Két barom megölt 12 embert, nosza, itt a remek alkalom iszlámozni egy jót! Rég volt már módunk ilyen jót gyűlölködni. Végtelenül méltatlannak, aljasnak és rasszistának tartom mindazokat, akik a Charlie Hebdónál történt tragédiát arra használják, hogy nyíltan kiéljék az idegengyűlöletüket. Európa iszlamizálódásáról beszélnek; van, aki egyenesen arról spekulál, hogy ezek a mocsok arabok teleszülik a mi kemény munkával összelapátolt, békés kis kontinensünket, és kiszorítanak bennünket.

Lángolj fel a lelkünkben

Először is engedjék meg, hogy mindenkit elküldjek a Holdba, aki szerint az iszlám a kulcs az erőszakhoz. Nyilván az Egri csillagokból tájékozódtak azok, akik szerint a Korán legfontosabb állítása, hogy tűzzel-vassal terjeszd a hitet – és nyilván még kevesebbet tudnak a kereszténységről, ha elfelejtik, hogy kétezer év alatt embermilliókat, komplett népcsoportokat irtottak ki keresztes és egyéb háborúk és inkvizíció, az egyház hallgatólagos támogatásával indított pogromok, a szent tanokkal takarózó gyarmatosítás során ezek a mi nagy európai elődeink.

Többszáz év alatt ment végbe az a kulturális változás, amely során az erőszakot eltüntettük az európai városok utcáiról, és kiutaltuk az erre szakosodott testületek: rendőrség, hadseregek, illetve az ezeket irányító kormányszervek hatáskörébe. Mára ott tartunk, hogy felelős felnőtt emberek elítélik a fergusoni tüntetőket, amiért azok autót gyújtanak fel dühükben, miután több fegyvertelen színesbőrű polgártársukat, köztük gyerekeket is, szitává lőttek intézkedő rendőrök. A rendőrnek ugyanis szabad fizikai erőszakot alkalmazni, a hétköznapi embernek azonban nem. Olyannyira nem, hogy mikor a puszta létezését fenyegeti a hatalom, akkor is bíróságokra kéne inkább szaladgálnia jogorvoslatért, mintsem hogy felgyújtson egy autót, vagy hazai példával élve, bedobjon némi hardvert egy kormánypárt székházának ablakán.

Nehogy félreérts, kedves olvasó: az erőszak nem tűnt el, sőt. Belsővé tettük a fegyelmezés elveit, magunk gyakoroljuk magunkon, illetve erre felhatalmazott szervek gyakorolják rajtunk, nagyon sok esetben igazságtalanul, csak kevésbé látható helyeken: börtönökben, nyomortelepeken. Ami pedig ennél is fontosabb: az erre felhatalmazott szervek – kormányaik döntései alapján – erőszakot gyakorolnak más országok népein, méghozzá kegyetlen, véres erőszakot.

Európa legnagyobb exportcikke az erőszak – és ebben a tekintetben az Amerikai Egyesült Államokat is Európához sorolhatjuk. Az elmúlt évtizedekben kevésbé nyíltan vállalják az államaink, inkább kiszervezték vállalatokhoz a gyarmatosítást és a birodalmak működtetését: Irakban a Halliburton, Afrika-szerte mezőgazdasági nagyvállalatok, Indiában vegyi és könnyűipari konszernek tartják fenn a kizsákmányolásnak azt a szintjét, amiből az itteni látszólagos szabadságot és kamu-erőszakmentességet finanszírozzuk.

Nincs szem előtt, és nem sérülnek meg benne euroatlanti államok polgárai, ezért tudomást sem veszünk arról, hogy hetente halnak meg civilek sokszor indokolhatatlan dróntámadásokban a világ másik felén. Nem volt magyar áldozat – gondoljuk. Mintha ugyan egy arab apa, akit pusztán azért lőttek agyon távirányított harci helikopterrel, mert azonos volt a magassága egy feltételezett terroristáéval, az nem pont ugyanúgy volna valakinek az apja, mint nekünk a mieink.

