Egyre több fórumon fogalmazódik meg a kérdés, hogyan lehetne felépíteni olyan baloldali tartalmat, pláne szervezett politikai, társadalmi erőt, amely nemcsak a Magyarországon berendezkedett jobb-szélsőjobb trenden fordítana úgy általában, de esetleg még választásokat is megpróbálhatna nyerni. Ahogy a magyar szociáldemokrácia kritikájának taglalásánál is viszonylag ritkán kerül szóba a nemzetközi környezet, ma is ritkán kukkantunk a határainkon kívülre, pedig ha nem is lennénk tőle sokkal vidámabbak, abban segíthetne, hogy helyi értéken kezeljük az itthoni nehézségeket.

Ma nagyjából az a helyzet, hogy azok a gyűjtőpártok, amelyek a szocializmus vagy a szociáldemokrácia égisze alatt kormányozhattak az utóbbi évtizedekben, több európai országban a végüket járják, ettől persze még elvegetálhatnak néhány évtizedig (a spanyol establishment álma például egy nagykoalíció német mintára), de ez nem változtat a tényen, hogy a király meztelen. A görög Paszok gyakorlatilag eltűnt, Franciaországban egyre kevesebb embernek jut eszébe baloldalinak hívni a hatalmon lévő szocialistákat, akiknek népszerűsége 20% körül alakul, a német SPD örülhet, hogy egyáltalán szavaznak rájuk Gerhard Schröder áldásos tevékenysége ellenére; a brit Milibandet pedig épp most ebrudalta ki Skóciából egy megszorításellenes, konzekvensebb baloldali imázst és persze nem mellesleg önrendelkezést ígérő pártocska.

Természetesen vannak kivételek, az Északi-tengeren túl, úgy hírlik, még mindig akad egy sikeres modell, és persze az EU szívében is találhatunk becsületes és éleslátó politikusokat, értékes munkát végző polgármestereket vagy aktivistákat. Nagy vonalakban azonban ugyanazok a szerves és immár több évtizedes folyamatokban gyökerező problémák határozzák meg ezeknek a pártoknak az életesélyeit.

Baloldalinak lenni

Ezen lényegében azt értjük, ha egy politikai mozgalom abból indul ki, hogy minden ember egyenlőnek születik, és a politikai képviselet célja ennek az egyenlőségnek a gyakorlati biztosítása – nemi identitásra, származásra, fizikai-szellemi kapacitásra vagy a szemünk színére való tekintet nélkül.  Ezen túl egy olyan társadalmi berendezkedés előmozdítása, amely az egyéni és kollektív emancipációt szolgálja, magyarul azt, hogy a lehető legtöbb embernek a lehető legnagyobb esélye legyen arra, hogy boldogan éljen a földön, és megvalósítsa önmagát mint közösségi emberi lény – ez lenne valahol a szabadság és a testvériség ötvözete. Ebből következően egy baloldali politikai mozgalom magára elsősorban mint ennek az emancipációnak eszközére tekint, tehát célja az is, hogy a közügyek irányításában, az arról szóló döntések előkészítésében, meghozatalában és kontrolljában is részt vegyenek a polgárok.

Persze a fentiek nem a baloldal kizárólagos jellemzői – Ferenc pápa például lehet, hogy úgy gondolja, minden ember egyenlő isten előtt, csak épp egy olyan intézményt képvisel, amely egyelőre megtagadja ugyanazokat a jogokat a nőktől, mint a férfiaktól, a melegektől, mint a heteróktól. És természetesen van egy sereg olyan intézmény, szervezet, amely az emancipáció érdekében dolgozik, és a természet vagy az emberek kizsákmányolása ellen küzd, csak épp nem tekinti feladatának, hogy az azokat elősegítő vagy megalapozó társadalmi struktúrákat megkérdőjelezze vagy támadja. És persze egy konzervatív vagy liberális embert is felháboríthatnak az egyenlőtlenségek, csak épp az azokra nyújtott lehetséges gyógymódok közül inkább hajlik pl. a magánadományok elősegítésére (ami jellemzően nem szünteti meg, hanem újratermeli az egyenlőtlenségeket), mint a kollektív redisztribúcióra; illetve különféle intenzitással hihetünk abban, hogy a rendszer radikálisan javítható, hiszen az egyenlőtlenségek Káin és Ábel óta itt vannak velünk, ugye.

