Szomorúan rögzíthetjük: tegnap a kormánytöbbség szimbolikusan is nekilátott felszámolni a közteherviselés. Széchenyi István velünk tüntetne. Csak már nincs a zsebünkben.
Nem most bukik el az a kétszáz éves kísérlet, amely az uralkodó osztállyal is meg akarta fizettetni az állam fenntartásában felmerülő közös költségeinket. Tegnap, rekordnagyságú nyomor mellett a jövő évi szociális megszorításokat és a közoktatási szegregáció törvényesítését szavazta meg a Parlament. Ma délelőttre tervezték megszavazni, hogy az újonnan felmerülő útdíj alól ők maguk – a döntéshozók – felmentést kapjanak.
UPDATE (dec. 16. 11:00): A tegnapi sajtóértesülésekkel ellentétben 2014. december 15-én nem szavazták meg, hanem másnapi – gyorsított ügyrendű – szavazásra bocsájtották a képviselők útdíjának ügyét. Erről ma, 16-án, délelőtt szavaztak volna, de reggel váratlanul levették a napirendről az ügyet. Feltételezhető, hogy a nagy médiavisszhangnak köszönhetően. Az alábbi írás sajnos így is helytálló: nincs közteherviselés a hazánkban.
Széchenyi István kiváltságos, népszerű arisztokrata gyerek volt, bécsi bálkirályfi, igazi kis zsúrfiú. Volt néhány furcsa hóbortja: egyikük volt a közteherviselés. Számos népi mozgalom, kisnemesi lázadások és alkuk, zsarolások, több száz évnyi követelőzés és próbálkozás után neki sikerült a magyar politikai köztudatba belepréselnie azt az elvárást, hogy hídpénzt márpedig a nemeseknek is fizetni kelljen. Ebben benne van az az állítás, hogy az arisztokráciának is ki kell vennie a részét a költségekből.
Kétszáz év után ezt az elvet a kormány hivatalosan is felszámolná.
Többféleképpen lehet államot csinálni. Hosszú ideig az volt a módi, hogy egy erősebb, befolyásosabb réteg, mivel neki meg voltak hozzá az eszközei, uralkodott a többieken, akikkel adót fizettetett és közfeladatokat végeztetett el. A jóindulatán meg az alkalmi alkukon múlt, hogy ezért cserébe nyújtott-e bármit is az elnyomottjainak.
Hogy miért pont ők vannak felül, azt mindenféle homályos és röhejes eredet-mesékkel, származásukkal és családjuk vélt vagy valós érdemeivel indokolták, esetleg a Jóisten akarataként tárgyalták. Valójában azért ők szedték a sarcot, mert az ő kezükben volt a fegyver. Aki nem engedelmeskedett, azt megölhették.
Bő négyszáz éve egyre inkább azt gondoljuk, hogy a hatalom az nem csak úgy jár, hanem azt valamiféle felhatalmazás alapján szabad gyakorolni. Ezt hívjuk társadalmi szerződésnek. Elég logikus gondolatmenet: én akkor engedelmeskedem neked, ha te tisztességesen, a közösség érdekeit figyelembe véve használod a rád bízott hatalmat. Azaz ha velem is gondolsz.
A demokráciát, bár eddig még vegytisztán igazán rózsaszínűen sohase működött, valójában erre találták ki: hatalmat megosztani. Ennek a hatalommegosztásnak fontos része az, hogy minden ember, pozíciójától függetlenül, egyenlő: azonos méltóság és azonos jogok illetik meg, tekintetbe vétetnie szükséges.
Elkezdtek tehát az emberek – több száz éves nyögvenyelős, oda-vissza huzakodós társadalmi harcok és átalakulások árán, és a kialakuló kapitalizmus erővonalai mentén ugyan, de mégiscsak valamennyire – közteherviselésben gondolkodni. A polgári emancipáció fontos lépései voltak mindenhol, amikor kimondták az államok közös fenntartásának elvét.
Az uralkodó osztály persze azóta se szeretett soha adót fizetni. (Mások se, csak a felül lévőknek több eszközük van a kötelezettségeik elhárítására.) Azért voltak időszakok, amikor kiegyenlítettebb volt a helyzet, és vannak olyan hosszú távú, nemzetközi emberi jogi és egyenlőségi vállalások, amelyek célja ezek tovább fejlesztése, a szociális esélyegyenlőtlenségek felszámolása, illetve csökkentése. Egy sor ilyen dokumentumot a mi hazánk is aláírt.
A kétharmados ámokfutás már az egykulcsos adó bevezetésekor egyértelművé tette, hogy szarik ezekre a vállalásokra. Arányaiban ugyanannyi adót kell fizetni a döbbenetesen kevésből, mint a döbbenetesen sokból, ami pedig a szegényeknek sokszorosan olyan nehéz. Később a családi adókedvezménnyel, majd a rezsicsökkentés agyrémével általános szervezőelvvé tették: mindig annak kedveznek, akinek eleve több jut.
A 2015-ös költségvetés terve kegyetlen szociális megszorításokat tartalmaz. Mellé törvénybe foglalják a szegénységet és kilátástalanságot elmélyítő, apartheid rendszert építő oktatási elkülönítést.
Slusszpoénként a frissen bevezetendő útdíjak alól saját magának felmentést adna a politikai osztály. Azaz konkrétan leköpi és megtapossa annak a Széchenyi Istvánnak a szellemiségét, aki a magyarországi közteherviselés harcosa, a Lánchíd építője, önköltségen az Akadémia alapítója, halála után több mint egy évszázaddal pedig a korrupt és szakmaiatlan fideszes fejlesztési pályáztatási rendszerük, a kárhozott Széchenyi terv névadója volt.
Újra ott vagyunk, ahonnan indultunk Dózsánál: nem adót fizetünk egy közös projekt fenntartására, hanem védelmi pénzeket adunk át olyan maffiaszervezeteknek, akik a jogtalan haszonszerzésük után sem garantálják, hogy életben maradhatunk.
Mi maradt Stefi grófnak? Még ott van az ötezresen. Ideje volna a helyébe egy valamirevaló Tisza Istvánt, Horthyt vagy más tetszőleges öntelt pribéket nyomni, mert félő, hogy ezek a bankók lassan maguktól szétrepednek a szégyentől. És akkor hogy az istenbe fogjuk befizetni a védelmi pénzeket?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.