Térj be hozzánk, drága vendég

Valamiféle érthetetlen, infernális eredetű, a mi világunkon kívüli borzalomnak tartottuk tíz-tizenöt éve az Al-Káidát, most meg az Iszlám Államot, és nagyvonalúan elfeledkezünk arról, hogy ezeket a csoportokat korábban a CIA is finanszírozta, az akkor éppen regnáló hatalom meggyengítésére.

Az a véres felfordulás, ami most a Közel-Keleten uralkodik, az a gyarmatosítás iszonyú mocska. Ahogyan Vietnamban a franciák, úgy Egyiptomban és Palesztinában a britek, egész Afrikában franciák és hollandok, néhanap németek és britek, Dél-Amerikában a spanyolok és a portugálok és másutt is és mások is, akár évszázadokon át elnyomták a helyieket, kizsákmányolták, gyilkolták, rabolták és rabszolgasorba taszították az ott élőket, tönkretették a természeti környezetüket, egymásnak ugrasztottak etnikai csoportokat. Most is ez történik, csak mostanra ez jogi szövegekkel van körülbástyázva, demokrácia-exportnak hazudva, kulturális konfliktusnak álcázva, és persze szigorúan vállalati alapokra helyezve folyik.

Egyesíted szellemeddel

Nem kalandvágyból fekszenek ezrével szíriai családok Isztambul utcáin gyerekestül, és nem viccből nyomorognak afgánok a nyírbátori menekülttáborban; nem fantáziátlanságuk folytán fulladnak meg emberek minden évben a Földközi-tengerben, rohadnak el élve Párizs gettósodott külvárosaiban. Nem azért húzzák be a nyakukat a burkás lányok a nagyszerű és megengedő Berlin utcáin az üvöltöző neonácik hallatán, mert nem tudták jobban elűzni ősi kultúráik átható unalmát. Nemigen nevezhető hétköznapi parkour-gyakorlatnak, amikor egy tizenéves gyerek felkapaszkodik egy nemzetközi vonat alvázára, hogy átjusson Nagy-Britanniába, aztán útközben vagy meghal, vagy nem. Ezek az emberek nem azért jönnek ide, mert olyan csinos a frakk, illatos a pezsgő és andalító a valcer.

Azért vannak itt, mert pokollá tettük, és most is minden áldott nap pokollá tesszük az életet az országaikban.

A bevándorlók tekintélyes része kétségbeesésből érkezett ide, már akár több generációval ezelőtt. Kilátástalanságból. Ugyanazért, amiért az én egykori egyetemi csoporttársaim több, mint fele külföldön van, és párás szemmel szkájpol haza: mert nincs más lehetőség.

Megérkeztükkor pedig kirekesztéssel, rasszizmussal és üldözéssel fogadjuk őket.

Amikor két ostoba tűzrevaló barom bemegy Allahu akbart kiabálva lövöldözni egy újság szerkesztőségébe, akkor az itt élő és a hazáikban kínlódó muszlimokkal egyként tolnak ki. Mert mi, emelkedett, nagyszerű Európa, még mindig nem tudunk, vagy nem akarunk különbséget tenni egy vallás, és az agressziójukhoz kamu fedőideológiát kereső gyilkosok között.

Testvér lészen minden ember

Amikor a saját hamis felsőbbrendűségünk tudtába burkolózunk, nem veszünk tudomást arról, az erőszak ugyanannyira a “kultúránk” része, mint bármelyik másé. És arról is lemondunk, hogy ez ellen az erőszak ellen küzdjünk, függetlenül attól, hogy milyen vallású és meggyőződésű emberek követik el. Amikor a Charlie Hebdo munkatársainak megbocsáthatatlan halálát valamilyen kulturális különbséggel magyarázzuk, akkor implicite saját kultúránkról tagadjuk le, hogy milyen is valójában, és legitimáljuk azt a rejtett vagy kevésbé rejtett erőszakot, amelyet európaiak követnek el saját kontinensükön és szerte a világban.

