"A miniszter szerint a szociálpolitikának különbséget kell tennie a problémás családok és terheket hordani képesek között, ezért az új kormányban két külön államtitkárság foglalkozik majd a rászorulókkal és azokkal, akik "a vállukon viszik Magyarországot". Elmondta: így a szociális és felzárkózásügyi államtitkárság gondoskodik az önhibájukon kívül vagy önhibájukból rászorulókról, köztük a fogyatékkal élőkről, a gyermekvédelmet igénylő gyerekekről és a cigányokról."

Balog Zoltán minapi nyilatkozatában és az emberminisztérium felépítésében egyértelműen visszaköszön a Jobbik elképzelése a szociálpolitikáról, amely hasznos és haszontalan egyedekként osztályozza a nemzet tagjait. Érdemes felidézni, hogy az utóbbiaktól, az „önhibájukon kívül vagy önhibájukból rászorultaktól”, Dúró Dóra pártja az állam nevében alkalmasint elvenné a gyerekeiket, hogy bentlakásos iskolában szoktassa őket - Jobbik-szavatolt minőségben - „munkára és tanulásra”. A Fidesz és a Jobbik versenyfutása a „nemzetinek” és „radikálisnak” minősített témákért már évek óta folyik. A „három csapás” helyére ma az örökös életfogytiglan került, a nemzetietlen Nemzeti Színház elleni harc motívumait Kerényi viszi tovább, Putyin pedig hirtelen a kárpátaljai autonómia élharcosává lépett elő – hogy csak néhány motívumot említsek a közös arzenálból.

fotó: Vajda József 

Mégis döbbenetes szembesülni azzal, ahogy a magyar kormány humánpolitikája lényegében a jobboldal szélsőséges szárnyának martaléka lesz, méghozzá egy állítólagos „keresztény szellemiség” nevében. Ahogy azzal is, hogy ezzel látszólag az egész politikai-szellemi holdudvar egyetért. A konzervatív tábor tömbösödése, a hatalomtechnikai szempontok egyeduralma ellehetetleníti az ország szempontjából valóban lényeges belső vitákat, így pl. egy mérsékeltebb, szociálisan érzékeny jobbos irányzat megjelenése ma hiú ábrándnak tűnik.

Ugyanakkor Balog és a jobboldal gondolatmenetének egyik fontos jellemzője, az „áldozatokat hozó középosztályban” és „eltartott rászorulókban” való gondolkozás, a neoliberális ideák térnyerése nyomán a mainstream balközép pártokban is fellelhető. A Haza és Haladás, majd az Együtt programjában éppúgy, mint mondjuk a francia szocialistáknál. A politikai tézis ez esetben az, hogy a források szűkössége és a profitorientált szektor nagyobb hatékonysága miatt, az állam jóléti szolgáltatásai leépítendőek: a lakosság „törekvő” és „szerencsésebb” részét „öngondoskodásra” kell rávenni, azaz kivezetni a piacra pl. az egészségügy, a nyugdíj, az oktatás terén. A kevésbé szerencsések között pedig ügyesen kell elosztani az egyre zsugorodó maradékjuttatásokat. Ez a vízió is gyakran megfelejtkezik arról, hogy ha az adóterhekbe az áfát és az adókedvezményeket, sőt az elmaradt fejlesztéseket, megnyirbált jogokat is beszámítjuk – a legszegényebbek vállára rakott közteher súlya jóval nagyobb, mint képzelnénk. A progresszív adópolitikák és az értelmes állami beruházások leépítése nyomán a jóléti állam leginkább a gazdagokat és a szupergazdagokat segélyezi masszívan, hogy egy híres amerikai milliárdost idézzünk. Warren Buffet persze a kirívóan egyenlőtlen USA-ról beszél, de a trend nálunk is hasonló.

Hosszú távú megoldásokat egyik fenti ideológiától sem várhatunk. A Jobbik-féle és a Balog által átvett kategorizálás nem véletlen idézi meg a XX. század legpusztítóbb politikáit: ma is csak a gettósodás, a jelképes és konkrét erőszak további terjedését eredményezheti. Míg a „balliberális”, azaz retorikájában szociálisan érzékeny, de a gyakorlatban liberális politikák sem lehetnek üdvözítőek. A kiút inkább az egyenlőtlenségek elleni kitartó és összehangolt harc, a jóléti állam megerősítése, valamint a szegényekbe és a leszakadó területekbe való befektetés lehet. Az egészségügyből, közoktatásból, felnőttképzésből, esélyfejlesztő kultúrából évek óta folyó forráskivonás helyett épp ezekbe az ágazatokba kellene okosan és összehangoltan invesztálni, a leszakadó területeken pedig (újjá)építeni az alapvető infrastruktúrát. Hogy legyen az ország minden csücskében körzeti orvos és specialista, iskola és iskolabusz, szakkör, kátyúmentes út, kultúrház, rendőr és közhivatal, internet stb. elérhető közelségben. Az alapszükségletek biztosításán túl közmű minden lakóházban. Fedél minden ember feje felett. Minőségi ebéd minden gyereknek.