Az emberi jogok felkent európai védelmezői között sokan belenyugodnának abba, ha a mi jólétünkért cserébe sok helyütt rosszabb a világon. Miközben baloldaliként a cél nem lehet kevesebb, mint az, amit Atahualpa Yupanqui, legendás argentin dalköltő úgy foglalt össze: „Senki se köpjön vért azért, hogy egy másik jobban éljen”.

Ennek alapján remélhetőleg nyilvánvaló, miért óriási tévedés vagy csúsztatás a Fideszt baloldalinak nevezni – a gyakran emlegetett állami szerepvállalás vagy központosító hajlam például éppúgy nem sajátja az anarchista irányzatoknak, mint ahogy a Fideszt nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméihez bármi köze lenne kormányzási gyakorlatának. Az, hogy egyáltalán baloldaliként lehetett aposztrofálni a Fidesz működését az elmúlt években, jól érzékelteti, mennyire gyenge lábakon áll a baloldali eszmék képviselete Magyarországon, bár e skizofrén helyzet korántsem csak hazánkra jellemző.

Ideológiai fordulat, neolibek pepitában

Ahogy az egyre inkább köz- és elismert, a mainstream nyugati baloldal a nyolcvanas évek táján magáévá tette a neoliberális eszméket, és ezzel önként lemondott az egyik legnagyobb vívmányának tartott jóléti állam ideáljáról. Praktikusan ez úgy történt, hogy a sorozatos válságok nyomán jobb- és baloldal egyaránt a liberalizációt, és a piac szabadságát gátoló intézmények felszámolását kínálta megoldásként. Ami az állami szabályozórendszerek, az érdekvédelem intézményesített formáinak leépítése, illetve az adórendszerek progresszivitásának, valamint a tőke terheinek csökkentése mellett fokozatosan fenntarthatatlanná tette a jóléti intézményrendszereket.

Persze hosszú és komplex folyamatokról van szó, és ebből a több évtizedes trendből mi most azoknak a politikai döntéseknek a mintáját emeljük ki, amelyeket gyakran egyfajta szükségszerű racionalitásként vagy gazdasági kényszerként határoznak meg az elemzők, egyrészt elfedve a konkrét rövid és hosszú távú döntések láncolatát, másrészt pedig azt sugallva, hogy a kiútnak sincs alternatívája.

Egyetlen példán illusztrálva elnagyoltan: a nyugdíjrendszer esetében a demográfia alakulása ugyan döntő, de alakítható is, ha pl. francia családpolitika sikereit összehasonlítjuk a német állam tétlenségével e téren, azt látjuk, hogy konkrét anyagi ráfordítással és a közszolgáltatások javításával korrigálható egy társadalom elöregedési trendje. De nemcsak a családpolitikának van szerepe abban, hogy jobb legyen a dolgozók és nyugdíjasok aránya, hanem a szakképzés, a szociálpolitika, vagy épp a civil közhasznú tevékenységek támogatása - ez utóbbi 3 területről folyamatos forráskivonás történt az utóbbi időszakban. Főképp azonban fel lehetett volna készülni olyan hosszú távú korrekciókra is, ami nem a seniorok és a nyugdíjasok elszegényedését hozta volna magával, hanem máshonnan vont volna el, legalább átmenetileg forrásokat.

A rendszerváltás korszaka épp egybeesett ennek az ideológiai fordulatnak az időszakával, tehát korántsem meglepő, hogy a magyar elitek, köztük a politikai is a legkisebb ellenállás irányában alakította saját útját. Annál meglepőbb, hogy harminc évvel később, látva a stratégia hazai kudarcát, de azt is, hogyan veszélyezteti egyre komolyabban az európai országok és az EU társadalmi-gazdasági kohézióját, és magát a demokratikus konszenzust ez a baloldali nézőpontból minimum elhibázott, de még inkább népellenes és mellesleg öngyilkos politika, a rendszerkritikus baloldal ma is alig éledezik Magyarországon.

