Úgy néz ki, Alekszisz Ciprasz Orbán nyomdokaiba lép. Egy progresszív baloldali párt mégis miért rajongja körbe Putyint és illiberális rezsimét?

Az új görög miniszterelnök (tudjátok, az, akinek az újbaloldali pártjáról többször is ódákat zengtünk, mert szembemenne az oligarchákkal és a neoliberális válságkezeléssel) most éppen Putyinnal, Medvegyevvel és társaikkal flörtöl Moszkvában. Bár azt állítja, pénzért nem kuncsorgott, azért szóba hozta, hogy tökjó lenne, ha feloldanák a görög élelmiszerexportot érintő ellen-szankciókat, és a két nép hasonlóságát hangsúlyozva elmondta azt is: tudtával a második világháború alatt az oroszok és a görögök voltak azok, akik a legnagyobb mennyiségben áldozták a vérüket a fasizmus elleni harc sikere érdekében.

Ezen kívül az TASZSZ hírügynökségnek azt nyilatkozta: szerinte a jövőben Görögország lehet a kapocs az EU és Oroszország között.

Ez a keleti nyitás szagú blöff picit furcsa, ha azt vesszük, hogy Oroszország jelenleg agressziót szít, és Ukrajna tönkretételén munkálkodik, az EU vezetői pedig nem tudják eldönteni, hogy kit rühellnek jobban, az autoriter, agresszor és minden lében kanál Putyint, vagy a megszorítások leállítása érdekében (amúgy teljesen jogosan) harciasan fellépő Görögországot. Inkább azt mondanám, hogy Ciprasz orosz kérdésben most már nyíltan játssza az Orbánt.

Amellett ugyanis, hogy többször megpróbált keresztbe tenni az Oroszország elleni szankcióknak, az évek óta az államcsőd szélén egyensúlyozó Görögország abban is reménykedik, hogy olcsóbb gázhoz juthat majd egy új orosz gázvezetéken keresztül, amelyről nemrégiben tárgyalgattak is Budapesten a magyar, szerb, macedón, török és görög kormány képviselői. A Kommerszant című orosz napilap erről úgy írt: megalakult a „Gazprom szövetségeseinek új koalíciója.”

Az orosz vezetés szemében ez azt jelenti, vannak, akik hajlandók belülről bomlasztani az uniót.

Najó, nem teljesen Orbán még

Ciprasz és Orbán között van egy nagyon komoly különbség, amit Techet Péter gyönyörűen megfogalmazott friss publicisztikájában:

Orbán beletörődött Magyarország periférikus helyzetébe, szegénységbe, kiszolgáltatottságába. Abba, hogy egy kétgyerekes magyar család harmadannyi pénzt visz haza, mint egy görög család. (Mindenféle adatok a jövedelmekről itt.) Míg azonban Alekszisz Ciprasz az országa kapcsán „humanitárius katasztrófáról“ beszél, Orbán és kormánya a magyarok nyomorát „versenyelőnynek“ tartja. Ugyanis azon nyugati cégek, amelyek a magyar GDP-növekedés mögött állnak, csak azért és csak addig maradnak Magyarországon, amiért és ameddig egy győri munkás negyedannyi fizetésért és negyedannyi munkavállalói jogért végzi el ugyanazt, mint egy ingolstadti munkás.

A Szirizát a görög lakosság érdekli (és nem az elitek további gazdagodása) olyan szempontból pedig nem árult zsákbamacskát, hogy az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy a válságkezelés számukra az első, Oroszországgal szemben pedig nem érzi ugyanazt az ellenszenvet, mint az egykori szocialista államok többsége.

Persze nem is az oroszokkal van baj, hanem az orosz vezetéssel, de a politikai diskurzusban nagyon könnyen egyenlőséget teszünk a kettő között. Így lett a görög többség szemében a német kormány által támogatott új ukrán kormányból egy náci csürhe. Putyin pedig a támogatandó fél ebben a konfliktusban. Ez pedig azzal jár, hogy egyben ők lehetnek azok is, akik a Sziriza számára a reményt adják.

Végülis Putyin is olyasmit mondott a napokban, hogy szívesen ad pénzt Görögországnak pár nagyobb projektre, a Reuters pedig arról írt, hogy több orosz kormánytisztviselő kilátásba helyezte, hogy feloldaná a magyar, görög és ciprusi élelmiszerimportokra kirótt szankciókat. (Ugye nem kell hangsúlyoznunk, hogy ez három olyan ország az EU-n belül, amely nem feltétlenül mondana nemet, ha Putyin kezet nyújtana nekik.)

Illiberális baloldal?