Minden ellentétes tartalmú politikai kommunikáció ellenére, míg a középosztály egyre kevésbé látszik a társadalmi térképen, nélkülözőkből, sodródókból, az adósságoktól szorongatottakból, tartalékok nélkül tengődőkből egyre több van. És e milliókban mérhető tömeg mai vagy holnapi problémáit sem a miniszter által szorgalmazott, mégoly „szeretetteli szegregáció”, sem a „feltételes készpénz transzfer” nem oldhatja meg. Inkább valamiféle Marshall-tervre lenne szükség, mert radikális változások híján hamarosan a „nélkülözők” alkotják majd a nagyobb darabot a nemzet testéből.

A szociál- és humánpolitikának a kormányzás központi motorjának kellene lennie, és nem egy forrásokkal és valódi politikai súllyal nem rendelkező vízfejnek, ahol a „protestáns túlerőt” katolikus egyházügyi államtitkár ellensúlyozza. A szegényeket, hátrányos helyzetűeket, az egyre elszigetelődőbb térségekben élőket nem teherként kellene tételezni, hanem az ország egyik legfontosabb potenciáljaként. Ugyanis ez a több millió magyar a hazánkban létrehozható legnagyobb hozzáadott érték letéteményese. Minden egyes, nélkülözésben, pláne zsákfalvakban, szegénynegyedekben, gettókban vagy omladozó lakótelepeken élő, erdőkben meghúzódó emberre okosan elköltött forint, az ő érdekeiket védő politikai döntés busásan megtérül a jövőben. Nem csak azért, mert a kevésbé egyenlőtlen társadalmak hosszabb távon sikeresebbek és boldogabbak; hanem azért is, mert a magas színvonalú, szolidáris és alanyi jogon igénybe vehető jóléti szolgáltatásokkal a „rászorulókon” túl, a társadalom nagy többsége is jobban jár.  Ráadásul, ha ez a „beruházás” átláthatóan és az érintettek bevonásával, a közösségi tulajdonformák előmozdításával valósulna meg, az számottevően javítana nemcsak a demokráciánkon, de annak legitimációján is. (Erről részletesebben az 5. pontot itt: Mi a dolgunk ma?)

Forrásaink vannak. Lehetnének. Csak a prioritásokat kellene megváltoztatni.   

Ezért érdemes felvenni a harcot a multik és a színmagyar oligarchák, helyi földesurak kiváltságaival. Ezért kellene megreformálni a bankrendszert, jobban megadóztatni a tőkét, átalakítani a takarékszövetkezeteket. Ezért érné meg vállalni a nagyobb államadósságot (és bizonyosan nem Paks 2 miatt). Ez az, amiért érdemes lenne szembeszállni akár az IMF-fel és az EU-val is. Ez az, amiért indokolt lenne európai partnereket találni, és együtt ellenállni a megoldásokat nem, csak könnyet és vért hozó megszorító politikáknak, költségvetési diktátumnak. Ez az, amiért a térség országaival is sürgető lenne szövetkezni, hogy a verseny helyett a kelet-európaiak millióinak életszínvonal emelése legyen a tét.

A jelenlegi kormánystruktúra, illetve Balog Zoltán és a források felett, de többek között a vidékfejlesztésért is felelős Lázár János eddigi munkássága alapján sajnos nem várható a fenti irányba mutató elmozdulás. Bár a konzervatívnak és gyakran kereszténynek is nevezett táborban bizonyára vannak olyanok, akik nem tudnak azonosulni Orbán Viktor elitista és szegényellenes politikáival. Ők eddig nem nagyon emelték fel a szavukat, de most, hogy a Fidesz-KDNP hegemóniája biztosítottnak látszik, talán bátrabbak lesznek. Mindenesetre, az „országépítők” ma szemlátomást mással vannak elfoglalva, a saját, zsákmányként őrzött játékukként tekintenek az országra, és egyelőre ezt meg is tehetik. A kormányváltásra készülő erőknek viszont nincs igazán esélyük, és voltaképp talán értelmük sem, ha nem állnak készen a fenn vázolt paradigmaváltásra.

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére