2014 világviszonylatban is elég pocsék év volt: régi és újjáéledt háborúk között ismét rekordot döntött azoknak a száma, akik kénytelenek voltak elhagyni hazájukat; Európában továbbgyűrűztek a válság és a megszorítások brutális társadalmi hatásai, és pozitív fejleményeket nagyítóval is nehéz volt fellelni.

(Fotó: Facebook/Party of the European Left)

De azért örülhettünk pl. annak, hogy a világ számos pontján közelebb jutottak a melegek az egyenlőséghez, így kontinensünkön is, ahol már házasodhatnak a finnek, a britek és a luxemburgiak is. A horvátoknál és Grúziában is születtek olyan törvények, amelyek közelítik a szexuális kisebbségek jogait a többségiekhez, vagy újakat ismernek el, pl. a nemi identitás ügyében Dániában vagy Máltán. Már nincs olyan európai terület, ahol büntetni lehetne a homoszexualitást, ugyanis Észak-Ciprus is meggondolta magát. Ahogy az utóbbi példa is mutatja, még az emberi jogok védelmére oly büszke Európában is sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy a heterók mégiscsak egyenlőbbek valamiképp, de az elmúlt évek trendje alapján ez az álláspont vesztésre áll.

Hasonlóképp, bár sok még a tennivaló és a megfontolandó kritika, de bátran örülhetünk annak, hogy az idén az urnáknál is megerősített baloldali kormányok progresszív politikái nyomán drasztikusan csökkentek az egyenlőtlenségek a dél-amerikai kontinens több országában. Nemcsak a jövedelmek nőttek, de javult a szociális háló, az oktatási és egészségügyi szolgáltató rendszer is.

És itt van ugye Ferenc pápa, akit a jobbra tolódó politikai mainstreamhez képest egyesek már kommunistának néznek, pedig egyáltalán nem az, pusztán felelevenítette azt a jó ideje háttérbe szorult keresztény hagyományt, amely szót emel a rendszerszintű társadalmi igazságtalanságok ellen. Az a remény is feléledt, hogy talán tényleg meg tudja mozgatni a katolikus egyház olyan féltve őrzött csontvázait, mint az eltussolt pedofília- és zaklatás-afférok vagy a vatikáni bank kétes üzelmei. Csodákra persze nem számítunk, de érdeklődéssel várjuk, hogyan alakul küzdelme azokkal a konzervatív erőkkel, akiknek hatalmát elődei betonozták be évtizedekre.

2015 más izgalmakat is tartogat, az alábbiakban összeszedtük néhány ügyet, amelynek sikeréért érdemes lesz drukkolni az idén.

A kormányzás közelébe kerülhet több európai országban is az újbaloldal

Görögországban hamarosan radikális baloldali kormány alakulhat, ami „nem feltétlenül baj” – írtuk nemrég a Mércén. A friss közvélemény-kutatások szerint a január 25-i választási fordulót a szélsőségesnek is nevezett Sziriza nyerné; egy olyan párt, amely a spanyol Podemoshoz hasonlóan programja középpontjába a társadalmi igazságosságot állítja. Valami olyasmit, amit a mainstream szociáldemokrata pártok elfeledni látszanak. A Sziriza győzelme tovább erősítheti Európa-szerte az európai establishmenttel szembenálló, megszorítás-ellenes, a gazdasági és politikai elitek összefonódásával szemben radikális kritikát gyakorló újbaloldalt, ez pedig akár egy társadalmilag igazságosabb Európához is vezethet.

Tavasszal pedig már szurkolhatunk a spanyoloknak-katalánoknak-baszkoknak is: az önkormányzati választáson több településen is indulnak az idén alakult, de már 27% körüli népszerűségnél járó Podemos csapatai a most létrejövő szövetségek függvényében; év végén pedig a parlamenti képviselők megújítása esedékes. Az utóbbi évek tiltakozó mozgalmaira is támaszkodó formációk által gyakorolt nyomás abban is segíthet, hogy az elmúlt évek elhibázott uniós politikái új irányt vegyenek.

A brit szigeteken is erősödik, és új színeket kap a baloldal. Az Ír Köztársaságban hosszú idő után a baloldali Sinn Fein vezeti a pollokat, a ‘15-ös brit választásokon pedig a Zöld Párt és a Skót Nemzeti Párt lehetnek első ízben komolyabb baloldali kihívói az évtizedek során középre tolódott, és a konzervatívoktól sok tekintetben már nehezen megkülönböztethető Munkáspártnak.