Formatált politikusok, elitista népképviselet

Ha a neoliberális konszenzus kudarcát továbbra sem hajlanak elismerni az európai „szocialisták” – a francia PS kiváló időzítéssel nemrég hajtotta végre újabb liberális fordulatát – annak több olyan oka is van, ami a hazai szervezetépítés számára is megfontolandó. Az első az a szociológiai változás lehet, amelyen az elmúlt évtizedekben átment a politikai osztály – a professzionalizálódás eredményeképp a munkások, alkalmazottak, marginálisok vagy épp a lecsúszó középosztály, az ellátóintézmények mindennapi használóinak hétköznapi problémáitól jobbára teljesen elszakadtak az elvileg őket képviselők, akiknek mindennapi világa egy meglehetősen homogén gazdasági-kulturális-politikai elit. Ebben a körben tanulnak, ebben a körben dolgoznak, innen kerülnek ki tanácsadóik és még a közvélemény-kutatásokat is olyanok szervírozzák, akik hajléktalant vagy ételosztást legfeljebb a szolgálati/céges autó sötétített üvegén keresztül láttak.

E körülmények között nem meglepő, ha egyre több országban látjuk azt, hogy a politikai mainstream a lakosság egyre szűkülő rétegét próbálja megszólítani, és vannak olyan csoportok – köztük a tradicionális baloldali szavazóbázis jelentős része, akikről gyakorlatilag lemondott. A „jobboldal” akárcsak a „baloldal” a status quo őreként az elitnek biztosítja privilégiumai fenntartását, a még érdeklődő plebsnek pedig az anyagi kockázatokkal nem járó populista retorikát, különös veszély esetén bedobva pl. a bevándorlási gumicsontot vagy néhány rezsicsökkentő-adócsökkentő ötletet az állóvízbe.

Egy darabig fenntartotta magát az az elképzelés, hogy a szociális jogokról ugyan valóban lemondott ez a „baloldal”, de ezt kompenzálják majd olyan „szocietális” kérdésekben, mint pl. az LMBTQ jogegyenlőség vagy épp az eutanázia. De azt látjuk, hogy miközben egyes országokban a modernizáló konzervatívok is nyitottak a változó társadalmi igények szerinti fazonigazításra, a szocialisták néha start előtt feladják a küzdelmet. A radikalizálódó reakcióval szemben a spanyol PSOE megfutamodott mind az eutanázia, mind a katolikus egyház privilégiumainak felülvizsgálata kérdésében, miután a közvélemény támogatásával elfogadott egy szinte forradalmi „melegházasság” törvényt.

Az eleve centrumba pozicionált François Hollande meg sem próbálkozott e téren a jogegyenlőség teljes körű biztosításával, így a gyermekre vágyó párok egy része ma is Belgiumba és Angliába kényszerül, már ha megengedheti magának. Ahogy a külföldieknek beígért önkormányzati szavazati jog kérdésének sem futott neki (ami egyébként a lakosság sokkal nagyobb és sokkal gyengébb érdekképviselettel rendelkező csoportjai felé lett volna egy fontos gesztus). A kifejezetten jobbernek tartott miniszterelnök, Manuel Valls nyilván a jövőben sem fog próbálkozni ilyesmivel, pláne a megzuhant népszerűségi mutatók miatt – ezt a félénk szemérmességet érdemes szembeállítani a spanyol néppárt offenzívájával, amely az óriási ellenállással dacolva vitte keresztül rendkívül retrográd reformjait, és csak a botrányos abortusztörvény tervezetét vonta vissza.

Szétvert, leszedált, háziasított munkaadói képviselet

Az, hogy a mainstream „baloldal” elszakadt egykori társadalmi bázisától azzal a folyamattal is összefügg, ami a szintén mainstream szakszervezeti képviselet mai válságához vezetett. A szociáldemokrata formációk is kivették a részüket abból a tudatos politikai stratégiából, amely a munkavállalói érdekképviselet lemorzsolásával vagy épp intézményesítésével hozzájárult ahhoz, hogy az mára több országban teljesen kiüresedett, fontos akadályt képezve a válság nyomán indult mozgósítás előtt. A mainstream szakszervezetek által taktikusan megrendezett kudarcok vagy szimpla apátia ellenpontjaként a nagyvállalkozói szféra VIP-tagjait és a munkaadói érdekképviseleteket ott találjuk a kormányok legfőbb partnereiként több törvény kialakításánál.