Most ahelyett, hogy gyászolnánk, és azon gondolkodnánk, mi vezethet időről időre ilyen erőszakos cselekményekhez, mi inkább visszaszaladunk a kályhához: saját felsőbbrendű (bár csak képzelt) erőszakmentességünkre hivatkozva erőszakot akarunk alkalmazni. Kitiltani, betiltani, megtiltani, eltiltani; begyűjteni és bezárni, rendet vágni, ordingot csapni, odahatni. Csakhogy ez az ostor újra azokon csattan, akik már eleve a mi agressziónk elől menekültek el a saját országaikból a mi kebelünkbe.

Égi szikra, szent öröm

A legtöbb vallás, így az iszlám is, segítségkérésről szól. Az értelemkeresésről. A békesség és az összetartozás kutatásáról. Erről szól az ökumené: hívő emberek belátása afelől, hogy mindannyiuk ugyanazon az úton jár, ha más szavakat és szimbólumokat használ is. Ezért gondoljuk azt sokan, hogy hitvilágunk különbözőségei ellenére tudnunk kell egymást tisztelni, és együtt képviselni azokat az értékeket, amelyeket mindannyian közösnek hiszünk.

Mivel óriási erőt jelent egy ilyen identitás, a hatalom letéteményesei évezredek óta előszeretettel használják ezt a keresést a saját megátalkodott céljaikra. De hát ez puszta aljas hazudozás.

Pont annyi köze vagy az Iszlám Államnak az iszlámhoz, mint Sztálinnak az egalitáriánus kommunistákhoz, az iraki háborúnak a demokráciához vagy Balog Zoltán szegregációs törvényének a szeretethez: semmi. Takaróznak vele, de ellenében cselekednek, és ezzel ártanak mindenkinek.

Az egyetlen, amit ilyenkor értelmes ember tehet, az az, hogy átereszti magán a tragédiával járó szomorúságot és tanácstalanságot, még mielőtt elkezdene öklöt rázni. Szétnézhetünk: nemcsak mi fekszünk a földön rémülten, hanem az Európában, Észak-Amerikában, sőt, Ausztráliában és a világon szanaszerte élő muszlimok elképesztő többsége is. Velük együtt kellene itt valamit csinálni.

Tündökölj ránk, fényözön

Nem mondom, nem könnyű. Tényleg nehéz befogadni és elfogadni. Attól még nekifeszülhetnénk néha. Minden alkalommal, amikor sikerül, nagyon jó érzést hoz magával.

Az az erőszak, amit a bevándorlókon és az otthon maradott leigázottakon hajtunk végre, pontosan ugyanaz az erőszak, ugyanaz a hatalmi játszma, ami révén a honfitársainkkal, a családtagjainkkal, a hitsorsosainkkal szembefordítanak minket itt, a saját hazánkban is. Ettől vagyunk ilyen magányosak és szomorúak: még mindig bedőlünk ennek az embergyűlölő maszlagnak, és a magunkhoz hasonlóan nehéz sorsúakra haragszunk a valódi elnyomóink helyett. Addig jó a hatalomgyakorlóknak, amíg mi egymást ütjük. Addig se űzzük el őket.

Merre lengnek szárnyaid

A hetekben került elém egy szöveg, amely azt a feltételezést fejtegette, hogy az európai himnusz (és annál még jóval érdekesebb művek) szerzője, a jó öreg Beethoven meglehet, hogy észak-afrikai származású volt. Sötét bőrszínét és „négeres vonásait” számos kortársa szóvá tette, édesanyjáról sejtik, hogy mór lehetett. Akár igaz, akár nem, önmagában a feltételezés kedves stichet ad annak az egyenlősítő, befogadó és a képmutatást ostorozó szövegnek, amelyet jobb helyeken ráéneklünk a mi-mi-fá-szó-szó-fá-mi-rére, mi magunkat egyenlők között a legelsőnek, ősinek és nagyszerűnek tartó, valójában önző, barbár és kegyetlen európaiak.

Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra, szent öröm
Térj be hozzánk drága vendég, tündökölj ránk fényözön
Egyesíted szellemedben mit zord erkölcs szétszakít
Testvér lészen minden ember merre lengnek szárnyaid.