Lesz-e eredménye az USA-ban a rasszista erőszak elleni óriási felháborodásnak?

Ahogy arról mi is írtunk, Egyesült Államok-szerte hónapokig tartó tiltakozási hullám robbant ki, miután kiderült: még csak vádat sem emelnek az ellen a fehér rendőr ellen, aki tavaly augusztusban agyonlőtte a bolti lopáson kapott, de fegyvertelen fekete tinédzsert, Michael Brownt. Az eset nem egyedi, Brown halála után, csak tavaly november végéig, hat fekete tizenévest lőttek le  rendőrök Amerikában.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban azoknak a színes bőrűeknek és fehéreknek is, akik szeretnék, ha véget érne végre a rendszerszintű rasszizmus.

A keleti parttól a nyugatiig állandósultak a tüntetések; a tiltakozás szimbólumaként feltett kézzel mentek ki egy meccsükre a St. Louis-i amerikai focicsapat fekete sztárjai is, és hasonló jelenetek játszódtak le több amerikai egyetemen is, Obama elnök pedig december elején személyes elkötelezettséget vállalt a probléma enyhítésére.

Az elnök bejelentette egy speciális munkacsoport felállítását is, amely az érintettekkel konzultálva március elején ajánlásokat fog tenni a rendőrség és a helyi közösségek közötti viszony javítása érdekében; és azt is, hogy még többet költenek innentől „test-kamerákra”, amelyek a rendőrökre erősítve pontosan rögzítik azok intézkedéseit; valamint korlátozzák a rendőrségek katonai felszerelés-vásárlását, és új szövetségi irányelveket dolgoznak ki a rendőrségi rasszizmus csökkentésére.

Palesztina: talán elmozdulunk a patthelyzetből

Az Európai Parlamentben öt képviselőcsoport fogalmazott meg közös állásfoglalást arról, hogy elviekben támogatja Palesztina elismerését, valamint az EP elindítaná a Képviselők a békéért című kezdeményezést is, amelynek keretében európai parlamenti, valamint izraeli és palesztin parlamenti képviselők ülnének le egymással tárgyalni a békefolyamatról.

Több nyugat-európai tagállam is határozatot adott ki, vagy fontolgat, a palesztin állam elismeréséről, az Európai Unió bírósága pedig - egy formai hiba miatt ugyan - de levette a terrorszervezetek listájáról a Gázai övezetet irányító Hamászt. A politikai lépéseket sürgetők úgy vélik, ez a nyomásgyakorlás az egyetlen módja, hogy a tárgyalásoktól és engedményektől jó ideje elzárkózó izraeli kormányt tárgyaló asztalhoz ültessék.

Ugyanakkor sokan attól félnek, hogy az EU rosszul taktikázik (eleve rossz volt az ötlet, vagy csak rosszkor kezdett megvalósításához). Vannak olyan kritikusok, akik attól tartanak, hogy Palesztina támogatása csak elmérgesíti a helyzetet Izrael és Európa között, és radikálisabb lépésekre ösztönzi az izraeli kormányt, amelyhez közeli források a napokban jelentették be, hogy háborús bűnök vádjával készülnek perelni Mahmúd Abbasz elnököt, válaszul arra, hogy a palesztinok csatlakozni kívánnak a Nemzetközi Büntetőbírósághoz. Mások attól félnek, a palesztinok nem akarnak majd innentől kezdve közeledni.

Az elmúlt hónapokban újra több halálos áldozattal járt a pattanásig feszült légkör; de a fenti fejlemények és az előrehozott izraeli választások miatt is bizonytalan jövő akár pozitív irányba is billentheti a folyamatokat.

Megroggyan a Putyin-rendszer?

Alig pár hónappal azután, hogy a Krímet annektálva Oroszország már-már egy újabb hidegháború lehetőségével riogatott, kiderült, hogy a nemzetközi politika épp aktuális bajkeverője távolról sem olyan izmos, mint amilyennek láttatni akarta magát. Az alacsony olajárak miatt az orosz gazdaság a krízis szélén van, Vlagyimir Putyin elnöknek pedig már meg kellett kérnie a lakosságot, hogy húzza összébb a nadrágszíjat.

Putyin jelenlegi kudarca nemcsak Ukrajna szomszédsága miatt érdekes, hanem intő jel lehet az oroszbarát magyar kormánynak: jobban végig kellene gondolnia, ki mellé áll be, és kinek a politikáját akarja másolni. Putyin ugyanis sikeresen kicsinálta az ellenzékét, elnyomta a médiát és elhallgattatta a tüntetőket, de egyvalami nem jött neki össze: azt nem érte el, hogy a globális pénzpiacok is az ő kottájából muzsikáljanak. A szankciók és az alacsony olajár hatására, alig pár hét alatt a rubel közel negyven százalékot veszített az értékéből – ami azt jelenti, hogy az importált élelmiszer lassan megfizethetetlenné válik az átlag orosz ember számára.