A munkavállalói érdekképviselet meggyengülése persze ismét komplex folyamatok eredménye, a gazdaságszerkezet átalakulása mellett azt is érdekes lenne számba venni, hogy tűnt el a “munka világa” a médiából - ma az apróbb bűntényekről is rögvest értesülünk, még akkor is, ha nem szeretnénk, miközben a munkahelyi balesetek, vagy az, hogy milyen jogokkal rendelkezünk, vagy milyen körülmények között dolgozunk, csak elvétve kerül a hírekbe. Ezzel is összefügg, hogy ezen a területen sem fogalmazódnak meg a kérdések arról,  milyen döntések, milyen logika alapján jutottunk ideáig, spontán folyamat eredménye-e, vagy épp ellenkezőleg, tudatos politikai stratégiáké.

Az, hogy inkább az utóbbiról van szó, a jelenlegi uniós válságkezelés is megerősíti, ahogy korábban írtuk, a trojka felügyeletét élvező országokban mindenütt terítéken van a munkavállalói képviselet, az egyeztetés fórumainak leépítése, ami még az IMF egy friss tanulmánya szerint is nagyban hozzájárult az utóbbi évtizedekben az egyenlőtlenségek növekedéséhez.

A történelmi tapasztalat szerint progresszív politikák ritkán születtek a választott képviselet spontán jóakaratából, a legforradalmibb változások konkrét ideái jellemzően nem miniszteri dolgozószobákban vagy parlamenti folyosókon fogantak, hanem az utcán, sztrájkok, tüntetések, tiltakozások sorában forrtak ki. Az, hogy a szociáldemokrácia lemondott arról, hogy szerves összeköttetésben a népi mozgalmakkal ihletet és energiát merítsen belőlük, sőt, az, hogy jó ideje a leépítésükön fáradozik vagy ignorálja őket, szintén fontos adaléka lehet bukásának.

Felégetett hidak az elméleti utánpótlás felé

A harmadik, fontosnak tűnő adalék, ami a mainstream szociáldemokrácia kudarcát meghatározza, a radikális rendszerkritikától való elszigetelődése, ez utóbbi kétségtelenül jóval gyengébb és marginalizáltabb is volt Európában az utóbbi időszakban, de ha az ún. balközép és a radikális baloldali műhelyek között ma tátongó szakadékot összehasonlítjuk akárcsak a kilencvenes évek időszakával, amikor pl. a francia szocialista miniszterelnök, az amúgy utolsó jelentős szociális vívmányt, a 35 órás munkahetet bevezető Lionel Jospin (akárcsak számos kollégája) a trockistáktól igazolt a PS-hez, akkor ráérzünk arra, mennyire elvágták magukat az elméleti megújulás lehetőségétől a „szocializmus” hivatalos képviselői. Paradox módon ma a szélsőjobb Marine Le Pen bátrabban idézi a legnépszerűbb baloldali rendszerkritikus szerzőket, a neolib kapitalizmus értő elemzőit, mint a szocik balszárnyának képviselői.

Baloldali alternatívát Európában és Magyarországon egyaránt csak olyan erő hozhat létre, amely az elméleti megújulás, a szervezett érdekvédelmi mozgalmak és a képviselni kívánt „néppel” való közvetlenebb kapcsolat, illetve a demokratikus döntéshozatal megújítására törekszik – amíg ezek nem léteznek vagy papírlábakon tipegnek, nehéz lesz, ha nem lehetetlen, valódi, hiteles erőt felmutatni a jobboldal és a szélsőjobb ellen. Akadnak viszont olyan kísérletek, amelyek reményre adnak okot, a Szirizától a Podemos-on át a dél-kelet-európai mozgalmakig.

A helyzet innen nézve tragikus, nagyon mélyen vagyunk, és talán 70 éve nem volt ilyen közel, szinte kéznyújtásnyira a fasizmus. Ha onnan, nekünk is ugyanazt a harcot kell megvívnunk, mint „Európának” vagy a Nyugatnak, és a változás, itt-ott, úgy tűnik, elkezdődött.