hajléktalan embereknek, akiknek lakáscím hiányában a választókörzetükben egydüliként kijelölt szavazókörbe kellene menniük leadni szavazatukat, amely esetleg a lakóhelyüktől távol esik, ezért tömegközlekedésel kellene menniük, ami sokukat megakadályoz a választási részvételben.

A cikkben hivatkozott adatok a Magyar Választáskutatási Program keretében készült kutatásokból származnak. 

grafika: Karas David