A problémák  – ahogy írtuk - régóta nyilvánvalóak. Évek óta tudjuk, hogy fogy és idősödik az orosz lakosság, ráadásul egy komolyabb etnikai konfliktus sincs kizárva. Az ezredforduló utáni gazdasági fellendülés miatt csak Moszkvába többmillió dokumentálatlan bevándorló érkezett Közép-Ázsiából és a Kaukázusból, akikkel szemben az orosz etnikumúak egy részének nagyon erős ellenérzései vannak. A konfrontációk állandóak, robbantásokról, kisebb-nagyobb összecsapásokról eddig is hallottunk, de nem kizárt, hogy a közeljövőben teljesen elszabadul a pokol.

Nehéz lenne megmondani, mostani állapotában mire képes még Oroszország. (Azt például tudjuk, hogy még mostanában is rendszeresen, de mégis tök váratlanul küldözget katonai repülőket a nyugati légtérbe.) Ezek egyike majdnem össze is ütközött egy személyszállító géppel Svédország közelében. Kérdés tehát: Az újra nagyhatalmi ambíciókat tápláló ország akar-e, tud-e ártani a nyugatnak; hogyan kezeli majd a jelenlegi nehézségeit; és milyen stratégiát képviselnek majd az USA és az európai államok vezetői, akik az ukrajnai konfliktus kibontakozásakor nem igazán álltak a helyzet magaslatán.

Enyhülés az USA és ősellenségei között?

Bár Irán és Kuba esetében is kétséges, mi lesz a végkimenetel, de a tavalyi évben a nyílt közeledés diplomáciai gesztusainak lehettünk tanúi. A kritikus hangok szerint ez az enyhülés a szóban forgó rezsimeket is legitimálja, ami különösen káros lehet az emberi, politikai- és szabadságjogok elleni  vétkek túl puha megítélésében - de egy közös tárgyaló asztalnál folyó dialógus hosszú távon talán e téren is hatékonyabb lehet, mint az embargóval és más szankciókkal kísért kölcsönös fenyegetőzés, vagy az üzengetés a sajtón keresztül.

Iránban Hasszan Roháni elnöksége alatt sikerült végre valamivel közelebb kerülni ahhoz, hogy elinduljon a párbeszéd az ország atomprogramjáról . Barack Obama elnök még azt sem zárta ki, hogy megnyitja az 1979-ben bezárt teheráni nagykövetséget is. A napokban az iráni államfő a népéhez intézett beszédében is védelmébe vette az atomprogramról zajló tárgyalásokat. „Senki nem az elvekről tárgyal. (...) A tárgyalások arról szólnak, hogy hidat teremtsünk az ő igényeik és a mi igényeink között” – mondta.

Megoldások viszont még nem születtek. Remélhetőleg idén már megfogalmazódhatnak ezirányú javaslatok, bár egyes jelek épp ellenkező irányba mutatnak. Amerikában a Szenátust most a jobboldali republikánusok dominálják, akik simán követelhetik majd újabb szankciók bevezetését, ha nem járnak sikerrel a tárgyalások. Ez a nyomasztó ígéret pedig jó előre megágyazhat a tárgyalások kudarcának.

Barack Obama idén arra is megkérte külügyminiszterét, John Kerry-t, hogy hozza rendbe az 1961 óta katasztrofális állapotban lévő diplomáciai kapcsolatokat Kubával. Diplomáciai körökben nagy örömmel fogadték ezt a döntést, de vannak azért itt is, akik rosszalják a nyitást, és úgy vélik, ennek is lehetnek káros hatásai: nemrég több rendszerkritikus értelmiségit is letartóztattak az országban – kubai kritikusok szerint ez Obama hibája, hiszen a nyitással legitimálta a Castro-rezsimet, és tettével azt üzente: nyugodtan csináljátok, amit csináltok, az USA így is, úgy is barátkozni fog végül veletek.

Végre szabályozták valamelyest a fegyverkereskedelmet

Azaz, ha minden igaz, most már népirtók nem vásárolhatnak fegyvert, vagy legalábbis nehezebben. December végén ugyanis életbe lépett a Nemzetközi Fegyverkereskedelmi Egyezmény (Arms Trade Treaty), ami az első olyan nemzetközi egyezmény, amely a hagyományos fegyverek kereskedelmét emberi jogi szempontok szerint szabályozza.