A Szirizának nem ez az első olyan húzása, ami ellenszenvessé teheti a széplelkű, emberi jogok értékében hívő, progresszív baloldal szemében. A választási győzelme után rögtön összeállt egy homofób, többé-kevésbé szélsőjobbos párttal, a Független Görögökkel, most pedig Putyinnal pacsizik. Eltekintve attól, hogy kit tekintünk „jónak” vagy „rossznak” a jelenlegi orosz-ukrán konfliktusban, Putyin olyan értékeket képvisel, amelyek elvileg nagyon is távol állnak a Szirizától. Hogy csak párat említsünk rossz tulajdonságai közül: vadkapitalista, autoriter, homofób, és az oligarchák barátja.

Ha pedig segítséget nyújt, azt nem fogja ingyen tenni.

De mindenki csinálja

Éppen ezért nem állnak meg azok az érvek, hogy Németország, Amerika és a többi nyugati állam is haverkodik diktátorokkal.

Mert persze igaz: a nyugat tényleg leáll tárgyalni autoriter rezsimekkel. Bizniszel is velük, és ezáltal valamelyest legitimálja is őket.

De egyrészt, ezzel sem értünk egyet. Másrészt ezek a méretük és a gazdasági erejük miatt nem szolgáltatják ki magukat (annyira) az autoriter hatalmaknak, mint teszi azt most Ciprasz és Orbán.

Oroszországot sok minden érdekli Görögországban: építene vezetéket, vásárolna kikötőket, és rátenné a kezét a Görögország partjainál gyanított olaj- és gázmezőkre is. Tehát ha segítene a görögöknek, Putyin ezeket nagy eséllyel kierőszakolná magának. Se Ciprasz, se Orbán nem annyira ravasz róka, hogy túljárjon az öreg Putyin eszén. Ha pedig Ciprasz nem adja be a derekát, akkor könnyen úgy járhat, mint Mihalisz Szarrisz egykori ciprusi pénzügyminiszter, aki a ciprusi bankválság alatt Oroszországtól kért pénzt, de üres kézzel távozott. Végülis csak annyit ért el, hogy felhúzta az európai közvéleményt. A betétesek elvesztették a pénzüket, ő pedig miniszteri pozíciójának is búcsút mondhatott.

Görögország hajlandó egy hasonló hazárdjátékra? És mit vár egyáltalán, mi lesz a nyeremény, ha bevállalja a kockázatokat?

Az nem túl valószínű ugyanis, hogy a saját válságával küzdő Oroszország kifizeti a görögök tetemes tartozását.

Ilyet még a cinikus orosz média sem ígér. A találkozó előtt Putyin propagandalapja, a Russia Today ugyanis megkérdezett egy dubiózus piaci szakértőt arról, mire is kellene számítani a találkozó után. Az elemző azt mondta: Ciprasz „mindenkit a vértestvérének hajlandó tekinteni, aki pénzt adna neki”. Majd hozzátette: senkinek nincs annyi pénze, hogy egyedül kihúzza a görögöket a slamasztikából.

Ha ezt nem veszi észre, akkor Ciprasz és a Sziriza könnyen önmaga paródiájává válik. Ami alól nincs mentség, még akkor sem, ha tudjuk, a trojkának, valamint az Európai Uniónak, és annak tehetősebb tagállamainak, hatalmas szerepük van abban, hogy egy szörnyeteggé változtatja a Szirizát.

És ha már szörnyetegeknél tartunk

Azt el se merjük képzelni, mi jön majd Görögországban, azután, hogy a Sziriza belebukott a vállalkozásába.

Persze még semmi nincs veszve. Már ha az Unió és Ciprasz is úgy akarja... Jó lenne tehát leülni, beszélni, és hagyni Putyint a fenébe. Ha ugyanis az Unió és az IMF fejesei nyitottak lennének arra, hogy tényleg megoldják Görögország problémáit azután, hogy a megszorító programjukkal ők maguk taszították teljesen kilátástalan helyzetbe a görög gazdaságot, és ha nem heccelnék a Sziriza ellen a közvéleményt, akkor talán nem tartanánk itt.

Amíg meg nem közelítünk a megoldáshoz, borzonghatunk egy kicsit még azon, hogy Ciprasz május kilencedikén újra Moszkvába látogat, hogy olyan illusztris politikusok társaságában nézze meg az orosz katonai parádét, mint az észak-koreai Kim Dzsongun. (Angela Merkel is meg volt ide hívva, de ő úgy döntött, inkább csak egy nappal később emlékezik meg, nyugodtabb, és az orosz rezsimet nem legitimáló körülmények között a második világháború végéről. Sőt még Áder János is gondolkodik.)