Eszerint a fegyvereket eladó államnak le kell állítania a szállítmányokat, ha úgy érzékeli, a vásárló a rendelkezésére bocsátott fegyverekkel genocídiumra készülne, háborús bűköket követne el, vagy bármely más módon emberi jogokat sértene. Részletesebben itt olvashattok róla.

Eddig 130 állam írta alá és 61 ratifikálta, ami nagyon jó hír - jóval hamarabb jött össze ugyanis a hatályba lépéshez szükséges félszáz ratifikáció, mint arra számítani lehetett. A 10 legnagyobb fegyverexportőr közül csak az európaiak csatlakoztak, az USA, Oroszország vagy Kína nem, és persze a gyakorlat próbája is hátravan: tényleg tiszteletben tartják-e az aláírók az egyezményben foglaltakat, vagy csak a látszatra mentek.

Az Iszlám Állam pusztítása ellenére is pozitívak lehetnek a fejlemények a Közel-Keleten

Látszólag a semmiből tört elő a tavalyi év leglátványosabb pusztító militarista mozgalma, a dzsihadista Iszlám Állam, amely (részben nyugatról toborzott) milíciájával terrorizálja Irak és Szíria területének egy elég nagy részét, azzal a céllal, hogy a rettentően megviselt országok területén létrehozzon egy iszlám kalifátust. (És ha már a vérontásoknál tartunk, akkor érdemes megnézni Jean-Marie Guéhennonak, Kofi Annan egykori szíriai helyettes-megbízottjának listáját az újév tíz legdurvább várható háborújáról. Mellesleg egy tavaly évvégi, magyar nyelvű Guéhenno-interjúból is az rajzolódik ki, hogy senki nem számított arra a mértékű brutalitásra a környéken, ami tavaly az Iszlám Állam miatt idén megfigyelhető volt.)

De hiába a vérontás, hiába gyengülnek Szíriában a nyugat szövetségesei (az Aszád-rezsimmel és az Iszlám Állammal szemben), hiába jött létre még a Mubarak-éránál is durvább, brutális katonai diktatúra Egyiptomban, és hiába van szint emár romokban Líbia, ennek ellenére is vannak olyan vélemények, hogy a Közel-Keletnek pozitívak a kilátásai. Fentebb már szó esett Irán közeledéséről és a Palesztin állam lehetséges elismeréséről. Ha ezen esetekben bejönnek a számítások (és nem valami katasztrofális forgatókönyv érvényesül), akkor mind a két történés nagyban hozzájárulhat a térség stabilizálódáshoz és a hatalmi struktúrák átrendeződéséhez.

Ezen kívül, ha Irakot nézzük: Bagdadban kezd működőképessé válni a kormány, a kurdokkal is probálják a vezetők rendezni a viszonyt, miközben az Iszlám Államnak is egész sikeresen odacsaptak néha, bár nem elégszer. Elvileg még az Egyesült Államoknak is van egy stratégiája arra, hogy gyengítse az Iszlám Államot, de hogy az sikerrel jár-e, az még a jövő zenéje.

Az arab tavasz egykori hírnöke, Tunézia, úgy tűnik, sikeresen vette a Zin el-Abidin ben Ali önkényuralmát, majd megbuktatását követő évek akadályait, és megalkotta a térség leghaladóbb alkotmányát, amely szavatolja az alapvető szabadságjogok érvényesítését, a vallás- és lelkiismereti szabadságot, és kimondja a nemek egyenjogúságát, „a törvény előtti egyenlőségüket bármifajta diszkrimináció nélkül”. Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára úgy vélte, hogy „a tunéziai példa modellértékű lehet a változásra törekvő népeknek”.

Eközben az olajban gazdag arab államok is reformokra kényszerülhetnek, hisz mostanság az olaj ára kifejezetten alacsony, így legitimitásukat inkább a néptől kell várniuk, mint az olajdollároktól.

Csak kérdés, hová vezetnek ezek a folyamatok, a négy éve elindult arab tavasz idején is annyira magasak voltak az elvárások, sokan már egy demokratikus és kiegyensúlyozott Közel-Keletről álmodoztak, ehhez képest a valóság nagyon siralmas képet mutatott: vérbe fojtott tüntetésekkel és polgárháborúkkal. Remélhetőleg most ennél jobb lesz a helyzet.

Átal Dóri, BSimonKrisztián, Szekeres Ferenc